Bosszút állt kirúgásáért a tanárnő - a félelem spirálja a vidéki csendben
„Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a hétszer gyávák.„
(Utassy József)
Az alábbi igaz történet résztvevője teljes névtelenséget kért. Amit, miközben nagyon sajnálok, tökéletesen megértek. Ha egy parányi faluban élsz, és szembemész a többséggel, akkor is te húzod a rövidebbet, ha történetesen igazad van. Hősöm pedig nem akar elköltözni.
A történet a pedagógusok kötelező oltásához kapcsolódik. De most nem az oltásról lesz szó. A mechanizmusról, ahogy kezeljük dolgainkat. Tehát: a kis falusi iskolában egyetlen tanárnő volt, aki semmiképpen nem akarta oltatni magát, és annak rendje-módja szerint el is kellett búcsúznia az iskolától. És a tanárnő, aki immár nem tartott attól, hogy ennél is jobban elveszti az állását,
Egy zárt Facebook-csoportban olvastam erről először. Megkerestem a posztolót, aki elmondta, a tanárnő az utolsó néhány alkalmat használta ki, hogy még odaszúrjon egyet búcsúzóul. Felsorolta mindazokat az összeesküvés-elméleteket, amiket ilyenkor szoktak. Tehát beszélt a tüskefehérjéről, arról, hogy az szerinte mérgező, és persze szóba került az is, hogy az oltás megváltoztatja a DNS-t. Otthon a gyerekek ezeket tudták felsorolni, hogy ezen kívül mit mondott, azt csak sejthetjük. Azonban az igazi bónusz az volt, amikor azt magyarázta a tanítványainak, hogy
Az már tényleg csak non plus ultra, hogy miután a tanárnőt berendelték és újból elmondták neki, hogy tartózkodjon a gyerekek riogatásától, azt mondta a gyerekeknek,
És itt nem is arról van szó, hogy ki oltat, ki nem oltat. Hanem arról, hogy kié is a gyermekünk? Közjószág? Őrhely a keresztény és a muzulmán civilizáció törésvonalán, ahogy Orbán Viktor mondta? Esetleg a családunké, hiszen ő a mi szemünk fénye? Vagy saját magáé, akivel szemben nekünk is az a felelősségünk, hogy megóvjuk minden káros hatástól és a legnagyobb szabadságot adjuk neki, hogy kiteljesedjék saját életében? Én az utóbbira szavaznék. A történetben szereplő tanárnő láthatóan nem így gondolja. Túszul ejtette tanítványait a tanterem falai között, és helyzetével visszaélve rájuk kényszerített néhány abszurd állítást.
Mi volt a terv? Miért csinálta? Mit remélt? A gyermekek fellázadnak, Táncsicsként vállukra emelik, tengerként elöntik a kicsiny falu utcáit és elkergetik a Helytartótanácsot? Ha nem, akkor? Az a szomorú, hogy minden jel arra mutat, egy cél volt itt, simán a bosszú.
Hiszen ismertem ilyet, amikor sorkatona voltam réges-régen. Az öreg katonák szívatták az újoncokat. Miért? Mert velük is ezt csinálták. Eszükbe nem jutott akkor ellenszegülni. Nem. Kivárták, amikor ők szívathatnak. És sunyin, gyáván meg is tették. Akkor mit várunk? A gyávaság spirálja tovább pörög.
A tanárnő óráin elég nagy szigor van, a gyerekek meg sem szólaltak.
Annyira sehogy, hogy alanyom felvetését, miszerint itt valaki hatalmával visszaélve kiskorúakat próbált befolyásolni, teljes közöny fogadta. Azaz inkább a leköszönő tanárnő évtizedes munkásságát méltatták. A saját gyermekeikkel szemben, a bántalmazó mellé álltak.
Azon gondolkodtam, miért is van, hogy rendszerváltásokon átívelő alapérzése a magyar embernek a félelem. A félelem a hatalmasoktól, a tekintélytől, ami néha már szinte Stockholm-szindrómába hajlik. Aki nem ismeri, röviden: 1973-ban Stockholmban két bankrabló túszul ejtett négy banki alkalmazottat, és öt és fél napig fogva tartotta őket. Az együtt töltött idő alatt a túszok egyre jobban szimpatizálni kezdtek a rablókkal, annyira, hogy kiszabadulásuk után még a jogi védelmükhöz is anyagi segítséget nyújtottak.
Lefordítva erre az esetre: miért is, hogy egy közösség képtelen szembefordulni azzal, aki etikátlan módon él vissza pillanatnyi hatalmával az osztályteremben? Hiszen nem arra kapta a mandátumát, hogy saját különös nézeteit mondja el, tagadva a felvilágosodás minden vívmányát. És mégis az erőszaktevőt védik. Miért?
Kis közösség, csak magukra számíthatnak. Nekik jobban számít, hogy évtizedek óta ismerik a tanárnőt, inkább nem érdekli őket, ami történt. Még csak nem is hibáztathatóak, mert a feudális beidegződések, a tekintélytisztelet évszázados hagyomány, vagy mondjuk így, átok a magyar falvak többségében. Nálunk már '73 előtt feltalálták a Stockholm-szindrómát.
Ez itt egy pici, konkrét történet. De csodálkoznék, ha nem tudna szinte mindenki valami hasonlót előhozni, a felfele igazodás és lefele taposás szörnyű tradíciójáról. A bántalmazott társadalom, a magyar vidék csendes. Csendben tűr, s talán nem is gondolja, hogy máshol, máshogy is van, valahol messze, messze innen.
