Életrajzi könyv jelent meg Lovasiról
Lovasi Andrást és Lévai Balázst hosszú ideje tartó munka- és baráti kapcsolat köti össze. Lévai az évek során több műsorába is meghívta a zenészt, valamint a Kispál és a Borz 2010-es búcsúkoncertjének és a tavalyi Fishing on Orfű nulladik napjának is ő volt a zenei rendezője. Személyes jó viszonyuk pedig egyebek mellett közös kocsmázásokban, disznóvágásokban és hasonló szabadidős tevékenységekben csúcsosodott ki.
Az egyik ilyen alkalommal történt, hogy Lévai ismét feltette a kérdést, amivel már hosszú ideje ostromolta Lovasit, de ő addig rendre nemet mondott: benne lenne-e egy róla szóló életrajzi könyv összehozásában? Ezúttal viszont - talán nem teljesen függetlenül az elfogyasztott pálinkáktól - engedékenynek bizonyult és rábólintott az ötletre.
Ahogy az Átrium Film-Színházban tartott könyvbemutatón megjegyezte, ebben az is közrejátszott, hogy éppen építkezett, és a felvett kölcsönök miatt nem jött rosszul neki a pénz. „Fejben mindketten előre elköltöttük az előleget, amit végül aztán fel se vettünk” – fogalmazott a tőle megszokott vicces, ironikus stílusban.
A fő cél azért inkább az volt, hogy letisztázzák a Lovasi zenekaraiban közszájon forgó sztorikat, amelyeknek addig sokszor több különböző verziója is létezett. Lévai alapos munkát végzett: nemcsak a főszereplőt, de több zenésztársát, illetve családtagját is kikérdezte. Meglepő módon Lovasi évek, sőt évtizedek távlatából is szinte mindenre pontosan emlékezett, csak az apróbb részletekkel akadt olykor problémája.
A könyv időrendi sorrendben veszi végig a zenész életét és karrierjét, gyerekkorától indulva egészen a közelmúltig. Kiderül belőle például, hogy a tizenéves András abból a praktikus okból szeretett volna tanár lenni, hogy ez volt az egyetlen foglalkozás, aminek művelői nyáron nem dolgoznak. Vicces módon az élet úgy hozta, hogy mostanában a fesztiválszezon miatt éppen az évnek ebben a szakaszában koncertezik legtöbbet.
A „Lovasi – Idáig tudom a történetet” című könyvből klasszikus rock n’ roll életrajzhoz méltóan az is kiderül, milyen viszonya volt a főhősnek a kábítószerekkel. Erre példaként egy régi szarvasi koncertet hoztak fel, amikor a zenekartagoknak egy ismeretlen eredetű sütit kínáltak fel, mondván „baromi jó, szabadjára engedi az improvizációs készséget”.
Lovasiék színpadra lépés előtt közvetlenül fogyasztották el a csábítónak tűnő finomságot, aminek köszönhetően percek alatt olyan állapotba kerültek, hogy másfél óra alatt egyetlen Kispál-számot sem játszottak el. Ezzel szemben Eddától Michael Jacksonig minden terítéken volt, amit ők baromira élveztek, a közönség viszont már kevésbé.
„A hangmérnökünk szerint az egyik legjobb bulink volt, amit elejétől a végéig fel kellett volna venni és kiadni az utókornak. Sajnos véleményének súlyát némileg csökkenti, hogy ő is kapott a cuccból” – mesélte nosztalgiázva az utólag elég kínos, mára viszont már megszépült és klasszikussá vált emléket.
A kedd esti könyvbemutatóra, vagyis a „zenés irodalmi revünek” elkeresztelt duplaelőadásra kétszer is színültig megtelt az Átrium nagyterme. Nem csoda, hiszen a beszélgetés és a felolvasás mellett (utóbbira Nagy Ervint, a Katona József színház színészét kérték fel) néhány dal is elhangzott a Lovasi-életmű minden eddigi szakaszából.
Kísérőzenészként ott volt Kispál András, Leskovics Gábor, illetve a Csík Zenekarból Szabó Attila. Mivel Budapesten jelen állás szerint a következő három évben nem lesz Kispál-koncert, idén valószínűleg ez volt az egyetlen alkalom, hogy a zenekar két alapítója egy színpadon állt a fővárosban.
A est folyamán kiderült továbbá, hogy Lovasi kis híján lekéste a 2010-es búcsúkoncertet, vasárnap reggelente gyakran bibliai felolvasásokat tart a többieknek, valamint mostanában azt veszi észre magán, hogy egyre konkrétabban fogalmaz, úgymond kevesebb az idézőjel a szövegeiben.
A program végén hosszú sorokban rohamozták meg az emberek a könyvet árusító pultot, illetve a dedikálási lehetőséggel is rengetegen éltek. Annyi biztos, hogy a célközönséget remekül sikerült megszólítani: Lovasi iránt szemmel láthatóan hatalmas az érdeklődés, és eddigi pályája alapján bőven rászolgált arra, hogy egy ilyen mű jelenjen meg róla.
Sőt, ha hozzávesszük, hogy még csak a 47. születésnapja közeleg, akár egy folytatásra is jó esély van – ahogy ezzel többször viccelődtek is, mikor a beszélgetés során felmerült egy-egy olyan sztori, ami kimaradt a könyvből. Vagy ha csak éppen újra építkezésre kerül a sor.
Kevesen tudnak róla, de majdnem sikerült lekésnem a saját búcsúkoncertemet. Kivételesen próbáltam beosztani az erőmet, gondosan elterveztem a koncert napját. (…) Alapos tervet készítettem: négyre végzünk a hangbeállással, utána elmegyek úszni egyet, egy kis relax, hétre kényelmesen visszaérek, átöltözöm, ráhangolódok, egy pohár vörösbor kabalából, aztán irány a színpad. Mikor négy után elindultam úszni, már gyanút kellett volna fognom, mindenhol dugó volt a városban. A taxis javaslatára a Margitsziget helyett a Gellért Fürdő felé indultunk, mondván Budán sokkal jobban lehet közlekedni. Simán oda is értünk, de itt akkora tömeg fogadott a bejáratnál, hogy megfutamodtam. Jól ismerem a környéket, laktam egy ideig a XI. kerületben, fogtam magam, és átsétáltam az Államigazgatási Főiskola uszodájába a Ménesi útra.
Itt eszményi körülmények fogadtak, a medence szinte teljesen üres volt, a 35 fokban mindenki kint döglött a napon, Bástya elvtársként lubickolhattam a vízben. Kényelmesen úsztam kétezer métert, gondosan figyeltem, nehogy kifáradjak, hiszen egy háromórás koncert vár még rám. James Bond háromnegyed hat körül frissen és üdén lépett ki az uszodából. „Minden a tervek szerint alakul, Miss Moneypenny!” – gondolta az órájára pillantva.
Nem volt okom aggodalomra, taxit hívtam és jóleső izgalommal zuttyantam be hátra: hamarosan kezdődik életem legfontosabb koncertje. Már az Erzsébet-hídig is a szokottnál lassabban jutottunk el, de nem idegeskedtem, kitartott az úszás utáni lebegő állapot. A komoly bajok a Döbrentei térnél kezdődtek, szinte észrevétlenül egy gigantikus dugó közepén találtuk magunkat. (…) A Batthyány térig úgy másfél óra alatt küzdöttük el magunkat, de ott még reménytelenebbnek tűnt a helyzet, hiszen úgy húsz-harmincezer ember vette célba egyszerre a Hajógyári-szigetet.
A Batthyányn kifizettem a taxist, kiugrottam és leszaladtam a HÉV végállomásához, hátha így gyorsabban kiérek. Felkaptam egy ingyenes újságot, s Pierre Richard legjobb pillanatait idézve próbáltam álcázni magam a HÉV-en. Én megvalósítottam, amiről legtöbb emberarcú pályatársam csak beszél: egy voltam a tömegből. Kispál-rajongók ezreivel együtt zötyögtem ki a búcsúkoncertünkre.
Csodával határos módon senki nem ismert fel, szerintem egyszerűen senki nem feltételezte, hogy az idióta énekes fél órával a kezdés előtt még a zsúfolt HÉV-en szerencsétlenkedik. (…) A következő pánik akkor következett, amikor nem tudtam kiszállni a Filatorigátnál, akkora tömeg zsúfolódott össze a peronon. Nagy nehezen betuszkoltam magam két csaj közé, „nem te vagy a?”, szólítottak meg tétován, „nem, csak szeretnék”, feleltem, és a lemerülés előtti utolsó pillanatban felhívtam megint Sukit, hogy azonnal küldjön valakit értem hátra, és vigyenek be, mert így fél kilenckor sem lesz kezdés.
Végül futva megkerültem a várakozó tömeget, így sikerült a beengedő részleg mögé kerülnöm, ahol megtaláltam a megmentésemre küldött kommandót, kinyitották a kerítést, felpattantam Suki mögé a mopedre és háromnegyed nyolc után pár perccel ott termettem a backstage-ben. Átöltöztem, egy gyors pisi, fél pohár bor, csak az íze végett, s már rohantunk is a színpadra belecsapni a Forrdalmárba.
Negyvenötezer ember előtt életünk legjobb koncertjét adtuk. Úgy látszik, a tét nagyon hiányzott nekünk az utolsó pár évben. Mikor lejöttünk, s fogadtuk gratuláló barátaink sokaságát, azon dühöngtem, miért nem tudtuk korábban így összerántani magunkat? Ha ezt a felszabaduló energiamennyiséget korábban elő tudtuk volna csalni magunkból, biztos nem kerül sor erre a koncertre.
Ha te is elolvasnád a könyvet, nyomj egy lájkot!
