KULT
A Rovatból

Kevesebb idióta, több tehetség – megnéztük az X-Faktor első adását

Az X-Faktor egyik legerősebb első adását láttuk, persze önérzetes amatőrökből most sem volt hiány, és feltűnt a szlovák Catherine Tate is.


Szeptember 6-án indult az X-Faktor új évada az RTL-en. Nem tudom, megfigyeltétek-e, milyen sokat merít a műsor Coelho munkásságából. Már a műsor szlogenje is annyira mély, hogy Facebook gifért kiált: „Nálunk indul, nálad trend”. Hogy ez mit akar jelenteni? Azt speciel még nem sikerült teljes mélységében feldolgoznom, úgyhogy a helyes megfejtéseket kommentben várom.

Hasonlóan mélyenszántó bölcsességet hallhattunk mindjárt az elején Miller Dávidtól és Pápai Jocitól, az X-Faktor kapuját őrző kerberoszoktól:

Az új időszámítás elkezdődött, és idén sincs megállás.

Falvédőre vele!

Ki mit vár az új évadtól? Majka arra kíváncsi leginkább, maradt-e még akkora tehetség az országban, akitől megfagy az ereinkben a vér.

Nem tudom, pontosan mire gondol, a műsor kritikusai szerint éppen az a baj, hogy csak olyan tehetségek jönnek, akiktől megfagy az ereinkben a vér.

Tóth Andi biztosított minket, hogy eddig sem tudták semmiről sem meggyőzni a mentortársai, és idén sem fogják. Öröm lehet Andival együtt dolgozni. Poiztívum, hogy úgy érzi, a szigorúság célravezető. (Mondjuk az is biztos, hogy tavaly ő vette leginkább komolyan a feladatát.)

Valkusz Milán saját elmondása szerint tavaly nagyon bekezdett, hisz első évében győzni tudott mentorként. Azt ígérte, idén is sok sláger születik majd.

Gáspár Laci, aki nyolcadszor ül a mentor székben, numerisztikai fejtegetésbe bonyolódott arról, hogy a nyolcas elfordítva végtelen, és ő is végtelen. (Csak nehogy saját farkába harapjon.)

Nekem a türelmem végtelen, mert évről évre végignézem az adásokat.

Gonosz vagyok, mert nyilván van számomra az X-Faktorban valami bűnös élvezet, különben nem nézném újra és újra minden évben. És be kell vallanom, az idei volt talán a legjobb szezonnyitó adás, amit láttam a zenei tehetségkutató 15 éve alatt. Ahhoz vagyok szokva, hogy már az első öt percben elfog a szekunderszégyen a szereplők miatt. És még csak ezután jönnek a versenyzők.

Az elsőként színpadra álló Nagy István Zoltánt nehéz hova tenni. Zoli Desh babérjaira tör, hiszen ő is a kukásautóról szeretne betörni a sóbizniszbe.

Sajnos Azariah, a kreatív szemetesek védőszentje épp mással van elfoglalva, úgyhogy a srác kénytelen volt a mentorok kezébe tenni sorsát.

Zoliról egész sok minden kiderült azalatt, amíg a színpadon volt.

1: énekelni nem tud

2: tulajdonképpen táncolni sem

3: viszont hatalmas arc

4: nincsenek gátlásai

5: rendkívül szórakoztató

Ahogy Verebély Marcell, az X-Faktor kreatív producere mindig hangsúlyozza, ők nem a legjobb énekest keresik, hanem a legjobb előadót, és abba sok minden belefér. Most kiderült, hogy tényleg minden, így hát Zoltán négy igennel tovább jutott.

Dávid megjegyezte: „Így kell berúgni az X-Faktor ajtaját.” Szerintem pedig csak simán így kell berúgni. Laci azt monda: Te egy svédasztal vagy.

Gusztus dolga, azért én nem csipegetnék róla szívesen.

Következett egy „futottak még” válogatás, benne egy eredeti dal, melynek a szerző, Szamay Kornél, a nem túl eredeti Az X-Faktorban címet adta, de nem csak ezért nem jutott tovább. Ács Tibor tavaly rózsát hozott Majkának. Idén ajándék nem volt, csak egy népdal átköltés, amiben a kedves versenyző a makkfára küldte fel Majkát. Love is in the Air. A mentorok nem értékelték a produkciót, nem is nagyon lehetett, így a táborban idén sem találkozunk Tiborral.

Hosszas kínlódásra számítottam, de kellemes csalódás ért. Bár a 14 éves Tonix Honix duó nevét sokára értettem meg, de amint színpadra léptek, nyilván való volt, hogy színpadra születtek. Akik valami fatális véletlen folytán szokták olvasni a kritikáimat, tudják, milyen ambivalens a viszonyom a rap műfajjal, de ezt még én is szórakoztatónak találtam.

A mentorok nem győzték felmagasztalni őket. Majka szerint kincset találtak, Milán bevallotta, hogy a srácok sokkal jobbak, mint ő volt 14 évesen. Vagy mint most. Na jó, ez utóbbit nem ő mondta.

Salvador Dali neve nem sűrűn hangzik el az efféle műsorokban, ami érthető, egyrészt a spanyol festő viszonylag kevés dalt írt,

másrészt az X-Faktorra jelentkezők jelentős része nem ismeri.

Most azonban ez is megtörtént. A szomolyai rapper, Zsolt a Salvador Dali című számát hozta. Pápai Joci azonnal javasolta, hogy vegye fel művésznévnek a Dalit. A produkciót nézve én annyit írtam fel: „Nem jó”, de már megint kiderült, hogy nem értek hozzá. A mentorok nem győztek áradozni. Andi szerint ez inkább slam poetry volt, Milán szerint egy őrült művészt láthattunk. Ő tovább jutott, én pedig újragondolom az életemet.

Ezután több jelentkezőt láthattunk összevágva. Mármint a jelentkezőket nem vágták össze – sajnos –, csak a róluk készült felvételeket. Sokat elmond róluk, hogy a mentorok egyiket sem hagyták végig énekelni a dalukat. Jött Thomas, aki saját bevallása szerint egy ízben pont úgy hangzott, mint Elvis, és végül is igaza lehet, biztos vagyok benne, hogy élete során Elvis is adott ki fura hangokat. Na nem a színpadon, hanem inkább a mellékhelyiség magányában, de hát nem is ez a lényeg.

Aztán itt volt Kolompár Marianna, aki Celin Diontól énekelte a Titanicot. Azt mondta, azt szeretné elérni a hangjával, hogy ne süllyedjen el a hajó. Laci a produkció után azzal vigasztalta a hölgyet, hogy megmentette a Titanic utasait, mert az énekét meghallva inkább fel sem szálltak a hajóra. Ő persze jól megsértődött, de legalább a mikrofont nem vágta oda.

A legviccesebb azonban a Szlovákiából érkezett Tina volt, aki közölte, hogy rendkívül jó nyelvérzéke van, számos nyelven beszél. Dávid és Joci szaván fogta, és vizsgáztatni kezdték, megkérték, hogy villantsa meg kicsit poliglott énjét. Nem tudom, ismeritek-e Catherine Tate-től a tolmács jelenetet (ha nem, itt megnézhetitek angolul). No hát szó szerint ugyanezt láthattuk, csak a valóságban. Látnod kell, hogy elhidd.

Szerencsére jött a végtelenül szimpatikus, szerény megjelenésű, ám de remekül éneklő Földi Márk, és hamar feledtette velünk a bolondokat. Saját dalt hozott. Az angol szöveg saját bevallása szerint is elég alapfok, és még annak is hibás. De ennek ellenére szórakoztató és megnyerő produkciót kanyarított.

Nem idegen az X-Faktor készítőitől, hogy az adás végefelére hagyják a legnagyobb durranást. Most viszont valóságos tehetség cunamit kaptunk a műsor utolsó fél órájában. Annyira, hogy sokuknak csak pár villanás jutott, remélhetőleg, a Táborban többet látunk belőlük.

Aztán jött Keller Dea, aki tulajdonképpen kész termék. Jól énekel, van egyénisége, amit a dalokban is ki tud fejezni. Már azzal megnyert, hogy Zorán egyik dalához nyúlt. A szerelemnek múlnia kell igazán izgalmas, mai hangzást kapott. Kérdés, mi lesz a Táborban, ahol nem lehet otthon, a stúdióban előre elkészített alapot használni, azt kell elénekelni, amit ott, a helyszínen kapnak.

J. K. Rowling mostanában erősen megosztja a rajongókat, a transzneműekkel szembeni fellépése miatt. Az első adás utolsó fellépőjét ez szemmel láthatóan nem zavarta, aki Piton professzorként érkezett, és a szerepéből egy pillanatra sem esve ki Laci Megtalállak című dalát énekelte, némileg Roxfortosított szöveggel. Laci a zokogásig meghatódott az előadástól, senki sem értette igazán hogy, miért.

Mindenesetre Perszeusz továbbjutott, pedig énekben nem volt olyan erős, cserébe viszont színészileg sem.

Farkas Ancsi tavaly a Táborban esett ki, a székes feladatnál. Jót tett neki az egy év gyakorlás, mert úgy elénekelte a House of the Rising Sunt, hogy még. Rengeteget fejlődött tavaly óta, idén az egyik nagy esélyes lehet.

Összességében az X-Faktor idén berúgta az ajtót, ha tudják tartani ezt a szintet, akár még jó is lehet. Én mindenesetre drukkolok.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk