Kilencven éves a filmtörténet egyik legismertebb hangja
James Earl Jones, a színész, akinek a hangja biztosan, az arca viszont már kevesebb eséllyel ugrik be, ma tölti be a kilencedik X-et.
1931. január 17-én született az a hang, akit senkinek sem kell bemutatni, és valószínűleg kényszeresen vigyázzba is vágjuk tőle magunkat. Pedig James Earl Jones sem ilyen tekintélyt parancsoló orgánummal sírt fel először, sőt – gyerekkorában dadogással küzdött, amit azzal orvosolt, hogy egyáltalán nem beszélt, csak a közeli ismerőseivel. Ő maga verseket írt, majd az egyik angoltanára arra biztatta, szavalja el neki az egyik különösen jól sikerült darabot.
Bár már egy halom díja van, és mindenki által elismert színész, egy interjúban bevallotta, hogy a mai napig nem küzdötte le teljesen a dadogását, és minden mondatát alaposan át kell gondolnia, mielőtt kimondja. Mindez azonban nem gátolta meg abban, hogy nyerjen három Emmyt, két Tonyt, egy Grammyt és egy tiszteletbeli Oscart – hogy sikeres karriert építsen.
Bár ma már mindenki Vaderként ismeri, és valóban a Star Wars hozta meg számára a sikert, előtte sem tétlenkedett: színházi karrierjét az ötvenes évek elején kezdte, 1957-ben debütált a Broadwayen, elsősorban Shakespeare-darabok voltak a specialitásai – akkoriban az egyik legfoglalkoztatottabb Shakespeare-színész volt. Filmes debütálására Stanley Kubrick Dr. Strangelove-jában került sor 1964-ben, közben pedig meg is kezdte a díjfelhalmozást: első Tony-díját 1969-ben nyerte a The Great White Hope-ért. A sors fintora, hogy bár elismert színpadi színész volt, a mindent megváltoztató Star Warsba azért került be, mert nem sokan ismerték.
Vader nagyúrnak jóformán minden porcikáját más játszotta: a testét a tavaly novemberben elhunyt David Prowse brit testépítő, a hangját Jones, az arcát pedig Sebastian Shaw. Nem ez volt azonban az eredeti koncepció. Prowse-ra azért esett Lucas választása, mert egy 198 centis testépítő volt, a fekete maskara alatt pedig ez volt a legfontosabb adottság: tekintélyt parancsoló legyen.
A színész elismerte, hogy valóban nem illett a hangja a karakterhez, ám felajánlotta Lucasnak, hogy utószinkronban felmondja máshogy a szöveget. Mindez azonban nem történt meg. A rendező inkább más hang után nézett: a színész-rendező legendát, Orson Wellest akarta megnyerni. Időközben belátta azonban, hogy Welles hangja nagyon ismert, ami nem tenne jót a karakternek, így inkább egy teljesen ismeretlen, ám tekintélyes orgánumot keresett. Így esett a választása az akkor még viszonylag ismeretlen amerikai színészre, James Earl Jonesra.
Ebből aztán sértődés lett, Prowse ugyanis csak a film megtekintésekor döbbent rá, hogy nem épp az ő hangján szólal meg a karakter. A színész még évtizedekkel később is dühös volt a döntés miatt, amelyre megvan a saját magyarázata: szerinte azért választották Jonest, hogy legyen színesbőrű stábtag is, fordított rasszizmusnak nevezve Lucas döntését. Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy Jones egyszer sem tűnik fel a filmben, a nevét az első két film stáblistájában ki se írták, tehát nemhogy azt sem tudták a nézők, hogy van egy fekete színész, hanem azt sem, hogy hogyan hívják.
Lucas döntését nehéz megkérdőjelezni, főleg, ha meghallgatjuk, milyen volt Prowse hangjával Vader:
Prowse-nak később sem volt szerencséje: a harmadik epizód nagyjelenetében, amikor Vader haldoklása közben leveszi a maszkját, akkor sem ő látható: Lucas ekkor egy tapasztalt színészt akart a fontos jelenetben látni, így esett a választása Sebastian Shawra. Prowse erről sem tudott, de mondjuk mentségére szóljon Lucasnak, hogy jóformán senki más sem: a hatalmas titkolózás miatt még maga Shaw sem tudta, miért hívták a forgatásra, csupán a jelenet helyszínén mondták el neki. Ebből a jelenetből Jonest is kihagyták, Shaw az eredeti hangján szólal meg.
Ma már szinte hihetetlen belegondolni, de az Egy úr remény előtt senki sem hitte igazán, hogy a Star Wars be fog robbanni, köztük Lucas és Jones sem. Mivel akkor még nem állt milliós büdzsé Lucas rendelkezésére, ő is úgy próbált spórolni, ahogy tudott: felajánlotta Jonesnak, hogy fizetés helyett részesedést kap a filmből. Jones azonban akkoriban a nélkülöző színészek életét tengette, és inkább fizetést kért – 7000 dollárt kapott egy napi munkáért, ami az inflációnak köszönhetően ma kb. 27 ezer dollárnak, azaz kb. 8 millió forintnak felelt meg. Mindez aprópénznek tűnhet ma már ahhoz képest, amennyi pénzt a Star Wars hozott, Jones azonban több interjúban is elmondta:
Olyan nagyon azért nem kell sajnálni Jonest sem, a Star Wars, ha végtelen pénzt nem is, de világhírt hozott neki – jobban mondva a hangjának. Stabilan felkerült ugyanis a „tekintélyt parancsoló orgánumok”-listájára, nem meglepő, hogy őt kérték fel az Az oroszlánkirályba Mufasa szinkronizálására is – csupán összehasonlításként, milyen presztizzsel bír ez a szerep: a magyar változatban Sinkovits Imre adta Simba apjának hangját. Jones egyébként 25 évvel később, a 2019-es remake-ben is Mufasát szinkronizálta.
Amerika az az ország, ahol megtörténhet, hogy Darth Vader mondja be a híreket – évtizedeken át így is volt, Jones ugyanis a CNN csatorna hangja volt, naponta többször hangzott el a szájából a „this is CNN”- jelmondat.
Jonest mély barátság fűzi Arnold Schwarzeneggerhez: a kapcsolatot pedig nem másnak köszönhetik, mint a Conan, a barbár című filmnek, amelyben mindketten játszottak – bár Jones majdnem lecsúszott róla. A színész ugyanis a Broadwayen játszott akkoriban, és úgy volt, hogy az időbeosztása miatt nem vállalhatja, végül mégis ő látható Doomként. Amennyire ősellensége a filmben Doomnak Conan, annyira jóban lettek Schwarzeneggerrel: Jones a színészkedésben segített a Terminátornak, Schwarzenegger pedig edzéstippeket adott színésztársának.
Kilencven év ide vagy oda, Jones a mai napig aktív, fáradhatatlanul dolgozik, szinkronizál, szaval, játszik. 2009-ben például Barack Obamának szavalt Shakespeare-t a Fehér házban, 3 éve ismét a CNN-nel dolgozott együtt, legutóbb pedig az Amerikába jöttem 2-ben játszotta el ismét Jaffe Joffer királyt.
