Egy kisgyerekes anyuka gondolatai az otthonülésről és unatkozásról
Te jó ég, hogy hányszor gondoltam és mondtam ki ezt a mondatot megboldogult lány- és kamaszkoromban és hányszor látom most a ti arcotokon, amikor megyek a boltban keresztül a gyerekekkel, szállok fel a buszra velük, megyek értük az oviba vagy a bölcsibe, vagy jövünk onnan el, vagyunk a játszótéren, családi napon, vagy a lépcsőházban a liftben, de különösen akkor, ha egyszer napközben teli bevásárló táskákkal gyerekek nélkül jövök haza, mert sikerült úgy intézni, hogy egyedül vásároljak be.
Családunk és gyermekeink létfenntartásához szükséges teendők elvégzése, alapszükségleteik ellátása nem számít én-időnek, abban az esetben sem, ha éppen egyedül végezzük, mert a me-time csak olyan tevékenység lehet, ami nekünk, saját magunknak okoz örömet és bennünket gyönyörködtet, feltölt.
Látom, hogy ezt gondoljátok, amit én is annyiszor gondoltam és hogy magyarázzam el, hogy mennyire sajnálom, és mennyire szeretném, hogyha ti is sajnálnátok. Mármint nem engem, engem igazán nem kell, hanem - hogy is mondjam - ezt az egész torz és fals képet, amit magunkba szívunk (de honnan, miért) és ami miatt aztán végül - persze nem tudom biztosan, de valahogy az ember érzése mégis ez -
itt találjuk magunkat a liftben, a boltban, a játszin, a gyerekekért rohanva, sajgó derékkal, türelmetlenül és elcsigázva szemben ezekkel a tekintetekkel, amik azért is különösen dühítőek, mert bennük gyermektelen magunkra ismerünk.
Elnézést a többes számért, ez csak a reményem fejezi ki, hogy nem vagyok egyedül. (Persze, tudom, hogy nem vagyok egyedül.)
Ezt mindig le kell írnom, hogy ne csússzon el a mondanivalóm:
imádom a gyerekeimet.
Rendes keresztény neveltetésben részesültem, anyukám nekem is mindig elmondta, hogy imádni csak az Istent lehet, úgyhogy mérföldkő ezt is leírni ám. És még mielőtt: nem, nem úgy imádom őket, mint az Istent. Éppen azért, mert a teremtettség egyediségét és elmondhatatlan - ezért nem is erőlködnék ezzel tovább - különlegességét látom bennük. Nem tudnám elképzelni az életemet nélkülük. Nagyon szeretem a rutinjainkat, és egy sor olyan dolgot szeretek még, amiket sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd szeretni fogok, sőt, örömömet lelem bennük - mert, tudod, nem vagyok az a típus, aki csak otthon ül és unatkozik.
És mégis: szeretem összehajtogatni a ruháikat, szeretem a lányom haját befonni, szeretek olyat főzni nekik, amit az utolsó morzsáig eltüntetnek, szóval ez is vagyok, ez is lettem, és örömömet lelem ebben sokszor. De nem mindig. Ezért ez foglalkoztat. Hogy miért nem tudtam én ezt. Hogy ez ennyire kimerítő. Egész nap itthon lenni a gyerekekkel, ellátni őket és azt látni, hogy mások nyilvánvalóan azt gondolják, hogy én ilyenkor csak itthon ülök és unatkozom? Ti miért gondoljátok ezt rólam, pusztán azért, mert két gyerekkel jelenek meg bárhol? És miért gondolja azt az Intézmény (bármelyik), hogy "anyuka" (bármelyik) a végtelenségig terhelhető?
