KULT
A Rovatból

Eke Angéla: „Nem gondolom ördögtől valónak azt, hogy elmegyek egy kereskedelmi műsorba”

Mi értelme ugyanazt a szöveget előadni három különböző rendezésben? Mennyiben más a saját életedet eljátszani? Lehet valaki egyszerre celeb és művész? Eke Angélát kérdeztük.


Idén mutatták be a Radnóti Tesla Laborban Eke Angéla egyszemélyes előadását Én, Iphigenia címen. A darabot Závada Péter írta Angi valós történetei alapján, és az előadás különlegessége, hogy ugyanazt a darabot három különböző rendezésben láthatjuk egymás után.

- Először is mesélj kicsit a produkció kialakulásáról. Honnan jött az alapötlet?

- Azzal indult minden, hogy az NKA-nál lehetett magánszemélyeknek új előadásra pályázni. Úgy gondoltam, megragadom az alkalmat, mert régóta dédelgetett ötletem volt, hogy egy egyszemélyes önálló előadást készítsek, illetve hogy élő szerzővel dolgozzak együtt, ami nem mindennapi lehetőség. Megkerestem Závada Pétert és megkérdeztem tőle, mit szólna a közös munkához.

- Pontosan mit kértél tőle?

- Az a koncepció alakult ki a fejemben, hogy ugyanaz a történet több különböző rendezői szemszögből hangozna el. Azt már Péter javasolta, hogy ez mindenféleképpen az én személyes történetem legyen, és az is az ő ötlete volt, hogy a görög mitológiából keressünk egy női alakot. Így alkotott egy mai, modern Iphigéniát.

- Ahogy utaltál is rá, ugyanaz az írás háromszor hangzik el, három különböző rendezésben. Mi volt a munkamódszer? Egyszerre folyt a három részlet próbája, vagy lineárisan?

- Párhuzamosan próbáltuk a három verziót. Az volt a játékszabály, hogy a rendezők nem tudhattak egymás koncepciójáról, nem látogathatták egymás próbáit, és nem beszélhettek róla egymással. Ez hatalmas logisztikát is igényelt a Manna Produkció munkatársai részéről. A Manna, illetve a produkciós vezető, Gáspár Anna karolta fel az előadást, nélkülük nem jöhetett volna létre, hiába nyertem a pályázaton. A Radnóti Színház pedig nem mindennapi gesztussal segíti a független produkciót, helyet ad az előadásnak.

Hatalmas logisztikát igényelt minden nap, hogy hogyan próbáljunk, melyik teremben, hogyan kerüljenek oda a kellékek, a díszletek, de ebben nagy segítségemre volt Tihanyi Ildi látványtervező is. Ráadásul időközben észrevettük, hogy a kapacitásom véges. Számomra ez volt talán a legnehezebben elfogadható.

Ha egy monodrámát próbál az ember, az önmagában is nagyon megterhelő. Sokkal nehezebb és komplexebb, mint amikor többszereplős előadásban dolgozunk. Az, hogy három különböző rendezővel dolgoztam, azt jelentette, hogy három különböző próbafolyamat zajlott párhuzamosan.

Nagy-nagy kihívás volt színészileg, emberileg, fizikailag és lelkileg is.

- Tulajdonképpen csak látszólag ugyanaz a három szöveg, mert vannak különbségek. Mondatok hiányoznak vagy kerülnek, bizonyos szövegek másutt hangzanak el. Nem okoz gondot, hogy tudd, most épp melyik változatban vagy? Előfordul, hogy valamit nem a megfelelő helyen mondasz?

- A szövegváltozatok a próbafolyamatban alakultak ki, mert mindegyik rendező különböző szemszögből dolgozta fel a történetet. Számomra külön nagyon jó élmény volt figyelni, hogy ki mit ragad ki a sztoriból. A rendezők szabadon kezelhették a szöveget, nyugodtan húzhattak is belőle akár.

Így mint mondod is, mindegyik egy picit más lett. Ez a próbafolyamat során volt nagyon nehéz, amikor mind a három verzió éppen az alkotói folyamat felénél tartott, ahol amúgy is nagyon összetett egy színésznek a feladata, hogy rögzítse, hogy megélje, hogy kitalálja, hogy kreatív legyen, hogy befogadja az összes információt. Ez próbáról próbára szokott beépülni, ebben az esetben viszont mindez megháromszorozódott. Volt, amikor azt éreztem, hogy az agyam zsibbad, és egyszerűen nem tudom, hogy azt az adott mondatot melyik változatban mondom, ugyanakkor a rendezőkkel intenzív munkát végeztünk, nem szerettem volna, ha csalódnak bennem.

