KULT
A Rovatból

Boggie: Sosem volt olyan félelmem, hogy anyaként véget ér a karrierem

Hogyan lehet összeegyeztetni a koncertezést a gyerekneveléssel? Vajon mi a Parfüm és a Wars for Nothing sikerének titka? Erről beszélgettünk az immár háromlemezes énekesnővel.
Láng Dávid - szmo.hu
2017. október 17.


Link másolása

Csemer Boglárka már évek óta meghatározó szereplője volt a hazai popzenei és jazzéletnek, amikor 2014-ben az egész ország megismerte a nevét a Parfüm című dalához készült klipnek köszönhetően. A kreatív kisfilmet nagyon sok külföldi oldal is felkapta, ő pedig igyekezett minél jobban kihasználni a megszerzett népszerűséget. A rákövetkező évben megnyerte A Dal című műsort, amivel szintén sok rajongóra tett szert.

Közben folyamatosan koncertezett, tavaly pedig gyereke is született. Nemrég jelent meg harmadik lemeze, ennek apropóján beszélgettünk arról, hogyan tudja összeegyeztetni a karriert és az anyaságot, mennyire inspirálta az utóbbi dalszerzőként, illetve miért hagyta ott eddigi kiadóját, és lett a saját maga menedzsere.

– Szinte az összes rólad szóló cikkben elkerülhetetlenül szerepelnek a Parfüm és az Eurovízió kulcsszavak. Mennyire éled ezt meg skatulyaként?

– Mindkettőt inkább fontos mérföldkőnek tartom az életemben, amikre nagyon szívesen emlékszem vissza, hiszen komoly inspirációt adtak, adnak a mai napig is. Úgy alakult, hogy 2014 óta minden évben történt velem valami ilyen: akkor volt a Parfüm, 2015-ben a Dal, 2016-ban lettem várandós, idén pedig a megjelent harmadik lemezem.

Azt érzem, hogy én azért eléggé szemben úszok az árral a zeném jellegét tekintve. Se mainstream, se underground nem vagyok, valahogy mégis megtalálják az utat a közönséghez ezek a dalok.

Az, hogy mind a Parfüm, mind a Wars for Nothing ekkora siker lett, megerősít abban, hogy jó úton haladok, csinálnom kell tovább.

– Azóta, hogy ez a két dal ennyire népszerűvé vált, szerinted mennyire sikerült saját, egyéni megszólalást kialakítanod, amivel hosszabb távon azonosíthatnak?

– Mindkét eddigi lemezt egyedinek és karakteresnek tartom a maga módján, a harmadik megírásánál pedig még tudatosabban használtam azokat az eszközöket, amelyekkel ezt el lehet érni. Például a Végtelen című új dal kifejezetten érdekes gyakorlat volt számomra azon a téren, mit tudok kihozni 4 akkordból és a megszokott verze-bridge-refrén szerkezetből úgy, hogy közben áradjon a dallam, és meg is lepődjön a hallgató. Az én verzéim eleve sűrűbbek az átlagosnál, erre a „védjegyre” próbáltam most még inkább ráerősíteni.

A teljes új lemez:

Egy 2015-ös koncert felvétele:

– 2013-as szemmel nézve elégedett lennél azzal a szinttel, ahol most tartasz?

– Úgy gondolom, hogy igen. Nyilván a tavalyi egy lassabb év volt, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, hiszen ugyanannyira fontos számomra a család, mint a zenélés. Mindig is akartam gyereket, sosem voltak bennem olyan félelmek, hogy „úristen, akkor majd véget ér a karrierem.” Szerintem ez a normális, és aki akarta, mindig is össze tudta egyeztetni a kettőt.

Ettől nemhogy véget ér, sokkal inkább kiteljesedik egy nő élete. Magamon is azt érzem, hogy bár még csak 9 hónapos a kislányom, már most olyan változásokon ment keresztül a lelkem és a gondolkodásom, amikre nem számítottam volna, mielőtt ténylegesen átéltem.

– Számodra mi az ideális egyensúly a magánélet és a gyereknevelés, illetve a munka között?

– Olyan szempontból szerencsésebb a helyzetem, mint egy polgári foglalkozású nőnek, hogy nem a klasszikus „9-re bemegyek, 5-kor eljövök” rendszerben dolgozom. Magamnak osztom be az időmet, vannak olyan napjaim is, amikor például csak egyetlen interjút vállalok. Ilyenkor nyilván sokkal több időm van Lenkével foglalkozni, telefonálgatni, e-mailekre válaszolni, vagy akár főzőcskézni. Emiatt egyáltalán nem volt annyira éles számomra a váltás, mintha egy szokványos állást cseréltem volna fel a babázásra.

– Dalszerzőként hatással volt rád az anyaság?

– Igen, eléggé. Eddig is kivettem a részemet a dalszerzésből, de korábban jóval ösztönösebben álltam az egészhez. A harmadik lemezre sokkal többféleképpen írtam dalt, akad például olyan, ami egy basszusmenetből született: feljátszottam zongorán és ezután találtam ki az énekdallamot. De van olyan is, amit zeneszerkesztő programmal raktam össze. Komplexebben gondolkodom, mint eddig, és ennek biztosan köze van ahhoz, hogy a gyerekvállalás óta sokkal jobban elmélyedek a dolgokban.boggie2

– Magyarul, angolul vagy franciául írsz szöveget könnyebben?

– Az angol szövegeket soha nem én írom, már az első lemez óta Bori Sára Hélène segít nekem ebben, így volt ez most is. Annyiban járulok hozzá, hogy angolul halandzsázok valamit az énekdallamra, és ezek között többnyire akad pár kulcsszó, amit végül ő is megőriz. Ami a francia és a magyar nyelvűeket illeti: mindegyiket eleve úgy írom meg, ahogyan bennem megszületik, utólag lefordítani nem szoktam, az valahogy nem megy.

Az új lemez néhány francia dalánál viszont azt éreztem, hogy ezek különösen erősek, jó lenne hozzájuk magyar szöveg is. Így jutottam el Kemény Zsófihoz, aki két számnak is elkészítette a magyar verzióját. Szuper munkát végzett, én biztosan nem tudtam volna így megcsinálni – nem szó szerinti fordításokról van szó, bár a mondanivaló azonos, de azért elég sok kép különbözik.

– A kísérő zenekarod tagsága hogyan alakult ki?

– Ez is egy folyamat eredménye volt. Jó ideje stabil a zenekarom. 5-6 éves együtt muzsikálás, barátság jellemzi. Viszont a harmadik lemeznél valósult meg az, amiről mindig is álmodtam: közös zenekari műhelymunka. Sokat segített Simkó-Várnagy Mihály, akinek a vonósnégyes-hangszereléseivel a legtöbb dal meg lett támogatva. De éppen annyira kiemelendőek Szabó Tamás dob groove-jai, Antal Gábor zongorajátéka és Szakonyi Milán hangszerelései. Nagyon sokat köszönhetek Szedlár Dávidnak is, aki végig producerként segítette a munkánkat. Mindannyiunk kreativitása benne van ebben a lemezben.

Azt hiszem, nekik köszönhetően minden eddiginél jobban sikerült kiaknázni a zenekarban rejlő lehetőségeket. Engem pedig hagytak szárnyalni. Senki sem vett el a Boggie-s világomból, csak hozzáadtak. Ez nagyon nagy dolog.

Nagyon jót tett az anyagnak, hogy a többieket is bevontam az alkotói folyamatba. Ráadásul többen is rendelkezünk klasszikus és jazz zenei gyökerekkel egyaránt, és ezek a műfajok pont ideális arányban keverednek a dalokban. A már említett Végtelen a legjobb példa erre: a zongora- és vonósjátékon egyértelműen érződnek a klasszikus hatások, de közben mégiscsak egy vérbeli popdal.

– Szerinted működhet a zenéd akár fesztiválszínpadokon is?

– Az a fajta intellektuális és kifinomult popzene, amit én játszom, tőlünk nyugatabbra abszolút fesztivál-kompatibilis. A Parfüm sikere után egyébként teljesen jól helytállt a zenekar például a VOLT-on vagy a Campuson is. Nem éreztem a reakciókon, hogy bármivel is nehezebb lenne befogadni zenémet.

A Dalban való szereplés kicsit talán visszavetett ilyen téren, mert egy mainstream felület, és mert a Wars for Nothing mégiscsak egy lassú ballada. Így aki csak ott ismert meg, akár azt is gondolhatta, hogy biztos a koncertjeimnek is ez az alaptempója. Abban mindenesetre hasonlítanak a Parfümmel, hogy mindkettőnek erős üzenete van – szerintem leginkább ennek köszönhetőek a sikerek, amiket elértek.boggie3

– A koncertjeiden ez a két dal mennyire van hangsúlyos helyen?

– Kihagyni nyilván sosem lehet őket, ahhoz túl emblematikusak, de a konkrét pozíciójukkal szoktam sakkozni. A Wars for Nothingnál a mai napig mindig van, aki elsírja magát, hihetetlen az ereje élőben.

Fogalmam sincs, hogy tud még mindig ennyire működni, de működik. A Parfüm szövegét pedig nagyon gyakran egy emberként énekli a közönség.

– Említetted, hogy az általad képviselt stílus külföldön sokkal elfogadottabb. Mennyire perspektíva számodra a nemzetközi karrier?

– Már a legelső albumom sem véletlenül volt 3 nyelvű, mindig is motoszkált bennem az erre való törekvés. És úgy gondolom, hogy a produkció is alkalmas erre, nagyon erősek a dalok és a zenekar egyaránt. Többször alkalmam nyílt már külföldön játszani, voltam európai és amerikai turnén is. Mindenhol azt éreztem, hogy pozitív a fogadtatás és működik a muzsika. Az új lemez most ismét lehetőséget ad, hogy ilyen irányba is tovább építkezzünk.

– A közelmúltban otthagytad az eddigi kiadódat, és gyakorlatilag saját magad menedzsere lettél. Miért döntöttél így, és mekkora bátorság kellett hozzá?

– Az biztos, hogy merész lépés volt, amit pár évvel ezelőtt még nem mertem volna megtenni. Nagyon jó dolgom volt a kiadómnál, szerettek és támogattak – amikor hozzájuk kerültem, szükségem is volt arra az érzésre, hogy tartozom valahová. Az évek során viszont rájöttem, hogy inkább egy olyan rendszert szeretnék magam köré, ahol nálam van a tőke, én vagyok a fő döntéshozó, és nekem dolgozik 2-3 ember, akik azért vannak, hogy a produkciómat segítsék.

Egyébként ebben a döntésemben is közrejátszott Lenke: átgondoltam, mit tudok majd hátrahagyni neki, hiszen az éneklés azért nem egy kiszámítható szakma, tele van a hullámhegyek mellett hullámvölgyekkel is. Arra jutottam, hogy az egyetlen igazi értékem, amit tovább tudok örökíteni, azok a dalaim, illetve a hozzájuk tartozó jogok.

Ha egyszer majd meghalok, ezek még onnantól számítva 70 évig élnek, ami mondjuk 15-20 sikeres dal esetén már nem elhanyagolható tényező. Furcsa ebbe belegondolni, de leginkább ez befolyásolt: nem mindegy, hogy azokat a bizonyos jogokat ő kapja majd, vagy valaki más.

A dolognak ezt a részét szerettem volna a saját kezembe venni. Szerencsére ma már rettentő könnyen meg lehet ezt oldani: gyakorlatilag három telefonomba került, hogy ki tudjam adni az új albumot a saját cégemen keresztül. Szerintem a világ abba az irányba halad, hogy egyre kisebb szükség van hagyományos kiadókra. A hanglemezkiadás adminisztratív részét bárki könnyen elvégezheti magának is, ha kicsit elmélyed a témában.boggie4

– Szóval eddig úgy érzed, hogy megérte?

– Szerintem igen. Nagyon szerető környezetben voltam, szép sikereket értünk el, hiszen ebben az együttműködésben mégiscsak volt egy Parfüm, egy Eurovízió, és két nagylemez.

Rengeteg támogatást kaptam tőlük anyagilag és szellemileg is, de a jövőre gondolva meg kellett hoznom ezt a döntést.

Nagyon sok tervem van még mindig. Most épp Juhász Annával készülünk egy irodalmi zenés estre a Várkert Bazárban november 4-én, ahol kedvenc íróim, költőim lesznek a vendégek, és idén sem marad el a hagyományos karácsonyi koncertem. Ezúttal a Fészek Klub kupolatermére esett a választásom, ahol egy teljesen akusztikus koncertre készülök december 27-én. Ide csak 60 ember fér be, és karnyújtásnyira leszünk egymástól a közönséggel. Tényleg, hallottad már a karácsonyi dalomat? Még tavaly írtam, Lenkére várva :-)

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: