KULT
A Rovatból

Elveszett önazonosságok a történelem tévútjain – Szántó T. Gábor: Keleti pályaudvar, végállomás

Találkozás az íróval a Margó Könyvfesztiválon

Link másolása

„Önök azt mondják, hogy ez lehetetlen. De igen, ez lehetséges!” – Soha nem felejtem el ezt a két mondatot, amit valamikor a 80-as évek elején egy francia tv-csatornán egy neves történész többször is megismételt a Rajk-perről szóló előadásában. Kafka hátborzongatóan megfoghatatlan „bűnügyéről”, A perről sem hitte volna senki, hogy valósággá válhat, pedig csak néhány évtizednek kellett eltelnie, itt, Európában.

1949-ben, a Rákosi-diktatúra totálissá válásának évében „imperialista-titoista összeesküvés” koholt vádjával letartóztatták Rajk Lászlót, a Magyar Dolgozók Pártja egyik vezető személyiségét, volt belügy-, majd külügyminisztert. Több társával együtt halálra ítélték és kivégezték őket. Ezzel egyidőben folytak az egyre reménytelenebb tárgyalások a magyar hatóságok és a frissen alakult Izrael állam között 30 ezer magyar zsidó kivándorlásáról. Erre kreált a kommunista vezetés, ahogyan „Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa” elszólta magát, „sok álmatlan éjszakán” a Rajk-per kapcsán, mintegy mellékszálként egy „cionista összeesküvést”, természetesen Moszkvával szoros együttműködésben.

Ezek a történelmi tények. Szántó T. Gábor Keleti pályaudvar, végállomás című regénye ugyan fikció, de az előbbiek ismeretében akár valóság is lehetne, a holokauszt-túlélő magyar zsidóság kényszerű és/vagy önként vállalt válaszútjairól, illúzióiról és reményeiről.

A regény először 2002-ben jelent meg, s majdnem 20 évvel később ennek javított kiadását publikálta az író a Scolar kiadó gondozásában. Ennek okairól is beszélgetett Szántó T. Gábor és írótársa, Wirth Imre a Margó Könyvfesztiválon.

„A regény keletkezésével kapcsolatban a düh az első dolog, ami eszembe jut. A szélsőjobboldali sajtó akkoriban a kommunizmus kapcsán állandóan a zsidókat emlegette, és sokan megpróbáltak úgy tenni, mintha az egész a zsidók bűne lenne – emlékezett az író. Gyűlt bennem a düh, aztán úgy döntöttem: ha zsidó származásúak belekeveredtek a kommunizmusba vagy szerepet vállaltak az államvédelemben, nézzük meg azt is, hogy az áldozatok között hogyan szerepeltek. Így sokkal szélesebb perspektíva nyílik előttünk, és nem lehet könnyű kézzel hirdetni mindenféle előítéletes világképeket. Sőt, ha komolyabban megvizsgáljuk a kommunista mozgalom hátterét, láthatjuk, hogy szegényparaszti és munkás közegből is kerültek be az ÁVH-ba. Az a kérdés, hogy mi vitt arra sok értelmiségi vagy munkás hátterű zsidót, hogy elszakadva saját származási közegüktől, vallásuktól, egy világmegváltó célokat kitűző mozgalomban vállaljanak szerepet. De ugyanez a kérdés felvethető keresztény perspektívából: a szegénység, az egyenlőség, mint érték, ugyanígy megjelenik a keresztény tanokban is és aki komolyan veszi ezeket a tanokat, a szociális igazságosság hiánya ugyanúgy késztethetett embereket, hogy belépjenek a kommunista mozgalomba.

Az én regényem azt a perspektívát használja, amikor az áldozatok és az államvédelemben szerepet vállalók is zsidó származásúak. Ezeknek az utaknak egymás mellé tétele, e drámákat egymás melletti megmutatása jelentette számomra azt a választ, amit hiányoltam a korabeli közbeszédből, az irodalomból.”

Fotó: Reichel Tamás

A történet három szálon fut. Van egy műgyűjtő polgárcsalád, amely még a II. világháború után is irodalmi szalont visz, az ő lányuk lesz kommunista és megy férjhez egy államvédelmi tiszthez. A harmadik szál pedig egy vallásos cionistáé, egy Garay téri kereskedőé, akit a Rajk-per kapcsán letartóztatnak és kihallgatója az éppen ügyvédi hivatásától megfosztott polgári családfő veje lesz. Az események egy hétben sűrűsödnek össze, de közben a flash-back technikával kirajzolódik valamennyiük múltja és mindaz, ami idáig vezette őket.

A könyvben szinte végig eszmék ütköznek egymással, mégsincs olyan érzése az embernek, hogy egy tézisregényt olvas – vetette fel Wirth Imre. „Egy nagyon széles társadalmi pannót igyekeztem felfesteni és a kor világát megjeleníteni. Mindig az volt az érzésem, hogy szellemi életünk azt sugallja: Magyarországon 1944-ben a vészkorszakkal lezárult a zsidóság története. Ez részben igaz, elsősorban vidéken, ahol megszűnt az ultraortodox vallásos élet a kelet-magyarországi, kárpátaljai, erdélyi zsidóság deportálásával és tömeges halálával. A túlélő zsidóság azonban nagyon sokszínű, izgalmas világot jelentett, különösen 1956-ig és úgy éreztem: ezt is meg kell mutatni, mert ez egy hiányzó eleme a magyar kultúrának, a magyar irodalomnak. E könyv, miközben egy kisebbségi perspektívából néz rá a történelem útjára, a nagytotál mögött nagyon érdekes részletek bukkannak elé” – válaszolta Szántó T. Gábor, aki könyvében nemcsak a zsidósággal, a vallással kapcsolatos, az asszimilációból és a kirekesztésből született tabukat próbálja ledönteni. „Ma is léteznek falak, engem viszont a puszta érdeklődésem helyezett rendszereken kívülre, hogy ezekkel foglalkozzam, mert irodalmi szempontból is nagyon izgalmasak. Nem a pillanatnyi magyar kulturális horizontokkal kell foglalkozni, hanem akkor kell megírni, amíg még élnek bizonyos emlékek, még meg lehet szólaltatni embereket.”

Az író megemlítette, hogy a javítás mindenekelőtt alapos húzásokat jelentett. Először 10 évvel az első megjelenés után tudott hozzányúlni a kézirathoz, majd a következő években még kétszer, és nem tartja kizártnak, hogy egy esetleges újabb kiadásnál még tovább tudná tömöríteni. „Az az információmennyiség, amit az ember megpróbál beleszuszakolni a regénybe, mindig több, mint amennyire a könyvnek szüksége van. A húzás folyamata majdnem olyan fontos, mint a megírásé, de erre csak bizonyos idő után képes ember. Úgy érzem, nekem kellett ez a 10-15 év tapasztalat, hogy kihagyjam azt, amit fölöslegesnek érzek, vagy elviszi az olvasói figyelmet, vagy csak az én tudásom számára fontos, de a történet befogadásához, élvezetéhez túl sok”.

Nagy dilemma volt számára, hogy mennyit hagyjon meg a párbeszédekben a diktatúra saját nyelvezetéből, közhelyeiből, de úgy érezte, hogy ezek az elemek teljesen nem nélkülözhetők a korrajz hitelessége szempontjából.

Szántó T. Gábor két megrázó részletet olvasott fel a könyvből. Az első a cionista embermentőből lett ávós Benedek elbizonytalanodását éri tetten. A másodikban pedig a letartóztatott Friedmann felesége kéri számon az óvodából a hatóság által elvitt gyermekeit az óvónőn, akin Auschwitzban Mengele kísérletezett és soha többé nem lehet gyereke. És rögtön szembekerül a vallási törvény, mely szerint „az ember nem válogathat az övéi közül”, és a haláltáborbeli „szelekció” kitörölhetetlen borzalma.