- Mennyire volt nehéz elengedni a történetedet és rábízni a rendezőkre, hogy csináljanak, amit akarnak?

- Nagyon érdekes, mert nem gondoltam volna, hogy ez nehézséget fog majd okozni, de valóban volt bennem egy gát, amit egyszerűen át kellett valahogyan törni.

Azt sikerült elfogadnom, hogy a rendezők hozzányúltak. Kíváncsi voltam, ez volt számomra a kísérlet lényege, és persze kihívás is, hogy mások mit látnak meg ebben az élettörténetben, ki mit fog kiragadni belőle. Gryllus Dorka Soós Attilával, a Trojka Színházi Társulás művészeti vezetőjével közösen dolgozott a darabon, valamint Spáh Dávid és az SZFE-s rendezőhallgató, Sándor Dániel Máté is készített egy-egy verziót, így állt össze a három különböző perspektíva.

A próbaidőszak elején nem értettem, hogy miért nem tudok ugyanolyan nyersen, pimaszul ránézni erre a karakterre, akit alakítanom kell, mint más szerepeknél. Fordulópontot jelentette amikor Dani - az egyik rendező-, tudatosította bennem, hogy ez már nem az én történetem, hanem ugyanúgy egy szerep, amit meg fogok formálni.

Egyszerre áldás és átok, hogy saját sztorik vannak benne,

mert egyfelől nyilván könnyebb, vagy... nem is az, hogy könnyebb, hanem egész egyszerűen felemelő érzés saját történeteket átadni. Valahol egyébként minden szerepbe a saját történeteinket helyezzük bele, de itt is meg kellett húznom magamban ezt a határt, és azt mondani, hogy ez most Iphigénia és nem Eke Angéla.

- Milyen visszajelzéseket kapsz a közönségtől? Ők mennyire tudják szétválasztani a valóságot a fikciótól, mennyire próbálják a darab alapján megítélni az életedet, vagy a személyedet?

- Szerencsére annyira különleges és egyedi hangzású és képi világú szöveget írt meg Péter, önmagában olyan erős irodalmi anyagot, ami a nézőket lenyűgözi. Épp ezért szerencsére senkinek nem jut eszébe ezzel foglalkozni.

Annak pedig külön örülök, hogy mindenkiben személyes dolgokat hoz elő a történet. Pontosan azt is akarjuk tükrözni, hogy valójában mindannyiunk története ott van benne. Amióta játszom az előadást, azóta nagyon sokan megkerestek, vannak, akiknek hasonló az élettörténete, vannak nők, akik az anya karakterrel tudnak azonosulni, ugyanakkor vannak apák is, akik szintén megéltek hasonló élethelyzeteket.

- A darabban mintha el lennének rejtve apró motívumok, amik a pályádra rezonálnak. Például a cseresznyefákról nyilván beugrik az embernek a Cseresznyéskert, amiben játszol. A harmadik részben a főzőműsoros körítés a Konyhafőnök VIP-t idézi. Vagy ezek véletlen egybeesések?

- A cseresznyés kert, az igazából tényleg egy nagyon különleges egyezés és összecsengés az én életemben. Maga a cseresznyefa, amely közelében én fölnőttem, az nagyon fontos szimbóluma az életemnek a valóságban is. Amikor jött a Trojka-féle Cseresznyéskert, nagyon jó érzés volt, hogy ez így összetalálkozik.

Az, hogy Spáh Dávid a főző show-t találta ki koncepcióként, az teljesen belőle fakad. Az ő víziója volt, az ő gondolata. Én egyik rendezőt sem szerettem volna semmilyen szinten befolyásolni, hiszen nekem tényleg az volt a lényeg, hogy valóban három különböző és önálló koncepció jöjjön létre.

De tény, hogy ez az előadás anélkül, hogy bármit sulykoltam volna, 100 százalékig én vagyok.

- Kicsit az is benne van, hogy mi lehetett volna. Milyen más sorsra is juthatott volna Eke Angéla ezzel a múlttal, lehetne akár egy fehér porokat szippantó celeb, ahogy az utolsó részben látjuk.

–Ez nem jutott eszembe. Az már egész egyszerűen a játék és a cselekmény része. Ezzel együtt pedig nyilván társadalomkritika is.

Azért érdekes mindegyik verzió, mert valahol azt mutatja meg, miért lesz olyan egy ember, mint amilyen. Látjuk, hogy mi rejlik a hátterében. Ezt talán a harmadik verzió tükrözi a legjobban, ahol egy rivaldafényben lévő ember áll előttünk. Ők azok, akiket nagyon sokszor mi magunk is – én magam is – megítélünk csak azért, mert nagyon sokat látjuk, pedig fogalmunk sincs, hogy mi van a látszat mögött.

