Itt az új szerelmes tinidráma: igazi pityergős randifilm a Két lépés távolság
Stella (Haley Lu Richardson) tipikus 17 éves tinédzser. YouTube-csatornája van, az Instagramon lóg, tanul, szerelmes, a barátaival csetel - csak épp mindezt egy kórházban csinálja, mivel cisztás fibrózisa van. Ez egy olyan betegség, ami hatalmas önuralmat és rendezett életmódot követel meg, ugyanis ha az illető kontaktusba lép egy másik beteggel, felülfertőződhet és könnyen meghalhat.
Főszereplőnk egy napon megismerkedik a gazdag családból származó, lázadó Willel, aki szintén ebben a betegségben szenved. A fiatalok között szikra és szerelem lobban, ami teljesen lehetetlen, beteljesülhetetlen, ugyanakkor mégis nagyon szép, pláne a modern, rideg és szigorú intézmény falai között. Apróság ugyan, de engem eléggé zavart: vajon a hasonló betegeket egy ilyen kórházban miért nem izolálják teljesen?
Ha fizikai kapcsolatba lépnek egymással, gyakorlatilag megölhetik egymást.
Nem gondolnám, hogy a való életben ennyire szabadon közlekedhetnének, még ha klinikai teszt alatt is állnak.
A két lépés távolság tipikus Rómeó és Júlia-történet, vagyis egy olyan szerelmesfilm, aminek a végkimenetele nem lehet pozitív. A film elején megtudjuk ugyanis, hogy ha még tüdőtranszplantációt kap is egy cisztás fibrózisos, az is csak 5 évvel hosszabbítja meg az életét. Vagyis mindannyian halálos betegek, és minden pillanatot ki kell használniuk az életből, ami adatott nekik.
Az érintés, a testiség vajon hogyan helyettesíthető egy szerelmespár életében? Persze kapásból azt mondanánk: sehogy. Pedig a film egy gyönyörű kapcsolatot mutat be, szinte nulla fizikai kontaktussal a két karakter között. A főszereplők közti szerelem szívszorító, de működőképesnek érezhető. Ennek a különleges helyzetnek az elfogadása és feldolgozása a karakterek egyik fontos feladata a történet során.
Főszereplők: a három beteg teenager Haley Lu Richardson, Cole Sprouse - Palvin Barbara "sógora" - és Moises Arias interakciója nagyon működik, Moises Ariasról még nem esett szó, ő Poet játsza Stella homoszexuális legjobbbarátját.
A kémia erős a szereplők között, jók az interakciók,
a forgatókönyv jól megírt, a párbeszédek természetesek, nem érezni annyira az erőltetett „tiniséget”, mint amikor idősebb írók vontatott szövegeket adnak fiatalabb színészek szájába. Rendezésileg is oké a film, amit az elsőfilmes Justin Baldoni rendezett (ezelőtt sorozatokban és rövidfilmekben volt benne a keze). Kiemelném még Parminder Nagrat, aki a Vészhelyzet Doktor Neelaja volt a kétezres években: jó volt újra látni a vásznon a brit színésznőt. Kimberly Hebert Gregory ,a keménykezű, de szerethető főnővér is jól hozta a szerepét.
A főhős, Will rendezetlen életet él, csak gazdag édesanyja miatt vesz vonakodva részt a különleges kísérleti programban. Stella beszéli rá, hogy rendezze az életét, persze ebben nagy szerepet játszik az, hogy Stella elég súlyos kényszerbetegségben is szenved, kényszeresen próbál életben maradni, rendezett, tökéletes körülményeket teremteni magának és barátainak. Will belemegy, azért cserébe, hogy lerajzolhatja Stellát. Ekkor egy erős Titanic flashbackem támadt, de amikor megláttam a rajz végeredményét, felnevettem és képzeletben megráztam a készítők kezét, mert nagyon ügyesen játszottak ezzel a klisével.
Nagyon érdekes film vizualitása: folyamatos távolság van a szereplők között, és mégis olyan szögből fényképezték őket, hogy egy intim kapcsolatnak tűnt az egész, pedig ha jól emlékszem, összesen egyszer érnek ténylegesen egymáshoz a szerelmesek.
Számomra talán egy zavaró dolog volt: Stella túl hátrányos helyzetből indul a filmben.
Halálos betegség, kényszerbetegség, halott testvér, akit imádott - egyszerűen elképzelhetetlennek érzem, hogy ennyire pozitív legyen a figurája. Nem csak pozitív, de Haley Lu Richardson nagyon szép is, még betegként is. Ugyan megpróbáltak mindent megtenni érte a sminkesek, hogy úgy nézzen ki, mint egy halálos beteg, de egy enyhe megfázásnál többet nem éreztem a karakterén. Will is egy túl jóképű, túl jól szituált, gondozott "halálraítélt"… Persze, értem én, hogy a marketing megköveteli a szép színészeket, de azért ez egy kicsit vicces.
A Két lépés távolság a szerelem határtalanságáról mesél. Annak ellenére, hogy nem az én filmes ízlésemnek készült, még én is bekönnyeztem. Ahogy követjük a karaktereket az útjukon, úgy nőnek a szívünkhöz. Nem annyira sírós és tragikus, mint a Csillagainkban a hiba, néha túl kiszámítható, de akkor is szerethető.
