Egy kisgyerekes anyuka gondolatai az otthonülésről és unatkozásról
Mit tudtok ti rólunk? Mit tudtam én rólatok?
Tudom, látom, hogy hazai viszonylatban hamar, túl hamar "mentem vissza" dolgozni (külföldi viszonylatban meg túl sokáig "voltam itthon"). Az igazság az, hogy sosem "jöttem el". Mindig itthon vagy itthonról dolgoztam, mindig van munkám, megkeresésem is, de meg is találom, mert így működöm és a hivatásom a részem, azt nem helyettesítette, ölte ki vagy vette át az a biológiai tényező, hogy közben két igazán különleges gyerek anyja Gyermek Édesanyja lettem.
De ha nem dolgoznék és csak a gyerekek lennének, még jobban zavarnának ezek a nézések. Még jobban utálnám magam azért, hogy valaha én is így néztem másokra. Amikor még azt gondoltam, hogy én majd biztos nem leszek "olyan" "anyuka". Aki elhanyagolja a barátait és a hivatását.
És most azon kapom magam, hogy a gyerekeim születésnapján kívül senkiét nem tudom észben tartani. Nem vicc, a legjobb barátnőmet elfelejtettem felköszönteni a szülinapján.
Azt gondoltam, hogy majd sosem adom fel az álmaim a gyerekek miatt. És most azon kapom magam, hogy másfél éve nem írtam ide bejegyzést.
Látva az elcsigázott, türelmetlen anyukákat az orvosi rendelőben, az utcán, a boltban és bárhol, azt gondoltam: én majd biztos megtalálom a módját, hogy elszórakoztassam azt a szegény gyereket, hát micsoda szörnyeteg ez a nő! És most ugyanilyen elcsigázott, türelmetlen anyuka vagyok én is, természetesen az egyetlen, akinek a gyerekei nem tudnak "normálisan viselkedni" nyilvános helyen.
Kérdések - egyelőre - válaszok nélkül
De tényleg, "normális viselkedés"? Miért mondom ki most én is azokat a szavakat és adom tovább a gyerekemnek a mintát, amit mélységesen megvetek, a szavakat, amiket sosem értettem és miután megértettem, mindig is tiltakoztam ellenük? Hogy hagyhatja el a számat ilyesmi? Hogy hagyhatta el régen olyasmi, hogy "otthon ül és unatkozik".
Ha nem megyek bele az önvádaskodás utcájába - vagy inkább megpróbálok kijönni onnan - akkor egy út marad: annak feltérképezése, hogy miért van ez így? Miként lehetséges, hogy a potenciális anya ennyire mélyen megveti a már anyát? Azt értem, hogy valaki, aki nagyon szeretne, de nem lehet, miért.
De _én_ miért gondoltam így? Te, akinek lehetne, miért gondolod így? Miért nem tudtam semmit erről az egészről? Miért láttam teljesen másképp? Miért gondoltam, hogy ez az egész pusztán döntés kérdése és minden csak rajtam múlik meg a hozzáállásomon, és ha ez így van, akkor miért mondom ki mégis az Összes Tiltott Szót, amit mindannyian utáltunk? Nem találunk ki valamit erre, amiből erőforrás is lehetne akár? Vagy: megpróbáljuk kijelentő mondatok és ítélkezés helyett feltenni egymásnak a kérdéseinket?
Ps.: Légyszi ne mondjátok meg nekem a tutit. Ne mondd meg, hogy mi a megoldás. Csak tedd ide a kérdéseidet, ha vannak. Köszönöm.
