KULT
A Rovatból

Köszönjük, Disney, kérünk még! – The Mandalorian – 3 rész után spoilermentesen

Végre, sokan erre vártunk. Egy koszos-mocskos űrwestern, a legjobb fajtából. Amikor leültem a The Mandalorian elé rögtön beszippantott a világ atmoszférája, zenéje, látványa és nagybetűs hangulata. Amikor gyerekként elképzeltem, hogy lehetne még folytatni a Star Wars világában a kalandokat, erre gondoltam. Pont így.

Link másolása

Nem cicózik a pilot, belecsap a lecsóba, főszereplőnk a név nélküli, csak Mandaloriannak nevezett (ez a származására utal) fejvadász épp a zsákmányát gyűjti be, amikor is különböző akadályokba ütközik. A puding próbája az evés:

a szótlan főhősünket akciózás közben ismerjük meg,

megtudjuk, hogy nem lehet megvesztegetni, vagy lebeszélni céljairól, morális iránytűje kényszeríti, hogy az alapján járjon el, ahogy az eredeti szerződése szólt.

A pilot magas tempót diktál, de mégis van benne egyfajta komótos westernes modorosság. Hosszú snittek, nagytotálok, nem győzök ámulni a képeken.

Főszereplőnk második küldetése során találkozunk rengeteg fan service-el, de ezzel nincs is gond: IG-11 típusú bérgyilkosdroiddal (akit Taika Waititi hangja tesz teljessé), Werner Herzoggal, mint birodalmi tiszttel, ütött-kopott rohamosztagosokkal (5 évvel vagyunk a birodalom bukása után, és 25 évvel az Ébredő erő előtt), Carl Weathersszel vagy épp Nick Nolte hangjával beszélő idegen lénnyel.

Úgy vettem észre, amit tudtak, praktikus trükkökkel oldottak meg

ezt a hozzáállást nem lehet eléggé dicsérni, majdnem minden tárgy, kapcsoló a helyszínen van, megépített, működőképes, vagy legalábbis teljesen hihetően hat, nem Baljós árnyak szintű CGI-droidokkal van dolgunk.

A második küldetés végkimenetelét nem akarom elspoilerezni, bár már nem kezeli a Disney sem titokként, hogy mi is lesz a sorozat egyik mozgatórugója, maradjunk annyiban, hogy mint felnőtt férfi is úgy gondolom, hogy valami elképesztő cuki dologgal találkozunk. A következő rész, sokkal rövidebb az elsőnél. Másik rendező keze munkája a második epizód, érezhetően feszesebb a történet vezetése. Mondjuk sokkal egyszerűbb történetet kellett elmesélnie.

Hősünknek vissza kell szereznie néhány dolgot ahhoz,

hogy elindulhasson a harmadik rész felé vezető rögös úton,

ez pedig a "gyűjts össze valamit, valahonnan" típusú mellékküldetéssel lehet megoldani. Nem probléma, az első rész sok történése után, egy rövidebb, egyszerűbb átvezetőbb jellegű részt nézni, de mindenképpen érdekes, hogy a sorozat epizódjainak hossza teljesen inkonzisztens. Nem lehet számítani egy stabil 45 percre, annyit fogunk kapni, amennyit az alkotók szánnak. Az első rész 38 perce után a második rész alig fél órás.

A folytatásban megismerhetjük kicsit jobban a mandalóriai kultúrát és szokásokat, illetve megtudunk ezt-azt főszereplőnk múltjáról.

Lényegében az egész harmadik epizód két nagyobb akciójelenet köré épül.

Nagyon minőségi, látványos és pezsgő rész, de igazán lényegi haladás a történetben nincs. Kicsit alibi résznek érzem. Ugyanakkor még mindig veszettül szórakoztató.

Már írtam, de itt tényleg minden mocskos, koszos, nincs műhatása semminek. A CGI jól beleolvad a praktikai trükkökbe. Nick Nolte karaktere egy jelmezbe bújt ember, úgy beszél és mozog, mint anno a 1980-ban Yoda, IG-11 úgy sétál, ahogy egy C3-PO típusú droidtól elvárnánk, bár ő ránézésre számítógéppel generált karakter, és mégis sokkal hihetőbb, mint eddig bármi, amit az utóbbi időben Star Warsban láthattunk.

A színészek teszik a dolgukat, Pedro Pascal mint a címszereplő jó kiállású és karakteres hangú, de mivel sosem látjuk az arcát, így arcjátékról nem igazán beszélhetünk.

Maradjunk annyiban, hogy van olyan jó, mint Clint Eastwood volt a klasszikus westernekben.

Jon Favreau-nak, a sorozat készítőjének, érezhetően az volt a koncepciója, hogy készítsünk el egy igazán jó űrwesternt, ha már a Fire Fly-t anno törölték az első évad felénél.

Persze nem hibátlan a széria, azért egy-két üresjárat van benne, még így rövid játékidővel is, de a hangulata kárpótol a dologért. Illetve azért egy-egy akciódúsabb jelenetnél érezhetően kicsi az amúgy sorozatoknál hatalmas költségvetés.

Ilyenkor azon gondolkodom, mennyivel jobb lett volna, ha a Solo – Egy Star Wars történet helyett ez került volna mozikba.

Annyit el lehet írni róla, hogy a vizuális effektek korrektek, a maszkok átlagon felüliek, a set design zseniális. A zenéről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Ludwig Göransson egy klasszikus western score-t rakott le az asztalra, a fő téma szinte Ennio Morricone-színvonalú a maga fúvósaival és gitárszólóival. Valamint nem lehet elmenni szó nélkül az arcpirítóan sok visszautalás, fan-service mellett. Lehet, sokaknak nem tűnik fel, de érezhető, amikor valami csak azért van ott, vagy azért történik, mert már egy korábbi filmben, vagy sorozatban láttuk már… nem szép a hangulatot erre alapozni. Bár kétségkívül működik.

Nem tudjuk még, hogy ez a történet hogy fog kapcsolódni az új kánonhoz, vagyis hogy mit fog hozzáadni fejvadászunk kalandja a decemberben érkező Skywalker korához. Csak reménykedni tudok, hogy semmit, és megpróbál saját lábra állni, hogy lehessen folytatni a végletekig.

Ebben a világban végre nem közvetlenül a Skywalkerekhez kapcsolódó sztorit látni egyszerre volt furcsa és felszabadító.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: