„Volt cimborám, akit lelőttek a szekusok” – interjú Kenderessy Attilával, a Rádiókabaré vezető írójával
A média világa mindig azokról szól, akik a színpadon állnak vagy a képernyőn láthatóak. Pedig sokszor a mögöttük álló alkotók és szakemberek legalább olyan értékes és érdekes emberek - olykor még érdekesebbek is, mint a celebek, akiket eladnak. Célom időről időre bemutatni őket is, nagy idők és nagy emberek tanúit. Régi vágyam teljesül azzal, hogy bemutathatom Kenderessy Attila barátomat. Eltökéltségét és munkabírását csak irigyelni tudom.
- Aradon láttam meg a napvilágot. A Kenderessyek a Kendefiakból származtatják magukat a családtörténet szerint, úgyhogy elég nyakas fajta vagyunk. A család erdélyi ágára nagyon büszkék nem lehetünk, mert a felmenők között leginkább áruló papok, összeesküvők, tömlöcben ücsörgő emberek voltak, amennyire tudom.
- Milyen hely volt Arad?
- Azt szokták mondani, hogy Arad marad. Merthogy egy meglehetősen konzervatív, nyugodt kisváros. Legalábbis az én időmben az volt.
A szüleim remélték, hogy egyszer vége lesz a rendszernek, úgyhogy jó lenne, hogyha én elkezdenék németül tanulni. Ezért körülbelül 4 éves koromban beírattak egy Aradon élő szász néni német tannyelvű magánóvodájába, ami természetesen csak fű alatt működhetett, hiszen senkinek nem lehetett óvodája abban az időben.
Aztán folytatódott a tortúra, mert az általános iskola első négy osztályát is német tannyelvű osztályban végeztem, ahol volt egy,... fogalmazzunk finoman úgy, hogy a porosz módszereket a kommunizmusba is átmenteni próbáló tanító bácsim.
Általában olyan gyerekeket írattak be német osztályba, akik vagy német nemzetiségűek voltak – ebből volt kettő –, vagy valamelyik szülejüknek sikerült átlógnia a határon, már Németországban volt, és reménykedtek, hogy valamikor a család is utána mehet.
– Egy iskola, ami tényleg az életre készített fel.
– Szó szerint. Minden esetre ezt négy osztályon át elviseltem, utána kivertem a hisztit, ezért ötödiktől átírattak magyar osztályba, ami nagyon jó volt, mert gyakorlatilag azoknak a szülőknek a gyerekei jártak abba az osztályba, akik ők maguk is egy osztályban érettségiztek annak idején. Nagyon családias közegbe kerültem, ahol már mindenki ismert mindenkit.
Közben persze szenvedtük azt a kegyetlen rendszert, ami volt.
Naponta olyan 2-3 órát volt áram, távfűtés az egyáltalán nem.
Mi egy négyemeletes panel negyedik emeletén laktunk, ahova apám előbb-utóbb kényszerűségből cserépkályhát építtetett.
Viszont ami jó volt, hogy a határ közelsége miatt bejött a Kossuth, Petőfi, Bartók, valamint a Magyar Televízió műsora is. Így gyakorlatilag ugyanazokon a műsorokon nőttem fel, mint Ti, csak a határ túloldalán.
Már ekkor megérintett az írás, az iskolában voltam irodalomköri elnök, és írogattam a helyi újságba is. Így amikor '89-ben az emberek kimentek az utcára, és érezni lehetett, hogy változások lesznek, akkor azonnal a nyomdába siettem, ahol akkor alakult meg az azóta is működő Jelen című lap. Ott voltam az első példányainak a nyomtatásánál.
Ez nagyon eufórikus időszak volt, akkor még mindenki derűlátó volt.
Bár apáméknak nem volt könnyű, mert járkáltam a nyomdába, amit azért rendesen lőttek.
– Lőtték?
– Sajnos Aradon is voltak lövöldözések és halálos áldozatok, nem is kevesen. A mai napig nem tudjuk egyébként pontosan, hogy ki lőtt és miért. Nagy valószínűséggel a szekusok és vaktában, háztetőkről. Ami elég mocskos dolog. Próbálták visszamenteni a hatalmat.
– Te kerültél meleg helyzetbe?
– Nem igazán. Mázlim volt. Viszont volt néhány cimborám, akik sajnos odavesztek ilyen eltévedt golyók miatt.
Volt egy turisztikai kör, akikkel minden hétvégén összejöttünk, az volt a neve, hogy Jöjjön Velünk Egyesület, és túráztunk az Arad környéki hegyekben.
Onnan például az egyik srácot egyszerűen lelőtték, miközben sétált az utcán.
Én akkor voltam 15-16 éves.
– Tulajdonképpen az utcán járni egy orosz rulett volt.
– Igen. Szerencsére, miután a Ceausescu házaspárt kivégezték, ez abbamaradt.
A szép új világból engem igazából annyi érdekelt, hogy lehessen magyarul írni, magyarul beszélni. Ezért elmentem az RMDSZ megalakuló ülésére, és ha már az létrejött, néhány fiatallal közösen megalapítottuk annak az ifjúsági tagozatát. Ez később önálló szervezetté vált Madisz néven – Magyar Demokratikus Ifjúsági Szervezet. Ugyanez megtörtént Nagyváradon, Temesváron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, tehát a fontosabb csomópontokban és létrejött az úgynevezett MISZSZ, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége, ami már egy országos ernyőszervezet volt, és indult is az első szabad választásokon önállóan az RMDSZ mellett, nyolc képviselőt be is juttatott a román parlamentbe.
Ezzel a fiatalokat is rá lehetett vezetni arra, hogy szavazni kell, mert ennek tétje lett. Ezt akkor már mindenki tudta, aki a jövőt fürkészte valamilyen szinten, bár azért az emberek többsége a jelennel volt elfoglalva.
Egy olyan országról beszélünk, ahol addig hetente egyszer lehetett tejet kapni, hogyha reggel 6-kor beálltál a sorba, húst egyáltalán nem, fél liter olajat kaptál jegyre egy hónapban, tíz deka vajat, egy kiló cukrot és egy kiló lisztet.
Így a váltás után az emberek nagy része a fogyasztással volt elfoglalva. Végre volt kenyér, hús, sör, a Maslow-piramis alsó szintjének valamennyi igényét kielégítő kaja. Nagyon kevesen foglalkoztak azzal, hogy mi fog történni később. Arad, Temesvár és Nagyvárad hirtelen nagy csencselő központtá vált a határ közelsége miatt.
Tehát elindultam politikai vonalon, ami a tanulmányaimra meglehetősen csúnya árnyékot vetett, mert suliba nem nagyon jártam, inkább a Madiszt csináltam. Volt saját székházunk, sőt alapítottam egy lapot Kanyar címmel, ami megélt 6-7 kiadást. A névválasztásnak persze elsősorban politikai üzenete volt akkoriban, hiszen mindenki tudta, hogy le kell kanyarodni a korábbi útról, de senki sem tudta, hogy mi is várja a kanyar után. Nekem pedig – ma már elmondhatom – ómenné vált az életemben a „kanyar”, hiszen nagyon sok volt belőle, de mindegyik oda vezetett vissza, előbb-utóbb, ami mindig is igazán érdekelt: a szavak erejéhez, az íráshoz. Szóval szépen elpolitizáltam 1990-nek az elejét, nagyjából augusztusig. Szeptemberre már egy kicsit letisztultak a dolgok, és lehetett látni, hogy azért ez a szép új világ sem lesz olyan szép.
Közben benne voltam az első bálványosi találkozó szervezőbizottságában is, ahova eljött Orbán Viktor, és az egész Fidesz-csapat.
Nagyon sokat dolgoztunk azért az RMDSZ-szel közösen, hogy legyen magyar iskola Aradon. De az akkori tanfelügyelőség nem nagyon akart kiállni ezért a kérdésért.
Ez, és még pár apróbb mozzanat elvezetett a felismerésre, hogy nem lesz ebből így csoda.
Végül, miután itt Magyarországon is volt számos unokatestvérem, különböző városokban, anyai ágról, úgy döntöttem, hogy átjövök Budapestre, és nem megyek vissza.
– Ekkor hány éves voltál?
– 16.
Egy szerdai napon közöltem anyámékkal, és csütörtökön meg is léptem.
Ők ekkor megint őszültek egy árnyalatnyit a hülye gyerekük miatt, de aztán végül is sikerült Aradról korábban ideköltözött, egykori ismerősöknél tanyát vernem. Beiratkoztam Kőbányára a Szent László Gimnáziumba, ahol le is érettségiztem. Közben nagyrészt matek korrepetálásból és angol nyelvórákból próbáltam magam fenntartani.
Időközben a szüleim is átjöttek. Eladták az aradi panellakást, és Somogyban sikerült megtelepedniük, szintén ismerősök révén. Úgy volt, hogy van szolgálati lakás, munkahely mindkettejüknek. Mire átjöttek, természetesen kiderült, hogy mindez nincs, úgyhogy akkor egy nyarat végigmosogattunk a Balatonon. De az jó volt, mert abból legalább egy csomó pénz összejött. Mondjuk kemény volt, mert reggel 6-ra kellett járni, és hajnal 2-ig tartott a műszak. De utána sikerült elhelyezkedniük. Szerencsére mindenki nagyon segítőkész volt.