A szerző végig ki tud tartani amellett, hogy ne ítélkezzen – hívta fel a figyelmet Wirth Imre.

Mindig megjelenik egy nézőpont, ami az adott pillanatban nagyon erősnek, és akár igaznak is tűnik, de abban a pillanatban belép egy másik nézőpont, ami elbizonytalanítja az előzőnek mindenhatóságát.

Emellett a döntéshelyzetek olykor valamilyen zsidó vallási törvényben vagy hagyományban is értelmeződnek. Minden szereplőnek megvan a maga igazsága, és ez alól nem kivétel Benedek figurája sem.

„Egy olyan holokauszt-túlélőről van szó, aki arra teszi fel az életét, hogy az új igazságszolgáltatásban szerepet vállal, és sodródik az eseményekkel, amit Friedmann a szemére is vet: először csak nyilasokat vertek, aztán már mindenkit. Hová vezet ez? És ez bemutatja a diktatúra borzalmas önfelőrlő mechanizmusát, ahogy mindig ellenségeket keres, az ellenségkeresésben egyre beljebb megy a társadalomban és a végén jószerével már nem lesz, aki nem ellenség. Benedeknek is megvan a maga drámája, mert van egy főnöke, aki elvárásokat fogalmaz meg, akivel szemben van egy bizonyos apakomplexusa, és akinek teljesíteni akar. A rendszer ilyen rétegezett volt: voltak a megszállott fanatikusok, a kétség nélküliek és voltak, akik őrlődtek, de ellátták a szerepüket és maguk is részei lettek a mechanizmusnak. Ennek megmutatása is tétje volt a könyvnek” – magyarázta az író.

A regény egyik kulcskérdése az alijázás, a zsidók Izraelbe való kivándorlása. „1944 után vagyunk, sokaknak nincs visszaút a régi életükbe, és úgy érzik, hogy a kivándorlás jelenti majd számukra a természetes közeget, ahol megtalálhatják önmagukat, az otthonukat, biztonságukat. Ez bizonyos fokig álom volt, mert akik kimentek, azoknak éppen a függetlenségi háború és az arab államok támadása közepette kellett letelepedniük, így az egyik drámai szituációból a másikba cseppentek. De itt súlyos kérdések merültek fel a világégés után: az is, hogy menni vagy maradni, vagy egy új világ eszméjét átültetni a gyakorlatba. Számunkra ma már szinte érthetetlen, hogy miként tudtak elhinni egy ilyen hagymázas víziót, de ez 1944 után sokak számára egyáltalán nem tűnt annak, és nemcsak a holokauszt-túlélőknek” – mondta Szántó T. Gábor, emlékeztetve a könyv rabbi-figurája kapcsán arra, hogy 1944-ben emberek sokaságának világképe, hite omlott össze, esett szét számukra a gondviselő isten képe. De sokan voltak, akik valóban felszabadulásként élték meg 1945-öt, és bár megdöbbentette őket a Rajk-per, legalább 1956-ig, esetleg még azután is, töretlenül hittek magában a kommunista eszmében, néha még akkor is, ha érintettek voltak a törvénytelenségekben.

A könyv szereplői tele vannak bűntudattal valós vagy vélt bűneik miatt, és a feszültségoldást többször is a szex jelenti. Ezek leírása az amúgy is nagyon sűrű nyelvezetű regényben, sokszor már-már nyomasztóan aprólékos, és ugyanolyan vizuálisan naturalisztikus, mint a kínzási jeleneteké.

„Tudatos döntés volt megmutatni e házaspárokat a szexualitásukban is. Valamennyien másképp viszonyulnak egymáshoz a gátlásaikkal, traumáikkal, az élet alapvető kérdéseivel szemben eszköztelenül és tehetetlenül élik meg a maguk szexualitását. Egy ilyen aktus után döbben rá az egyik nő, hogy nincs köze a férjéhez. A külvilág hatással van arra, hogy az emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz az intim szférában is.”

Én magam egy nappal e beszélgetés előtt fejeztem be a regényt, az utolsó 150 oldalt szinte egy lélegzetre olvastam el, de a korábbi fejezetek is egészen szokatlan elevenséggel szólaltak meg bennem. Egyetlen pillanatig sem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy a könyv szinte valamennyi szereplőjét többszörös identitászavar fojtogatja egy olyan korban, ahol megszűnnek a szilárd kapaszkodópontok, legyen szó akár hitről, népről, vagy hazáról, amihez tartozni akarunk. De az sem hagyott nyugodni, hogy egy diktatúrában bárkiből lehet áldozat, csak éppen „rosszkor kell lenni rossz helyen”.

„Ezek az emberek egzisztenciális krízisen mentek át, ennek hatását hordozzák a különböző identitásválságok azoknál is, akiknek megmaradt a vallásos hitük, de azoknál is, akiknek bűntudatuk van a túlélésük miatt. Nekem íróként nagyon érdekes volt láttatni azt, hogy az államvédelem új, fiatal nemzedékében megjelenő munkás- és parasztkáderek hogyan integrálódnak a rendszerbe, hogyan hatja át a szervezetet az egymással szembeni gyanakvás, hogyan válik valaki a rendszer védelmezőjéből egyszer csak célponttá. És hogyan hisznek a közvetlen beosztottjai abban egy „kattintás” nyomán, hogy ő is elkövetett valamit. Ez a paranoia önmagában is egy identitászavar” – válaszolta felvetésemre Szántó T. Gábor.

Engem különösen megérintett a könyv epilógusa, Friedmann fiának vallomása, aki visszakapja édesapját, és együtt jutnak el a múlttal, a gyökerekkel való megbékéléshez, amellyel való szembenézés nélkül senkinek nem lehet tiszta, világos identitása. És ha fájdalmas is az odavezető út, ezen mindenkinek végig kell mennie.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Botrány az Eurovízión: Rögtön eltörte a trófeáját, majd az egyik ujját is a győztes
A svájci győztes, Nemo olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.

Link másolása

Korábban mi is megírtuk, hogy az idei évben egy svájci előadó vehette át az Eurovíziós Dalfesztivál trófeáját. Nem sokkal később azonban nemhogy a trófeát törte el az énekes, de elmondása szerint még az ujját is.

Május 11-én, szombaton tartották a 2024-es Eurovíziós Dalfesztivál nagydöntőjét a svédországi Malmőben, ahol összesen 25 ország képviseltethette magát, ugyanis Hollandiát korábban kizárták a versenyből, erről itt írtunk.

Az idei Eurovíziós Dalfesztivált az összpontszám (591 pont) alapján végül a svájci Nemo nyerte meg. Miután a magát nembinárisnak valló – s ezzel a dalfesztivál történelmének első nembináris győzteseként – 24 éves svájci énekes-dalszerző átvette a trófeát, katasztrófa történt a színpadon.

Nemo teljesen meghatódott, azonban olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Az év legjobb sorozata, csak a legerősebb idegzetűeknek – A Szarvasbébi való életbeli szereplői is megszenvedték a történetüket
Ha van kedved egy kis önsanyargatásra, és bírod a lelki zsarolást, a Szarvasbébi a te sorozatod lesz! Miután megnéztem a Netflix legújabb dobását, kellett egy kis idő, mire össze tudtam foglalni a gondolataimat.

Link másolása

Ez meg mi volt? Gondolhatná mindenki, miután végig nézi a Szarvasbébit. Sokan már a címét se tudják hova tenni, egy nagy kérdőjel a sorozat.

Amikor utánaolvastam az interneten, mindenhol azt írták, hogy ez a sorozat fájni fog.

De nem úgy, ahogy egy rossz sorozat tud fájni. Hanem egy erős gyomros, amit csak egy igazán kiemelkedő alkotás tud adni.

Nagyon kellemetlen nézni a Szarvasbébit, de hajtja a nézőt a katasztrófaturizmus. Tipikus „ennél rosszabb már nem jöhet”, aztán kapjuk a gyomrosokat sorban, mígnem a földön heverünk, de mégis megnézzük a következő részt. Nagyon fura, de nem tudom autentikusan leírni, milyen érzés a sorozatot végig ülni, bárhogy is próbálom, ezt bizony látni kell.

Miről is szól a Szarvasbébi? Egyáltalán mi ez a cím?

Richard Gadd skót humorista a 2019-es edinburgh-i Festival Fringe-en adta elő a Szarvasbébi című műsorát, ami saját életéről szólt. Arról, hogy hogyan próbált betörni a showbizniszbe, majd végül hogyan lett szinte emberi roncs. Ezt a műsort a Netflix megvette, és sorozat formájában feldolgozta. Richard Gadd maradt az író, az alkotó és a főszereplő. Megváltoztatták a neveket, de csak azért, hogy a valódi szereplők identitását védjék. A Szarvasbébi nem finomkodik, Gadd minden rossz döntése szinte szűrő nélkül bekerült a forgatókönyvbe úgy, hogy közben narrálja a cselekményt, tehát még mögé is látunk, mit miért csinál szerencsétlen főszereplőnk.

Donny Dunn (Richard Gadd) kitartó, de sikertelen humorista. Csaposként dolgozik egy bárban, ahova betéved Martha Scott (Jessica Gunning). A túlsúlyos, nem túl ápolt, alacsony brit nő pityeregve lép oda a csaposhoz, ám amikor Donny megkérdezi mit szeretne, azt válaszolja Martha, hogy nincs pénze. Donny meghívja egy csésze teára. Ez az apró gesztus nem várt következményekkel fog járni Donny életében. Martha innentől fogva rátapad, mint egy kullancs, minden nap bejár a kocsmába, főszereplőnk pedig meghívja egy diétás kólára, mert bár Martha azt hazudja, hogy gazdag, sosincs pénze.

A csaposnak jó érzés, hogy végre valakinek fontos, mert éppen a padlón van az élete.

Amit még nem tud Donny ekkor, hogy mindig van lejjebb. Martha megszerzi Donny e-mail címét a humorista weboldaláról, és innentől kegyetlenül elkezdi zaklatni. De ő nem csinál semmit, nem jelenti a rendőrségen, csak hagyja, hogy a nő a bőre alá másszon, hiszen addig sem üres az élete. Nem írok sokat, de elég annyi, hogy egy folyamatos lejtmenetnek leszünk tanúi, aminek a végeredménye a Szarvasbébi. Ami nem más, mint a becenév, amit Martha ad Donnynak, a nagy, szomorú szemei miatt.

A legszörnyűbb a Szarvasbébiben, hogy mennyire reális, hihető és megdöbbentő. Ez akárkivel megtörténhet, és meg is történik nap-mint-nap. Minden, amin Donny keresztülmegy, érthető, logikus és teljesen megbabonázó. Tényleg jönnek azok az információk, amiket nem ad ki magáról az ember, főszereplőnk mégis elmondja a nézőknek, sőt belső monológokkal meg is magyarázza őket.

Közelről, szinte barátként tekintünk szegény Donnyra, látjuk azt az elképesztő utat, amit a hét rész alatt bejár.

A legmorbidabb az egészben, hogy ennek a zaklatásról szóló szörnyű történetnek az lett a vége, hogy a sorozat rajongói felkutatták az igazi embereket, akiket álnéven játszottak a színészek, és kegyetlenül elkezdték zaklatni őket... Ilyen volt például az „igazi Martha” esete, a beteg nőt elkezdték kegyetlenül online inzultálni a nézők. Richard Gaddnek kellett rászólnia a saját rajongóira, hogy mennyire képmutató a viselkedésük. Ezzel be is zárunk egy teljes kört.

Ahogy haladnak előre az epizódok, egyre rosszabb dolgok történnek Donnyval, és mégsem lehet leállni a sorozattal. Bámulatosan rossz döntések szemtanúi lehetünk, amiket ennyire rosszul kezelni ámulatba ejtő. Ilyet tényleg nem lehet kitalálni.

A súlyosan beteg elme és erősen labilis lelki problémákkal küzdő humortalan komikus párbaja eddig az év legjobb olyan sorozata, aminek a közelébe se szeretnék menni többet.

Nézni, ahogy a két sérült lélek függ egymástól, igazi katasztrófaturizmus. Engem a negyedik rész teljesen kiütött. Nagyon fontos, erősen 18+-os a sorozat, és nem azért, mert annyira grafikus a megjelenítés, hanem mert ez egy érett, kegyetlenül lélekromboló sorozat.

A színészek 100%-ot beleadnak, ami nem csoda, Gadd gyakorlatilag Donny, csak más néven. Jessica Gunning néha szánalomra méltó, máskor irritáló, de van, amikor egyenesen ijesztő az alacsony, pufi, középkorú hölgy. Nava Mau alakítja főszereplőnk transznemű barátnőjét pár rész erejéig, Terit, aki az egyetlen fény az életében. A többi színész pedig tökéletesen játszik Donny és Martha párbaja alá.

Kiemelendő még Mark Lewis Jones, mint Donny apja. A skót karakterszínész minden pillanata aranyat ér.

Eljutottunk a lezárásig. Nem tudom, mi a helyes ajánlás a Szarvasbébi esetében. Mert ezt mindenkinek látnia kéne, de pontosan tudom, hogy az emberek többsége ki fog borulni tőle. Aki nyitott egy kis önsanyargatásra, annak tudom ajánlani a sorozatot. Tényleg az év egyik legjobb szériája, amit azért kevés embernek ajánlok tiszta szívből. A Szarvasbébi megtekinthető a Netflix kínálatában.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Farokméregetés, szó szerint – A Talpig férfiban nincs tabu, és Jeff Daniels még sosem volt ilyen imádnivalóan ütnivaló
Az amerikai jog, társadalmi igazságtalanságok, hatalmi játszmák, fekete humor: a Netflix új minisorozata sokakat kiakaszt majd, mégis üdítő, hogy mennyire nem veszi magát komolyan.

Link másolása

Mielőtt még bármit is leírnánk a Talpig férfiről, érdemes megemlíteni, hogy az új Netflix-sorozat mögött az a David E. Kelley áll kreátorként és íróként, aki valódi veterán a szakmában, s olyan szériák elkészítése fűződik a nevéhez többek között, mint a Kisvárosi rejtélyek (1992-1996), a Chicago Hope kórház (1994-2000), az Ally McBeal (1997-2002), az Ügyvédek (1997-2004), a Boston Legal – Jogi játszmák (2004-2008), a Hatalmas kis hazugságok (2017-2019), a Tudhattad volna (2020), a Kilenc idegen (2021), a Szerelem és halál (2023) vagy Az igazság ára (2022-2023). Nem mellesleg pedig már több mint 20 éve Michelle Pfeiffer férje és két gyermekének apja.

A Talpig férfi pedig abszolút beilleszkedik Kelley filmográfiájába, tekintve, hogy most is fontos szerepet kap a történetben az amerikai jog, a társadalmi igazságtalanságok, a hatalmi játszmák és a kissé fekete humor.

A sztori azonban ezúttal nem saját, Az igazak és a Hiúságok máglyjája írója, Tom Wolfe 1998-ban kiadott, azonos című könyve (A Man in Full) szolgáltatta hozzá az alapot.

Az Atlantában játszódó történet több különböző szálon pörög, amiket összekötnek az egymással folyamatosan kapcsolatban lévő szereplők. A legfőbb szál a milliárdos ingatlanmogul Charlie Crokert (Jeff Daniels) követi, aki csődközeli helyzetbe kerül, amikor a bankja szeretné behajtani tőle a valóban tetemes hiteltartozását. A banknál dolgozó Raymond Peepgrass (Tom Pelphrey-t többek között az Ozarkból, a Vasökölből, a Mankből, az Odakinnből és a Szerelem és halálból ismerhetjük) különösen pikkel az arrogáns Crokerre, mindenképp szeretné őt tönkretenni. Charlie persze mindent megtesz azért, hogy ne veszítse el a birodalmát és a befolyását.

Emellett megismerjük Charlie titkárnőjét, Jillt (Chanté Adams) és annak férjét, Conradot (John Michael Hill), aki feketeként rendőri brutalitás áldozatává válik, és amikor reflexből visszaüt, büntetlen előélete ellenére börtönbe zárja és meghurcolja őt az amerikai igazságszolgáltatás rendszere.

Charlie ügyvédje, az idealista (és szintén fekete) Roger White (Aml Ameen) próbálja őt kihozni a rácsok mögül, nem sok sikerrel.

Illetve ott van még Atlanta polgármestere, a simlis és álszent Wes Jordan (William Jackson Harper), aki a választások előtt szeretné minél rosszabb színben feltüntetni a riválisát, és Charlie segítségét kéri, hogy a másik jelölt egykori évfolyamtársaként hozza nyilvánosságra annak szexuális zaklatásos ügyét, cserébe megpróbálja elintézni, hogy a bank leszálljon róla.

És akkor még nem említettük Charlie naivnak tűnő, de nagyon is határozott exfeleségét, Marthát (Diane Lane), akit Raymond próbál elcsábítani és behálózni, mivel ezzel szintén szeretne odapörkölni Charlie-nak.

Ezek a fő csapásvonalai a Talpig férfinek, amelyre egyfajta Utódlás-utódként is tekinthetünk, hiszen a kapitalizmus nagy játékosai esnek itt egymásnak, valóban szimpatikus karaktereket pedig alig találni, legalábbis köztük nem nagyon, inkább az anyagiakat tekintve „lejjebb elhelyezkedő” társadalmi rétegekben érdemes kutakodni.

Egy miniszériáról van szó, tehát csupán hat epizód állt a készítők rendelkezésére ahhoz, hogy kellőképp kibontsák ezt a szerteágazó sztorit, így azzal nem lehet támadni a Talpig férfit, hogy unalmas lenne.

A sorozathoz képest szűk játékidő alatt rendesen pörögnek az események, ám sajnos Kelley, kiegészülve két rendezőjével, a színésznőként Oscar-díjas Regina Kinggel (Egy éj Miamiban…) és Thomas Schlamme-vel (Elbaltázott nászéjszaka, Foglalkozásuk: amerikai, Az elnök emberei) nem is tudtak odafigyelni minden szálra kellőképp, s ami még nagyobb hiba, képtelenek voltak azokat közös nevezőre hozni, így egy felettébb csapongó történetvezetés lett a jussunk, ahol mindenbe belekapnak egy kicsit, de semmit nem bontanak ki igazán.

A Talpig férfi így inkább egy szellős melodráma, mintsem az amerikai társadalom gúnyosan csipkelődő szétcincálása. King és Schlamme mindenesetre folyamatosan tartják a tempót, és tudják, hogyan kell használni az egyébként parádésan pöffeszkedő Jeff Daniels karakterének monumentális egóját, amely a történések hatására részről részre leereszt.

Akadnak emlékezetes jelenetek is, mint például, amikor Charlie úgy próbál megnyerni magának befektetőként egy liberális házaspárt, hogy megmutatja nekik, hogyan tenyésztik a lovakat; Charlie és bankár ellenfele, Harry (Bill Camp) kvázi tettlegességig fajuló acsarkodásai pedig a minisorozat abszolút csúcspontjai. A sokáig szimbolikusan értendő farokméregetést ugyanakkor a meglepő és teljesen abszurd fináléban szó szerint kell érteni…

Azt nem lehet elvitatni a Talpig férfitől, hogy ne lenne szórakoztató, az viszont vitathatatlan, hogy nem lő túl magasra. Érezni, hogy az alkotók sem vették igazán komolyan ezt egészet, és ez sugárzik a rendezésből, a párbeszédekből és a színészvezetésből is. Így nézőként sem vesszük túl komolyan, és gyorsan töröljük is majd az emlékeinkből, amíg azonban tart, kétségtelenül leköt. Talán csak Conrad börtönös szála az, ami valódi izgulnivalóval (és néhány „ökölszorító” jelenettel) szolgál, ám Jeff Daniels és a többiek ripacskodása is megér egy misét, persze kizárólag azoknak, aki nem várnak mindettől túl sokat.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Sikerült megfejtenie a Mona Lisa rejtélyét – állítja egy olasz geológus-művészettörténész
Megtalálta a tájat, ami előtt Leonardo megfestette a művészettörténet leghíresebb portréját.

Link másolása

Meglepő magyarázattal állt elő egy geológus a Mona Lisa eredetéről. Leonardo Da Vinci festménye régóta foglalkoztatja az embereket, sokan szerették volna már megfejteni, hogy hol készült a sejtelmesen mosolygó nő portréja. Vitáztak már arról, hogy valódi-a háttér, vagy csak egy képzeletbeli táj?

Az olasz geológus, aki egyben művészettörténész is, azt állítja, hogy megoldotta az évszázados rejtélyt - írja a The Guardian.

Ann Pizzorusso hosszú kutatás után arra jutott, hogy a festő a Comói-tó partján lévő, lombardiai Lecco városának számos felismerhető vonását felhasználta. Szerinte beazonosította:

- a hidat (a 14. századi Azzone Visconti-híd),

- a tavat (a Comói-tó mellett található Lago di Garlate)

- a hegyvonulatot (az Alpok dél-nyugati része, amely a Garlate-tó fölé magasodik).

Azt dokumentumok is igazolják, hogy Leonardo járt ezen a vidéken.

Voltak már hasonló elméletek arról, hogy a képen látható táj az észak-olaszországi kisváros, Bobbio környékét ábrázolja. Egy másik szerint a toszkán település, Arezzo hídja látható rajta.

A geológus szerint azonban nem elég a hidat figyelembe venni, mert sok hasonló épült abban az időszakban Európában.

"Mindenki a hídról beszél, de senki nem hozza szóba a földrajzot. A geológusok nem nézegetnek képeket, a művészettörténészek pedig nem foglalkoznak a geológiával. A művészettörténészek mindig azt mondják, hogy Leonardo a képzelőerejét használta, de ha odaadod ezt a képet a világ bármelyik geológusának, ugyanazt fogja mondani, amit én is mondtam Leccóról. Már azok is látják a hasonlóságot, akik nem földrajtudósok"

– mondta a szakértő.

Szerinte most már minden kétséget kizáróan sikerült bizonyítania, hogy megtalálta a helyszínt, ami Mona Lisa mögött látható.

Az ArtWatch UK szervezet igazgatója, Michael Daley szerint sok spekuláció hallható, de Pizzorusso állításai meggyőzőek. A Louvre egyik tanácsadója szerint is Pizzorusso tökéletesen birtokában van a táj beazonosításához szükséges tudományos ismereteknek.

A geológus a napokban mutatja be a bizonyítékokat egy konferencián.

Forrás: 24.hu

A festmény már többször próbálták megrongálni, legutóbb levest öntöttek az üvegére.


Link másolása
KÖVESS MINKET: