Kowalsky: Minden egyes reggelt és éjszakát azzal kezdek, hogy köszönetet mondok
A Kowalsky meg a Vega hobbiprojektként alakult a 2000-es évek elején, azonban hamar túlnőtt a kezdeti kereteken. Ma már országszerte mindenhol telt ház előtt lépnek fel, dalaik pedig rendre hét számjegyű, vagy annál is nagyobb nézettséget érnek el a youtube-on.
Tizenötödik születésnapjukat a Papp László Sportarénában ünneplik egy minden eddiginél nagyobb szabású koncerttel, amire szintén elkelt az összes jegy.
Ennek apropóján beszélgettünk a csapat énekes-szövegírójával. Szóba került a 6 évvel ezelőtti nagy belső konfliktus, amit viharos szétválás, majd újbóli összeborulás követett, a vidéki élet és a turnézással járó pörgés közti egyensúly, valamint az is, van-e visszaút a klubkoncertek világába egy arénás buli után.
– Az Aréna az eddigi legnagyobb fedett hely, ahol felléphettek. Van benned izgalom?
– Ez nyilván egy nagyon nagy dolog, és az emberben megvan a drukk, de végső soron ugyanazt a műsort fogjuk játszani, amit már ezerszer gyakoroltunk. Más kérdés, hogy a helyszín tényleg új, a mi részünkről viszont maximálisan fel vagyunk készülve. Fogalmazzunk úgy, hogy nem lihegjük túl, azonban mindenképp egy különleges állomáshoz érkeztünk a zenekar történetében.
– Mikor gondoltatok először rá, hogy akár ott is telt házat tudtok csinálni? Magyarországon jó, ha tucatnyi előadó képes erre.
– Bármerre is jártunk az országban, az elmúlt 5 év már olyan tendenciát mutatott, ami azért indokolta ezt a gondolatot. Komolyabban talán 3 éve merült fel először bennünk, mint terv, de persze a kivitelezéshez azért jócskán kellett idő. Végül mostanra valósult meg.
– Látsz kiugrásokat abban, ahogy a népszerűségetek növekedett a kezdetektől fogva, vagy végig egyenletes volt a dolog?
– Maga az emelkedés folyamatos volt, de amikor nagyjából 5-6 évvel ezelőtt rendbe raktuk a zenekaron belül az emberi kapcsolatokat, az hatványozottan hatással volt a közönséghez való viszonyunkra is. Egész biztosan kellett ahhoz, hogy ma ott tarthassunk, ahol.
– Utólag visszatekintve mennyire volt szükségszerű ez a szétválás, majd újra egymásra találás? A 15 évet egészében nézve nagy törést jelentett?
– Én nem törésnek nevezném, de mindenképpen sarkalatos és maximálisan szükségszerű momentuma volt a zenekar életének. A legfontosabb, hogy szembe tudtunk nézni a saját hibáinkkal, és rendeztük a nézeteltéréseket. Végig kellett mennünk rajta, ki mit látott a saját hibájának, és mit a másikénak. Ez nyilván borzalmasan nehéz volt, nem csak maga a beszélgetés, de már az is, hogy eljussunk addig.
Azért ez egy jó nagy felfordulás volt, és egy-másfél év kellett ahhoz is, hogy egyáltalán le tudjunk ülni egymással. De miután sikerült, rengeteget adott mindannyiunknak, hogy túl tudtunk lépni a sérelmeken.
– Azóta teljes az összhang?
– Apróbb nézeteltérések nyilván adódnak, de messze nem az a kategória egyik sem, amit ne lehetne nyugodtan megbeszélni. Rengeteget emelt mindannyiunk személyiségén, hogy azon a bizonyos ponton túl tudtunk lépni, ez az azóta felmerülő konfliktusok rendezését is megkönnyíti.
– Te személy szerint mennyire vagy vezéregyéniség? Általában te mondod meg, mi történjen?
– Jó kérdés. Fejlődnöm kell még azon a téren, hogy valódi vezéregyéniség tudjak lenni egy csapat működésében, mert egyébként erre szükség van. Azon túl, hogy mindenkinek megvan a saját szerepköre, amelyen belül szabad kezet kap, mindig kell valaki, aki véglegesíti a közösen összerakott ötleteket – gyakorlatilag irányt mutatva a többieknek. Ez a személy mi esetünkben én vagyok, de nyilván jó vezetővé válni időbe telik, és önismereti tréning is egyúttal.
– Az a fajta spiritualitást, ami téged elég erősen jellemez, a többiekre mennyire ragadt át?
– Ezen a tendencián is nagyot változtatott a már említett nagy beszélgetés 5 évvel ezelőtt. Azóta egyre inkább jellemző a csapat többi tagjára is az a fajta – mondjuk úgy – figyelem, ami szerintem a legfontosabb az életben. Ennek a hatékonysága természetesen mindenkinél más, egyénenként és időszakonként is különbözik. De mondhatom, hogy egy irányba fordítottuk az arcunkat és egy irányba húzzuk a szekeret.
– Miből merítesz leginkább a mindennapok során, amikor szöveget írsz?
– Valójában a mindennapokból, tehát magából az életből. (mosolyog) Nyilvánvalóan vannak olyan súlypontok, amelyek meghatározták az én irányultságomat is, az egyik ilyen sorsfordító mindenképpen az volt, amikor találkoztam a Bhagavad-gítával, illetve úgy általánosságban a védákkal. A zenekar gyakorlatilag már ezzel a szemlélettel alakult meg, miután elmélyedtem bennük. Persze túlzás, hogy kizárólag innen merítenék, de az biztos, hogy életem egyik legkomolyabb fordulópontja ez volt.
– Amennyire tudom, a zenekar mindig távol tartotta magát a politikától. Tudatos döntés volt a részedről, hogy nem nyilvánítasz véleményt konkrét ügyekben?
– Igen. Az egy dolog, hogy az embernek van egy személyes irányultsága, de ez alatt sem feltétlenül egy konkrét párt támogatását kell érteni. Mi viszont csapatban dolgozunk, ami a Kowalsky meg a Vega esetében legalább 20 főt jelent – nyilván nem csak azokat, akik a színpadon állnak, hanem a háttérben maradókat is.
Ezen a csoporton belül sem mindenki egyféleképpen gondolkodik a világról, éppen ezért se hiteles, se helyénvaló nem lenne, ha a saját beállítottságomat vinném a közönség elé. A színpad nem pártpolitikai promócióra való.
– A Tizenötmillióból egy klip kapcsán nem volt olyan félelmed, hogy mégis ilyesmibe keveredhettek? A honvédség és a határvédelem témája azért erősen átpolitizálódott az utóbbi években.
– Ez kétségtelen, hosszasan beszéltünk is róla a zenekaron belül, és végül arra jutottunk, hogy a mi olvasatunkban ez még belefér, nem élesen politikai irányultságú projekt. Szerencsére a reakciók is visszaigazolták ezt a klip megjelenése után, gyakorlatilag egyáltalán nem érzékeltünk olyan felhangokat, amelyek rácáfoltak volna a meggyőződésünkre. Úgy tűnik, a közönségünk hozzánk hasonlóan gondolkodott erről, és vette a lapot. Így nem kapott gellert a dolog, az eredeti üzenet ment át.
– Mennyire tudsz egyensúlyozni a vidéki, nyugalmas élet és a turnézással járó pörgés, állandó utazás között?
– Ha úgy nézzük, végül is az a dolgom, hogy ezt megoldjam... Mindenkinek az életében vannak kihívások, amivel szembe kell nézni. Az általunk választott munka – avagy szolgálat – is tartogat nehézségeket, de eddig sikerült ügyesen lavíroznunk.
Persze négy gyerek mellett néha akarva-akaratlanul is hullámzóan teljesítek ezen a téren, de ezzel együtt úgy gondolom, hogy megvan a harmónia a családon és a zenekaron belül is.
A többiekre szerintem ugyancsak igaz ez.
– Milyen a viszonyod Budapesthez? Mikor és miért döntöttél úgy, hogy elköltözöl a fővárosból?
– Az első gyerekem érkezése volt ez a pont. Mielőtt Levente fiam megszületett, úgy döntöttünk, hogy jobb lesz neki, ha vidéken nő fel, ahogy annak idején a feleségem és én is. Nem állítom, hogy ez az egyetlen helyénvaló út, mindössze a saját tapasztalatainkból kiindulva jutottunk arra, hogy ezt választjuk. De nem vagyunk azért olyan messze a fővárostól, hogy teljesen el kellett volna szakadnunk tőle. Ha majd felnőnek, mindannyian eldönthetik, visszaköltöznek-e a városba, vagy maradnak a természet közelében.
– A Black-Out hol foglal most helyet az életedben? Továbbra is tartjátok magatokat az évi egy nagy koncert elvhez?
– Általában így van, de az Aréna miatt idén ez elmaradt. Vagyis a Black-Out koncertezett, csak nem én énekeltem, mivel egyáltalán nem vállaltam fellépéseket. Mindazonáltal már hagyománnyá vált az elmúlt 6-7 évben ez az évi egy „nosztalgiabuli”, bár talán nem ez a legmegfelelőbb kifejezés rá. Még nem beszéltünk róla a többiekkel, idén is megtartjuk-e, de nem kizárt – a közönség részéről azt látjuk, hogy van rá igény, rendszerint telt ház előtt szoktunk játszani a Barba Negrában.
– Na és festésre van időd mostanában?
– Sajnos nemhogy mostanában nincs, legalább hat éve már biztosan nem ültem le, rendszeresen legalábbis semmiképp. Döntenem kellett, mi fér még bele az életembe a zene és a család mellett. Helyette elkezdtem jógázni, és szerencsére arra a fajta meditációra, amire nagyrészt a festést használtam, eközben is módom van. Aztán ha majd a kislányom is óvodáskorú lesz, a délelőttjeimet ismét rá tudom majd szánni.
– A népszerűséghez, sztársághoz milyen a viszonyod?
– Próbálom az elmémet úgy kondicionálni, hogy semmilyen szélsőségre ne harapjon rá. Minden egyes reggelt és éjszakát azzal kezdek, hogy köszönetet mondok azért a napért, ami jön, illetve véget ért. Meggyőződésem, hogy azért kell hálásnak lennünk, ami éppen abban a pillanatban a miénk.
Az élet folyamatos változás, a sikerhez való túlzott mértékű ragaszkodás is csak csalódáshoz vezetne, hiszen egyszer minden óhatatlanul véget ér. Én igyekszem a helyén kezelni: tudom, hogy ez egy olyan ajándék, amit nem vihetek magammal nagyon messzire.
– És ha szerinted ajándék, nem érdemelted ki?
– Dehogynem, különben nem kaptam volna... (mosolyog) Nem hiszek a véletlenekben, szerintem senki se érdemtelenül kerül ilyesfajta élethelyzetekbe. Más kérdés, ki hogyan viszonyul hozzá – hálával, avagy visszaél vele. Ennek gyümölcseit majd a jövőben aratja le.
– Milyen íve lesz az arénás koncertnek?
– Gyakorlatilag egyszerre lesz 15 éves jubileumi koncert, valamint az új lemez bemutatója. Utóbbiról mind a 9 dal megszólal majd, valamint természetesen az összes eddigi albumunkról is válogatunk, különböző arányokban. Hosszú műsorral készülünk, nettó 2 és negyed órát biztosan színpadon lesz a zenekar. Neves sztárvendége nem lesz az estének, ezzel együtt készülünk egy nagyon izgalmas vendégprodukcióval. Egy fiatal lányt hívtunk meg, aki egy feldolgozást fog előadni csodálatos hangon és atmoszférában.
– Hogy látod, ezzel a koncerttel most átléptetek egy szintet, és innentől csak hasonló méretű helyeken játszotok majd arányosan ritkábban, vagy azért kisebb befogadóképességű klubokban is felléptek még?
– Attól függ, mit értünk kisebb befogadóképesség alatt. Az elmúlt egy-két év igazat megvallva tálcán kínálta a mostani lehetőséget – lényegében akárhol léptünk fel, mindenhol telt ház előtt játszottunk. Nemcsak klubokban, szabadtéren is. Ilyen értelemben nem szokatlan a zenekarnak, hogy az Arénában lesz nagyjából 13 ezer ember a közönségben. A fesztiválszezon nyilván külön kategória, de ami az önálló szervezésű bulikat illeti, ezután is tágasabb művelődési házakban és sportcsarnokokban gondolkodunk.
– Elégedett vagy most az életeddel?
– Ezen a téren keveset nyomnak a latba a szakmai sikerek.
Szerintem az ember elégedettsége leginkább abban mérhető, mennyire van harmóniában saját magával és ezáltal a környezetével.
Ebben a viszonylatban az enyém nem túl könnyű szakma, mivel nagyon nagy benne a rendszertelenség. Ha ezt nézzük, nem lehetek elégedett: sokat kell még dolgoznom rajta a jövőben is, ugyanolyan szorgalommal, mint eddig. De boldogtalannak persze nem mondhatom magam.