Egyébként azért is szerettem volna mesélni a gyerekkoromról, arról, hogy honnan jövök, milyen volt az életem, mert szeretném megmutatni a hasonló helyzetben levő fiataloknak, hogy én ugyanonnan jövök, mint ők, és tényleg rajtad múlik, hogy melyik utat választod.

Ezáltal tanultam meg azt is, hogy csak és kizárólag vérrel-verejtékkel lehet előrébb jutni. Legalábbis az én sorsom ez volt, mivel tényleg egyedül indultam el a cseresznyefáról, hogy megvalósítsam az álmomat, hogy azt csináljam, amit szeretnék.

Nagyon sokszor éreztem azt, hogy nekem irreálisan többet kell tennem, mint másnak. Volt, amikor úgy gondoltam, hogy ez igazságtalanság. Senkinek sem egyszerű, de az biztos, hogy munka és akarat nélkül nem fog sikerülni.

Viszont az a jó hírem van mindenki számára, hogy nem lehetetlen.

- Tulajdonképpen ez egy nagyon kemény történet. Az előadás egyfajta gyógyulást jelent számodra? Vagy ellenkezőleg, pont azért tudtál ebbe belefogni, mert már nem kell gyógyulnod, feldolgoztad a múltad?

– Nyilván van ennek terapikus vonzata, amire előtte nem is gondoltam, de alapvetően ez önmagában nem erről szólt, hiszen az egy öncélú dolog volna. A személyes történetet átadni, azért is lényeges, mert más is lehet ugyanilyen helyzetben, akinek adott esetben még segíteni is tudok a darabbal, de persze nekem is voltak olyan pontok, amikor valamelyik rendező rávilágított olyasmire a saját életemben, amin én hiába gondolkoztam 33 évig, csak most esett le, mert valaki külső szemmel nézett rá erre a sztorira.

De ezeken a dolgokon már túl vagyok, ez már nem vág földhöz, hanem egyszerűen ez az enyém, az én történetem. Ez pontosan egy továbblépés történet. A munkacíme egyébként az volt, hogy Iphigénia továbblép. A rendezőkkel minden egyes verzió végén feltettük a kérdést, hogy lehet-e továbblépni? Ez egy nagy kérdés. Tovább lehet lépni, de sokféle verziója van egy továbblépésnek. Lehet dühös, elfogadó, beletörődő, optimista, pesszimista, tehát nagyon-nagyon sok minden van benne, és mindegyik igaz.

–Van egyszer a nagyon komoly színházi éned, aki magas színvonalú, akár kísérleti művészi produkcióban vesz részt. Ugyanakkor van egy celeb arcod is, aki simán elmegy mondjuk a már említett Konyhafőnök VIP-be, vagy instagramozik. Sokan próbálkoztak már ezzel a kettősséggel, de sokszor nem működik. Vegyük csak Bakáts Tibort, akinek kicsit ráment az élete arra, hogy beült a Megasztár zsűrijébe. Te hogy érzed, elfogadják a rajongóid, a közönséged ezt a kettősséget?

– A kettőt szerintem nem kell élesen elválasztani egymástól. Hoztam egy szabályt magamnak: azt fogom csinálni, amihez kedvem van, és aminek értelme van.

A színház az életem középpontja, abban én maximálisan boldog vagyok, és a helyemen vagyok. Éppen ezért nem gondolom ördögtől valónak azt, hogy elmegyek egy kereskedelmi műsorba. Ha úgy gondolják, hogy az én személyiségem, és amit képviselek, megjelenhet az tévében, akkor kötelességemnek érzem azt, hogy odavigyem, hiszen így azt az értékrendet, amit a színházban és a magánéletemben is képviselek, megjeleníthetem a tévében is. Ez egy nagy lehetőség, mindig nagyon örülök, ha úgy gondolják, hogy erre szükség van.

Az sem mellékes, hogy egy-egy ilyen műsorral egzisztenciálisan függetleníteni tudom magamat, hogy szerepet tudjak vállalni egy-egy olyan független színházi produkcióban, amire adott esetben egyáltalán nincsen pénz.

A mostani nehéz, viharos finanszírozási rendszerben nagyon sokszor ingyen dolgozunk a művészetért. Ezért a kettő tökéletesen ki tudja egészíteni egymást. Büszke vagyok erre.

- Iphigénáról már beszéltünk. Még miben láthatunk, mikre készülsz a jövőben?

- Büszkeséggel tölt el az Elfog/Adsz című színházi nevelési tantermi előadásunk, amit önálló projektént hoztunk létre. A vizuális színházi-nevelési programot Bán Bálinttal ketten játsszuk, iskolák tantermeibe visszük, és az előadás után feldolgozó foglalkozás keretében beszéljük át velük a látottakat, ahol ők is beszélnek magukról. Ez fontos szempont volt számomra a rendezésnél, mindenképp olyan témát akartam boncolgatni, ami erősen érinti őket.

A barátsággal, elfogadással és a csoporton belüli kirekesztéssel foglalkozik. Ez egy nagyon fontos projektem, művészi missziós tevékenység. Járjuk az országot.

Ezen kívül hat színházban játszom, vannak folyamatosan repertoáron lévő előadások. A Trojka Társulat Anna Kareninájában és Cseresznyéskertjében, q Szkénében két Székely Csaba darabban, a Magyar Akác című Trafó előadásban, a Radnóti Teslában az Én, Iphigéniában, valamint a Karinthy Színházban és salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban is.

Emellett rendszeresen részt vállalok a környezettudatosság témaköréhez illeszkedő projektekben is, és a közösségi felületeimen is törekszem arra, hogy ebben a témában is értékkel bíró üzeneteket közvetítsek a követőim felé.

Fotók: Földi Ádám, Kállai-Tóth Anett


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
175 éve halt meg Mary Shelley, aki 18 évesen megírta a világ legfontosabb technofóbiás rémálmát, a Frankensteint
Mary Shelley 1816-ban, egy svájci villában írta meg a Frankenstein alapötletét. Az írónő halálának 175. évfordulóján Guillermo del Toro adaptációja uralja a díjszezont.


1851. február 1-jén pontosan 175 éve, hogy elhunyt Mary Wollstonecraft Shelley, de az általa 18 évesen papírra vetett rémálom ma elevenebb, mint valaha. Könyvéről generációk gondolták, hogy férfi találta ki, miközben az igazság az, hogy a Frankenstein egy érzékeny, bátor, nagyon fiatal lány fejéből pattant ki – egy svájci villa padlásán, egy esős nyáron, társasági játéknak indulva.

Míg a világ Guillermo del Toro friss Frankenstein-adaptációját ünnepli, amely a velencei filmfesztiválon 13 perces álló ovációt kapott és Jacob Elordit a csúcsra repítette, kevesen tudják, hogy

a kultikus szörnyeteg születése nem irodalmi csendélet, hanem egy valóságos, filmszerű nyitójelenet volt.

Egy jelenet, amely 210 évvel ezelőtt játszódott: vihar, kényszerű bezártság, a korszak legmenőbb és legbotrányosabb arcai, egy ártatlannak induló játék, és a végén két, máig uralkodó műfaj, a modern sci-fi horror és a vámpírmítosz startpisztolya dördül el.

Mary Shelley 1797-ben született Londonban. Anyja, Mary Wollstonecraft az egyik első komoly feminista gondolkodó volt (A nők jogainak védelme, 1792), de 11 nappal Mary születése után meghalt gyermekágyi lázban. Apja, William Godwin radikális filozófus és író volt. Mary így már kicsi korától intellektuális közegben élt, ahol gondolkodni, írni, vitázni lehetett – de a társadalom ezt nőként még mindig gyanúsnak találta.

Amikor Mary 16 évesen megszökött a már házas Shelley költővel (igen, botrány), a társadalom egy része végképp leírta őt.

Mégis: két év múlva már ott volt a kezében az első Frankenstein-vázlat. 1818-ban jelent meg a könyv – anonim módon. Nem véletlenül: női névvel senki nem vette volna komolyan.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Frankenstein Film (@frankensteingdt) által megosztott bejegyzés

Minden egy természeti katasztrófával kezdődött. 1816-ot a „nyár nélküli évként” jegyzi a történelem, miután az előző évi indonéziai Tambora vulkán kitörése hamuval és aeroszolokkal terítette be a Föld légkörét, drámai lehűlést okozva. Európában a nyár szokatlanul hideg, esős és viharos volt, Svájcban, a Genfi-tó partján hetekig szinte megállás nélkül zuhogott az eső. Ez a könyörtelen időjárás zárta össze a Villa Diodati falai közé a korszak egyik legfényesebb, legtehetségesebb és leginkább megvetett társaságát.

A központban a szupersztár költő, Lord Byron állt, körülötte a 18 éves Mary Wollstonecraft Godwin, későbbi férje, a szintén költő Percy Bysshe Shelley, Mary mostohatestvére, Claire Clairmont, valamint Byron személyes orvosa és útitársa, John William Polidori.

A napokig tartó bezártságban a társaság német kísértettörténetek francia fordításait, a Fantasmagorianát olvasta, amikor Byron egy este kihívást intézett hozzájuk. Mary Shelley a regény 1831-es kiadásának előszavában, amely a történet elsődleges forrása, így emlékezett vissza:

„»Mindegyikünk írjon egy kísértettörténetet« – javasolta Lord Byron.”

Mary napokig képtelen volt kitalálni bármit is, mígnem egy késő éjszakai beszélgetés után, amely az „élet elvének” természetéről és a kor tudományos szenzációjáról, a galvanizmusról folyt, egyfajta éber álomba merült.

„Villámként csapott belém a gondolat… Megvan! Ami engem megrémített, másokat is meg fog.”

A szemei előtt megjelent a „tiltott tudományok sápadt diákja”, amint térdel a maga alkotta, kiterített lény mellett, amely egy erőteljes gépezet hatására megmozdul, és „kínlódva, fél-élet jeleit” mutatja.

Polidori naplója megerősíti a verseny tényét: 1816. június 17-én azt jegyezte fel, hogy „a kísértettörténetek írását mindenki elkezdte, kivéve engem.” Azon az estén azonban nemcsak a Frankenstein, hanem egy másik modern szörnyeteg is megszületett. Byron egy töredéket írt egy arisztokrata vámpírról, de hamar elvesztette az érdeklődését. Az ötletet Polidori vitte tovább, és ebből a vázlatból alkotta meg 1819-ben A vámpír című novelláját, amelynek főhőse, Lord Ruthven lett

a modern, szalonképes, csábító vérszívó archetípusa, Drakula gróf közvetlen elődje.

Polidori később egy nyílt levélben volt kénytelen tisztázni a szerzőséget: „noha az alapötlet kétségkívül Byroné, a kidolgozás az enyém.”

Mary fantáziáját a tudomány is táplálta. A társaság hevesen vitázott arról, lehetséges-e holt anyagot újraéleszteni, a korban pedig szenzációnak számítottak Luigi Galvani és Giovanni Aldini kísérletei, akik nyilvános bemutatókon elektromos árammal rángattak meg frissen kivégzett bűnözők holttesteit.

A regényben Victor Frankenstein egy fiatal, megszállott tudós, aki életet teremt – de aztán megijed tőle, és magára hagyja. A teremtmény nem gonosz, csak elhagyott, egyedül van, és választ vár arra: miért hozták létre, ha nem kell senkinek.

Ez a kérdés ma is kísért: mikor nyúlunk bele életbe, génbe, gépbe úgy, hogy nem tudjuk, mit vállalunk vele?

Mary Shelley kérdése megelőzi korát, és minden korszak megtalálja benne a saját félelmeit:

a nácizmus eugenetikáját,

az atombomba hatalmát,

a robotok és mesterséges intelligenciák felelősségét,

a génmódosított gyerekek bioetikai dilemmáit.

A regény végül 1818. január 1-jén jelent meg Londonban, mindössze 500 példányban, a szerző nevének feltüntetése nélkül.

Bár a fogadtatás vegyes volt, a kor egyik legbefolyásosabb kritikusa, Sir Walter Scott „eredeti zsenialitásról” írt.

A történet ma ismét világsikert aratott. Guillermo del Toro 120 millió dolláros (kb. 38,6 milliárd forintos) költségvetésből készült filmje a velencei bemutató után a díjszezon egyik favoritjává vált.

„Ez az a film, amire 30 éve készülök” – mondta a rendező.

A teremtményt Jacob Elordi játssza, Victor Frankensteint pedig Oscar Isaac – már ez elég lenne, hogy megnézzük, de a film stílusa, mélysége, és a Shelley-szöveghez való visszatérése miatt is érdemes. Jacob Elordi olyan hús-vér szörnyet hoz, akitől nem félünk, inkább sajnáljuk. Mary Shelley regénye tehát újra él. Mert minden korszakban visszatér az a pillanat, amikor valami újat teremtünk – és csak később jövünk rá, hogy mit is csináltunk.

A főszereplő, Oscar Isaac arra kérte a nézőket, hogy a Netflix-premier ellenére próbálják meg nagyvásznon átélni a történetet: „Jó lenne közösségi élményként átélni… ideális lenne moziban megnézni.” A Teremtményt alakító Jacob Elordi, akit a kritikusok sorra díjaznak, egy díjátadón csak ennyit tudott mondani: „A pokolba. Erre tényleg nem számítottam”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk