KULT
A Rovatból

Azt mondták, nincs jó arca a filmekhez, egy csiga volt az első szerepe, és hozzávágott egy csésze forró teát az anyósához – Judi Dench 90 éves

Állítólag Shakespeare összes drámáját fejből tudja szavalni, nem véletlen tehát, hogy ő az angol színház királynője, aki 60 is elmúlt, amikor végre filmsztár lett belőle.


Judith Olivia Dench 1934. december 9-én született az angliai Yorkban ír anya és angol apa lányaként. Édesanyja, Eleanora Olive (1897-1983) Dublinban született, édesapja, Reginald Arthur Dench (1897-1964) pedig orvos volt, aki Dublinban nőtt fel, és az első világháborúban a nyugati fronton harcolt. Szülei a dublini Trinity College-ban folytatott tanulmányaik során ismerkedtek meg.

Judi egy yorki kvéker középiskolába járt, és két bátyja volt, Peter (1925-2017) és Jeffery (1928-2014), utóbbi szintén színész lett.

A szülei révén Dench rendszeres kapcsolatban állt a színházzal: édesapja a York Theatre Royal háziorvosa volt, édesanyja pedig a színház ruhatárosa. Az ott játszó színészek pedig gyakran szálltak meg a Dench-házban.

Természetesen Eleanora és Reginald gyakran vitték színházba a kislányukat, aki máig vissza tudja idézni, hogy az egyik legkorábbi ilyen látogatása egészen extrém reakciót váltott ki belőle. „Emlékszem, hogy megnéztük az A Cuckoo in the Nest című darabot. Egy pár feküdt az ágyban, majd hirtelen kinyílt egy láda az ágy végében, és egy férfi pattant fel belőle mellényben és nadrágban. Annyira röhögtem, hogy szabályosan rosszul lettem, ezért anyámnak haza kellett engem vinnie” – mesélte Dench, de szerencsére végül megtudta, hogyan végződött a darab: „Pár nappal később visszavittek, hogy megnézzem, mi történt.”

Ezekben az években Judi nem hivatásos alapon részt vett a York Mystery Plays című darab modern felújításának első három produkciójában 1951-ben, 1954-ben és 1957-ben. A harmadik produkcióban Szűz Mária szerepét játszotta, amelyet a Museum Gardensben felállított színpadon adtak elő.

Bár Dench mindig is tudta, hogy színházban dolgozni, eredetileg nem az volt a terve, hogy ő maga is színpadra álljon. „Már fiatalkoromtól kezdve díszlettervező akartam lenni” – mondta, s hozzátette, ez az ambíciója akkor illant tova, amikor először látott egy profi Shakespeare-előadást, méghozzá a Lear királyt Stratfordban, 1953-ban. „Az volt a leghihetetlenebb díszlet, amit valaha láttam: egy hatalmas, fekete kör, a közepén pedig egy halom kő, ami úgy fordult, hogy lehetett barlang, trón vagy bármi más... Ekkor valami leállt bennem a tervezéssel kapcsolatban. Emlékszem, arra gondoltam: »Legmerészebb álmaimban sem tudnék ilyesmit kitalálni. Nem leszek elég jó ehhez.«”

Egy csigától Shakespeare-ig

A színészkedéssel kapcsolatban nem volt nagy megvilágosodása. Azt mondja, ez valószínűleg fokozatosan történt. De mindig is szeretett játszani, egészen az első színpadi feltűnése óta, amiben egy csigát alakított. „Az előkészítő iskolában én játszottam a csigát, egy gyerekvers feldolgozásában. Volt egy hatalmas csigaház, abban kuksoltam. Amikor megérkeztek a szüleim, felálltam, hogy lássanak, csak hát ez nem volt része a darabnak. Csupán arra emlékszem, hogy a tanárnő oldalról azt kiabálta: »Le a földre, Judith!« Az első instruálásom. Nem viselkedtem rendesen.”

Egyébként állítása szerint boldog gyermekkora volt, a szülei mindenben támogatták.

„Amikor 1960-ban Júliát játszottam a The Old Vicben, volt egy sorom, miszerint: »Hol van az apám és az anyám, nővér?«. Erre az apám, aki egy nagyon józan, nyugodt ember volt, hangosan azt mondta a nézőtérről: »Itt vagyunk, drágám, a 8. sorban!«”

Dench szakmai érdeklődését végül felkeltette a drámaiskola, mivel a bátyja, Jeff a Central School of Speech and Dramára járt, illetve az is inspirálta, hogy látta Peggy Ashcroftot Kleopátrát játszani a színpadon, ezen élményéről pedig később azt mondta: „Megváltoztatta az életemet”. Szóval Judi is Jelentkezett a Central Schoolba, ahova fel is vették. Vanessa Redgrave volt az egyik osztálytársa. Nem sokkal a diploma megszerzése után a Hamletben Opheliaként debütált a The Old Vicben. Arra a kérdésre, hogy emlékszik-e az első estére, azt válaszolta: „Nem. A másodikról vannak emlékeim, mert a kritikusok egyáltalán nem voltak kedvesek hozzám! Nagyon haragudtak, hogy nem egy ismert színészt választottak a szerepre, hanem egy újoncot”. A darab rendezője, Michael Benton azonban eléggé megkedvelte Dench-et ahhoz, hogy bevegye őt a vándortársulatába. Így kezdődött az egyik legnagyobb színházi karrier.

A nevető dáma

Bármennyire is profi, Dench azt mondja, még az évtizedeken átívelő színházi pályafutásával a háta mögött is előfordul, hogy elröhögi magát a színpadon. „Szörnyű bajba kerülök általában a nevetés miatt. A legkevésbé sem mentegetem magam, de van ennek valami köze a lámpalázhoz, amit az ember ilyenkor érez” – magyarázta a színésznő, aki emlékszik egy különösen súlyos vihogásrohamra Shakespeare Cymbeline című darabjának egyik előadása alatt. Ő játszotta Imogent, aki egy ponton arra ébred, hogy egy Cloten nevű férfi – akit Bob Peck alakított (a Jurassic Park Robert Muldoonja) – fej nélküli testét találja az ágyában. „Ahogy felemeltem ezt a testet, a lábai rossz irányba fordultak. Nem volt semmi rögzítés a térdeiben. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Ezt amúgy ilyenkor át kell alakítani tragikus reakcióvá, nagyon trükkös dolog” – emlékezett vissza.

1970-ben egyébként már annyira elismert volt a színházi munkáiról, hogy megkapta a Brit Birodalom Rendje (OBE) kitüntetést, amelyet olyan civileknek ítélnek oda, akiknek a munkája hatással volt a nemzetre.

Majdnem két évtizeddel később, 1988-ban kapta meg II. Erzsébet királynőtől a Dame címet, amit rajta kívül olyan színésznők érdemeltek ki többek között, mint például Julie Andrews, Maggie Smith, Peggy Ashcroft, Joan Collins, Olivia de Havilland, Angela Lansbury, Helen Mirren, Vanessa Redgrave, Elizabeth Taylor, Kristin Scott Thomas, Emma Thompson vagy Imelda Staunton.

Nem megfelelő arc

Dame Judi állítása szerint soha nem látta a filmkészítést a jövőjében. Bár már 1959-ben főszerepet játszott a Hilda Lessways című hatrészes minisorozatban, az első mozifilmje pedig az 1964-es The Third Secret című krimi volt, és olyan további mozgóképekben tűnt fel többek között, mint a Hajnali négykor (1965), a Szentivánéji álom (1968), a Holtbiztos tipp (1974), az Angyali párbeszéd (1985), a Szoba kilátással (1985), a Kenneth Branagh-féle V. Henrik (1989), az Aranyszem című Bond-film (1995), vagy a szintén Branagh-féle Hamlet (1996), valójában már 60 éves is elmúlt, amikor megkapta első főszerepét a nagyvásznon a Botrány a birodalomban (1997) című történelmi drámában, amelyben Viktória királynőt alakította. „Már nagyon korán megmondták nekem, hogy soha nem fogok filmet forgatni. Nem volt megfelelő arcom hozzá. Ezt egy nagy film meghallgatásán vágták a fejemhez, de soha nem mondom meg, melyikén. Persze én egyáltalán nem ijedtem meg. Emlékszem rá, de nem bántottak meg vele” – mesélte Dench, akit a brit showman, Graham Norton csak „Shakespeare-wurlitzernek” nevezett, mivel fejből szavalja a Shakespeare-drámákat.

A színészkedés azonban nem volt mindig sima ügy, erről így vélekedett: „Nem hiszem, hogy a színészet könnyebbé válik. Nagyon élvezem, de nem találom könnyűnek.” Nos, ha így gondolja, akkor sikerrel vette az akadályokat. A Botrány a birodalombanért kapásból megkapta élete első Oscar-jelölését, a másodikat pedig a következő évben (1998: Szerelmes Shakespeare) már díjra is tudta váltani a legjobb női mellékszereplő kategóriában – ebben is egy királynőt, I. Erzsébetet alakította (Viktóriát pedig 2017-ben újra eljátszotta a Viktória királynő és Abdulban). Aztán jött még hat további nomináció: a Csokoládéért (2000), az Iris: Egy csodálatos női elméért (2001), a Mrs. Henderson bemutatjáért (2005), az Egy botrány részleteiért (2006), a Philomena: Határtalan szeretetért (2013) és legutóbb a Belfastért (2021). Nem semmi pálya.

Az M-korszak

Na de térjünk egy kicsit vissza James Bondhoz! Hiszen az Aranyszemben az MI6 főnöke, M eljátszása is egy olyan szerep volt, amire egyáltalán nem számított.

Mármint arra, hogy ő lehet az első nő, aki megformálhatja Bond főnökét a franchise akkor már több mint 30 éves fennállása alatt.

„Egy pillanatig sem gondoltam, hogy szerepelni fogok a Bond-filmekben, bár hatalmas rajongó voltam. 17 év alatt összesen hét epizódban játszottam, és abszolút dicsőséges emlékeim vannak arról az időszakról. Amikor a férjem, Michael és a lányom, Finty megnézték ezeket a filmeket, sikoltoztak a nevetéstől, mert úgy néztem ki, mint aki ért azokhoz a kütyükhöz, de valójában egy biciklipumpát sem tudok kezelni. Szóval megrészegültem a hatalomtól, amikor M-et játszottam” – mesélte nevetve Dench, aki 1995-től 2012-ig játszhatta a karaktert, mind a négy Pierce Brosnan-menetben (Aranyszem, A holnap markában, A világ nem elég, Halj meg máskor!), valamint a Daniel Craig-éra három részében (Casino Royale, A Quantum csendje, Skyfall).

Szerelem 75 évesen

És ha már Dench megemlítette a férjét, Michaelt, akkor meg kell említenünk, hogy a színész Michael Williamsről van szó, akivel 1970-ben mondták ki egymásnak a boldogító igent, és több filmben is együtt játszottak, főként a karrierjük első felében. Egyetlen gyermekük született, Finty Williams, aki a szülei nyomdokaiba lépett, és maga is színésznő lett, a Botrány a birodalomban például ő játszotta Dench, vagyis Viktória királynő lányát, Helena hercegnőt, de feltűnt még például a Gosford Parkban, a Bunbury, avagy jó, ha szilárd az emberben, a Hölgyek levendulában, vagy a Hat perc éjféligben. Judi és Michael pedig a férfi viszonylag korán, 65 éves korában, tüdőrák miatt bekövetkezett 2001-es haláláig együtt voltak.

Dench azt is bevallotta, az alapvetően heves vérmérséklete miatt sok nagy veszekedése volt Williamsszel a házasságuk alatt. „Voltak napok, amikor nem beszéltünk egymással. Nem titok az sem, hogy egyszer hozzávágtam egy csésze forró teát. Hozzá és az anyjához. De hát ilyen az élet, nem igaz?” – emlékezett vissza a színésznő, aki nem hitt abban, hogy a férje halála után újra rátalálhat a szerelem, pedig így lett: 2010-ben, 75 éves korában szerettek egymásba ugyanis a a nála 10 évvel fiatalabb természetvédővel, David Millsszel. „Nem voltam felkészülve erre. Nagyon-nagyon fokozatosan és felnőttmódon történt az egész. Végül rádöbbentem, hogy készen állok rá, és ez egyszerűen csodálatos." Ők ketten akkor találkoztak, amikor Dench beleegyezett, hogy ő legyen a ceremóniamester a British Wildlife Centre új mókuskerítésének megnyitóján, amelynek Mills volt az alapítója/igazgatója. A házasság azonban szóba sem jöhetett köztük: „Beszéltünk erről, de azt hiszem, sokkal jobban járunk így, ahogy vagyunk, mivel két külön házunk van. És vagy az egyikben, vagy a másikban vagyunk, mindössze négy mérföldre egymástól” – nyilatkozta egyszer Mills, Dench pedig hozzátette: „Nem fogja megkérni a kezem. Nem, nem és nem. Kapjuk össze magunkat, és viselkedjünk a korunkhoz méltón!”

Amíg él, játszik

Dench már egy ideje időskori makuladegenerációval küzd, ami a látása erős romlásával jár, ez a betegség a fejlettebb gazdaságú társadalmakban a vakság leggyakoribb oka. Már az édesanyja is ezzel küzdött.

A színésznő szerint az állapota „eléggé homályossá teszi a dolgokat”, de kifejlesztette a módját, hogyan dolgozzon így is.

Mostanában főként színpadi műsorokat ad, amelyek során Gyles Brandreth-szel beszélget a karrierjéről. Minden este gondoskodnak arról, hogy a padlón legyen egy csíkos szőnyeg, amit követhet. „Fekete és fehér – mintha hatalmas zebrák feküdnének a padlón” – mondta nevetve. „Olyan vagyok, mint egy éppen leszálló repülőgép. Csak a szőnyeg felé igyekszem.” Elmondása szerint már nem tud forgatókönyveket olvasni, de azt mondja, nem áll szándékában hagyni, hogy ez megakadályozza a színészkedésben, mert amíg él, biztosan játszani fog. „Megtalálom a módját” – mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Jani, nem jön a vonat!” – a Bankrupt új dala a MÁV-ot állítja célkeresztbe
Alig néhány hónappal azután, hogy megénekelték „Repülős Petit”, újra támad az utóbbi évek talán legtöbb politikai-közéleti dalát szállító zenekar. Premier!
L.D. - szmo.hu
2025. november 19.



„Ez a szám egy rendőrautóban fogant, útban a veszprémi vasútállomás felé, ahová a járőrnek kellett négyesével bevinnie a sztrádán lerohadt vonatpótló busz utasait. Amióta a Batidai Vámpír kezében a MÁV, bárki gazdagodhat hasonló élményekkel, ha kénytelen igénybe venni a vasúti szolgáltatást, így nem lesz nehéz azonosulni a dalszöveggel.”

A Bankrupt frontembere, Sarkadi Balázs a fenti szavakkal mutatja be a zenekar legújabb dalát, ami egyben a zenekar idei termését összefoglaló új négyszámos EP címadója is.

Nem jön a vonat:

No Train’s Coming:

Spotify-ra és a többi streaming platformra november 28-án érkezik, a lemezbemutató koncert pedig november 29-én az Instantban lesz, ahol a legmenőbb osztrák punk rock zenekar, a DeeCracks lesz a vendégünk. Ezen kívül számos vidéki városban is lesz alkalmunk bemutatni a Fish! és a Kozmosz zenekarokkal már javában zajló turnén. A felvétel ezúttal is a Grenma Stúdióban készült Botlik Mátyással, a borítógrafika pedig ismét Vass Richárd alkotása.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Gerendai Károly a Sziget megmentéséről: A politikusok azt a játékot játszották, hogy ki rántja el előbb a kormányt
Az üzletember szerint a politikai szereplők akkor szembesültek a helyzet súlyával, amikor a Sziget elmaradása valós veszéllyé vált, és ez komoly indulatokat korbácsolt.


Gerendai Károly volt a Della, a 24.hu gazdasági podcastjának vendége, melyben többek között arról beszélt, hogy miért és hogyan vette vissza a Sziget Fesztivált.

Az üzletember azt mondja, nem tervezte, hogy újra „szigetezni” fog, egyszerűen azzal a ténnyel szembesült, hogy az eddigi tulajdonosi kör kivonul a magyar piacról és nem folytatják tovább a fesztivált sem. Amikor felkínálták neki a lehetőséget, hogy a helyükre lépve megmentheti a Szigetet, akkor szembesült ezzel a kihívással.

Az interjú rögzítésekor még nem volt végleges döntés a Fővárosi Közgyűlés részéről a közterület-használati szerződésről, ami a fesztivál megrendezésének kulcsa. Gerendai Károly elmondta, bizonytalansági tényező még van, de bizakodó, mert a frakciók jelezték, hogy a legutóbbi kérelmüket már támogatni fogja a többség. A közgyűlésben zajló vitákat egyenesen pejoratív jelzővel illette.

„Tudom, hogy milyen jó szó erre, ez a tényleg cirkusz, kutyakomédia, nem tudom micsoda, mert nekem tényleg egyszerűen abszurd volt, hogy miközben mindenki arról beszél, hogy legyen Sziget, meg kell menteni a Szigetet, a végén gyakorlatilag az volt az érzésem, hogy azt a játékot játsszák, mint amikor két autó megy egymással szembe és kirántja el előbb a kormányt, és a végén ugye egyik se rántotta el a kormányt, aminek az lett a vége, hogy majdnem nem lett Sziget”

– fogalmazott. Szerinte végül utólag történt egyfajta „kormány elrántás”, ami oda vezetett, hogy újra be tudták adni a kérelmüket.

Gerendai elmondása szerint a szavazás másnapján találkozott Magyar Péterrel, ahol megegyeztek azokról a feltételekről, amelyekkel a TISZA Párt frakciója is támogatni tudja az előterjesztést. Arra a kérdésre, hogy Magyar Péter politikai haszon reményében járt-e el, Gerendai úgy felelt:

„Én inkább úgy fogalmaznék, hogy szerintem ő nem politikai haszonszerzés, hanem politikai kármentés reményében tette ezt a lépést szerintem.”

Úgy véli, a politikai szereplők akkor szembesültek a helyzet súlyával, amikor a Sziget elmaradása valós veszéllyé vált, és ez komoly indulatokat korbácsolt.

„És valószínűleg ez volt az a pont, ahol ők is azt felmérték, hogy ez rájuk éghet ez a helyzet, hogy akkor a végén esetleg a Tisza-szavazók egy része azt gondolja, hogy ez mégse szimpatikus ez a politikai formáció számára, hogyha egy ilyen kérdésben nem álltak ki és elkaszálják”

– mondta, hozzátéve, hogy a TISZA és a Fidesz-frakció is tartózkodott, ami majdnem a Sziget végét jelentette.

Állítása szerint a közgyűlésen egyedül Karácsony Gergely főpolgármester, illetve az ő emberei kérdezték meg arról, hogy mit gondol a pártok által benyújtott módosító indítványokról. Ezek között szerinte egészen furcsák is voltak, például hogy a Sziget vegyen buszokat vagy adjon aranyrészvényt a fővárosnak.

„Abszolút azt éreztem, hogy itt majd zajlik a kampány, és egyszerűen mindenki elfelejtkezik arról, hogy hát közben ott a sok bába között mi lesz a gyerekkel”

– jellemezte a helyzetet.

A jobboldali médiában megjelent narratíváról, miszerint egy ukránokat pénzelő amerikai tőkealaptól veszi vissza a Szigetet, Gerendai azt mondta, ez a „ne sírjak vagy nevessek” kategória. „Tényleg egyszerűen abszurd, hogy milyen ötleteket tudnak egyáltalán kitalálni” – jelentette ki. Hozzátette, elkeserítőnek tartja, hogy nehéz elképzelni, hogy valaki egyszerűen csak meg akarja menteni a fesztivált, ami szerinte a főváros, az ország, a fiatalok, a kultúra és a turizmus közös érdeke.

A korábbi, saját időszakát érő kritikákra is reagált, miszerint a Sziget nulla közeli eredményt hozott, a pénzt pedig a járulékos vállalkozásokon keresztül vették ki. Gerendai szerint ez egy „klassz összeesküvési elmélet”. Állítása szerint visszanézve a 17. Szigetig, kilenc nyereséges, négy nullszaldós és négy veszteséges évük volt. Feltette a kérdést:

„Mi értelme van, hogy kilopjam a saját cégemből egy másik cégembe a pénzt? Így is úgy is adót kell fizetni utána.”

Elmagyarázta a sokat kritizált nagykereskedelmi modelljüket is: eszerint a nagyker árrésébe építették be a vendéglátósok által fizetendő díjat, ami így a forgalomtól függött. Ez egyfajta kockázatmegosztás volt, és a bevétel a Sziget kasszájába folyt be.

Gerendai kritikusan beszélt a korábbi külföldi tulajdonosok stratégiájáról. Szerinte a probléma az volt, hogy egy kaptafára próbálták működtetni a nyolcvanvalahány fesztiváljukat. A Sziget esetében ez a stratégia, ami a sztárfellépőkre (line-up) épült, nem működött.

„Ez egy kis lélekszámú, nem annyira fizetőképes piac, ahol nagyon nehéz lesz csak napijegyekből sokat eladni a fellépők neveire”

– magyarázta.

Rámutatott, hogy a külföldi látogatókat nem lehet csak a fellépőkkel becsábítani.

„Hogyha valaki csak azt tudja, hogy ki lép fel egy fesztiválon, akkor azért mondjuk egy angol fiatal föl fog ülni egy repülőre, hogy egy angol zenekart nézzen meg, hát azt otthon is megkapja.”

Ezzel szemben ők korábban a Sziget egyediségét, a sokszínűséget és Budapest vonzerejét kommunikálták.

A stratégiaváltás hatását számokkal is alátámasztotta. „Még mondjuk a 2010-es évek vége felé, tehát még az utolsó években, amikor még mi is részt vettünk, akkorról tudom a számokat, akkor nagyságrendileg 50-60 ezer bérletet adtunk a szigetre, és ennek a 85%-át külföldön. Most 22.800 bérlet volt már az utolsó évben eladva, és már ennek is csak a 70%-a külföldön.” Szerinte a magyar látogatók száma nem esett vissza, a külföldieké viszont jelentősen. Ennek egyik konkrét okaként a 26 országban működő képviselői hálózatuk leépítését nevezte meg, ami szerinte „életveszélyes döntés” volt.

A jövőbeli tervekről elmondta, mindenképpen meg akarják erősíteni a fesztivál kulturális kínálatának egyéb lábait, és nemcsak a programokra, hanem a szolgáltatásokra, a kommunikációra és a látványvilágra is több forrást szánnak. Célja, hogy a fesztiválélményt erősítsék, mert a legnagyobb előadók már kevésbé preferálják a fesztiválokat.

„Nekünk abban a modellben kell újra visszakormányozni a szigetet, amilyen régen is volt, tehát hogy mi 60-70%-át úgy adtuk el a jegyeknek, hogy még nem hirdettünk programot”

– vázolta fel a célt. Emellett szeretnének nyitni a régebbi, 30-40-es korosztály felé is, nem csak a Z-generációra fókuszálni.

Az üzleti háttérről elmondta, a Sziget Zrt.-t visszavásárolták, de a Sziget brand a korábbi tulajdonosnál maradt, amiért licencdíjat fizetnek. A fesztiválszervező csapat megmarad, Gerendai elsősorban a stratégiai irányok meghatározásában vesz részt. Heti két napot tervez a Sziget-irodában tölteni, ami miatt leginkább az utazásairól kell lemondania, de a vendéglátós érdekeltségeinek napi működését egy felépített menedzsmentcsapat viszi tovább. Az új projektek indítását azonban újra kell gondolnia.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hiába tűnik propagandafilmnek a milliárdokból készült Sárkányok Kabul felett, a magyar háborús film azért meglepett minket
A Sárkányok Kabul felett nagy elvárásokkal, hatalmas állami költségvetéssel és még nagyobb kételyekkel érkezett, de meglepően sokszor bizonyul izgalmasnak és működőképesnek. Bár messze nem hibátlan a magyar akciódráma, időnként kifejezetten magával ragad, még akkor is, ha néha botladozik.
B.M.; Fotók: port.hu - szmo.hu
2025. november 20.



A Sárkányok Kabul felett könnyen megkaphatná a „hadseregpropaganda” címkét, sőt első ránézésre szinte kínálja magát erre a besorolásra, de ez csak a felszín. A film sokkal összetettebb, és jóval kevésbé egyszerű, mint amilyennek az előzetesek vagy a témaválasztás alapján tűnhet. Bevallom, sokkal rosszabbra számítottam.

Ez egy komolyabb akció-dráma, amely megpróbálja a feszült mentőakcióra és az emberi drámára építeni a cselekményét, miközben Magyarország egyik legdrágább államilag finanszírozott háborús produkciója is egyben.

Nem teljesíti maradéktalanul a saját elvárásait, azonban nem egyszer valóban képes magával ragadni, meghatni vagy épp felpörgetni a nézőt.

A történet alapja egy rendkívül erős témaválasztás. 2021-ben az amerikai csapatok kivonulása után Afganisztán szinte összeomlik, és ez olyan kaotikus állapotot teremt, ahol rengeteg ember kerül életveszélybe. A kabuli reptér az egyetlen menekülési útvonal, a nemzetközi erők pedig törékeny egyezséget kötnek a tálibokkal: nem lépnek be fegyveres erők Kabulba, cserébe a járatok szabadon felszállhatnak.

A tálibok próbálják elkapni a szerintük bűnös hitetlenek afgán segítőit, miközben a nemzetközi erők igyekeznek őket élve kijuttatni Kabulból.

Ebbe az őskáoszba érkezik meg a Magyar Honvédség mentőkülönítménye, amelynek feladata mintegy kétszáz magyar állampolgár és a magyar katonákkal együtt dolgozó afgánok kimenekítése. A tét óriási, folyamatosan emelkedik, a politikai háttér valós, a dramaturgiai alaphelyzet pedig feszült és hálás.

Ezért is kár, hogy a Horváth Áron forgatókönyve nem elégszik meg ezzel az eleve izgalmas alapkonfliktussal. Kapunk egy második, mellékszálnak tűnő történetet Bálint, a katona (Jászberényi Gábor) és Eszter, az orvos (Mészáros Blanka) menekülési és megmentési kálváriájáról. Papíron ez mélyíthetné az érzelmi rétegeket, ám ez film gerincévé váló „B-történet” valójában gyengébb, mint az eseményeket mozgató nagy történelmi háttér.

Sokkal jobb lett volna az egész, ha a repteres főkonfliktusra helyezik a hangsúlyt.

Eszter karaktere különösen problémás: a forgatókönyv szinte Teréz anyaként állítja be, de döntései gyakran nehezen érthetők, sokszor kifejezetten irracionálisak, ami megnehezíti, hogy a néző igazán kötődni tudjon hozzá. Emiatt Mészáros Blanka alakítása is kevésbé működik, hiába igyekszik a lehető legtöbbet kihozni a szerepből. A másik nagy problémám a forgatókönyvvel a befejezés. Valahogy túl „amerikai”, még akkor is, ha igaz történeten alapul.

Ennek ellenére film teljesen élvezhető. A katonai szereplők, Jászberényi Gábortól Trokán Nórán át Dietz Gusztávig, meglepően hitelesek. A legjobb talán a Herczeg alezredest alakító Borovics Tamás.

Ám aki, Stohl András neve miatt vált jegyet a filmre, azt figyelmeztetnem kell, kb. 3 jelenete van a színésznek.

A csapatdinamika jól működik, az összetartás és feszültség ábrázolása pedig pontosan azt a hangulatot hozza, amelyet a műfajban várnánk. Dyga Zsombor rendezése alapvetően magabiztos: bár a kézikamerás megoldások néha túlzottan hektikussá tesznek egy-egy jelenetet. A feszült pillanatok jelentős része jól működik, megfelelő a ritmus és a tempó.

A harcjelenetek inkább korrektnek mondhatók, mint kiemelkedőnek. Nem érnek fel a Hollywoodban megszokott, több tíz- vagy százmillió dollárból készült látványakciókhoz, de a magyar átlaghoz képest kifejezetten színvonalas.

A több, mint ötmilliárd forintos összköltségvetés (melyből körülbelül négymilliárd közvetlen gyártási állami támogatás volt) látszik ugyan a vásznon, de nem feltűnően.

Amerikai mércével továbbra is kisköltségvetésűnek számít a produkció, és a nézői szemek azért inkább azokhoz szoktak hozzá. Nem sok akció van, de amit kapunk, az se igazán emlékezetes. Inkább a feszültség építésén, a drámán van a hangsúly, ez viszont nagyon működik. Mindezzel együtt is jóval élvezetesebb a látványvilág, mint sok más, hiperrealisztikus háborús filmben...khmm, mint például az idei Hadviselés… – abban már zavaró volt a túlzásba vitt realizmus.

A film hangvétele próbál mély és drámai lenni, sőt, néha kifejezetten pátoszos. Ez sokakat zavarhat, engem speciel nem. A legmeglepőbb, hogy időnként működik is ez a pátoszos hangnem: van olyan jelenet, amikor valóban hatásos, ahogy a felfokozott helyzetből kiemelkednek az emberi sorsok vagy a morális dilemmák.

Ám, amikor mellé megy, akkor nagyon mellé megy: a legérzelmesebb jelenetek néha túlzóak, olyankor gejl, csöpögő szinte a pátosz, már-már szappanoperának tűnnek, és teljesen kizökkentik a nézőt.

Én a teljes Eszter közlegény megmentése vonalat kihagytam volna...de akkor csak kb. 45 percnyi filmünk lenne.

Ami abszolút pozitív meglepetés: a propagandától való félelem viszonylag alaptalannak bizonyul. Lehet persze, hogy csak engem nem zavart. A film meglepően ügyesen egyensúlyoz a hősiesség, a katonai szakmaiság és a háború borzalmainak bemutatása között.

Az üzenetek ugyan kőegyszerűek, de legalább nem károsak.

Nem próbálja nyíltan toborzásra inspirálni a nézőt, és nem dicsőíti mértéktelenül a haditechnikát sem. Bár bemutatja a tömeggyilkolásra alkalmas gépeket, nem él vissza velük. Semmi szempontból nem hasonlítható egy Michael Bay-filmhez a katonaságpornó. Egy olyan történetet mesél el, ahol a katonák átlagemberek, akik nehéz döntéseket próbálnak meghozni rendkívüli helyzetben.

A Sárkányok Kabul felett összességében egy hullámzó, de alapvetően szórakoztató produkció.

Az írói hibák, a felesleges mellékszál, túltolt drámaiság mellett a rendezés korrekt, jól működik színészgárda és a feszült hangulat.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A Szépművészetiben balhézva és a Dunán hajókázva sem kápráztatnak el igazán a Szemfényvesztők 3 illuzionistái
Azért így is akad néhány csavaros trükk a tarsolyban, csak ne lenne minden karakter ennyire elszállva magától.


Kilenc év után folytatódik a „robinhoodkodó” bűvészbanda kálváriája. A Szemfényvesztők 2013-ban meglepetéssikert aratott: a David Copperfield babérjaira törő illuzionisták látványos akciókkal megtűzdelt és csavaros heistfilmje 351 millió dollárt termelt a világ mozijaiban, ami, ha belegondolunk, mégsem olyan nagy csoda, hiszen olyan sztárokkal volt karimáig pakolva a film, mint Jesse Eisenberg, Mark Ruffalo, Woody Harrelson, Morgan Freeman, Michael Caine, Dave Franco, Isla Fisher, Mélanie Laurent, Common vagy Caitríona Balfe. A minőségről alapvetően ritkán gondoskodó Louis Leterrier rendező (A szállító 1-2, A nyakörv, A hihetetlen Hulk, A titánok harca, Agyas és agyatlan, A leszámolás, Halálos iramban 10) akkor egész szépen betalált, és egy valóban szórakoztató és meglepő fordulatokkal teli filmet tett le az asztalra.

Nem is kellett hát nagyon sokat várni a folytatásra, 2016-ban érkezett a Szemfényvesztők 2. A rendezői széket ezúttal a szintén nem túl erős filmjeiről ismert Jon M. Chu (Step Up 2-3, G.I. Joe: Megtorlás) foglalta el, aki csak később kezdett igazán értékelhető mozgóképeket összerakni (Kőgazdag ázsiaiak, In the Heights – New York peremén, Wicked). A Szemfényvesztők 2 zárta le a rossz korszakát, amely sajnos nem tudta megismételni az első etap erényeit, a gyenge sztori és a fantasztikumot súroló nevetséges jelenetek (a kártyadobálós szcéna eléggé hírhedt lett) megtették a magukét. Az anyagi siker azonban most sem maradt el (főként az USA-n kívüli terepeknek köszönhetően), összesen 334,8 millió dollárt kalapoztak össze a mágusaink, tehát csak egy kicsivel kevesebbet, mint az első résszel.

Úgy tűnik azonban, hogy ez a visszaesés (az Egyesült Államokban csak 65 milliót hozott) elegendő volt ahhoz, hogy a Lionsgate stúdió egy időre parkolópályára állítsa a franchise-t.

Végül azonban újra összegyűlt a banda (legalábbis a nagyja), hogy kilenc évvel a legutóbbi húzásuk után ismét valami nagyon villantsanak. A harmadik alkalomra is új rendező vállalta el a levezénylést, méghozzá a főszereplő Jesse Eisenberg régi haverja, Ruben Fleischer, akivel korábban együtt forgatták a Zombieland első és második részét, valamint a 30 perc vagy annyi se című akció-vígjátékot (Fleischer azért ezek mellett nagyot ment a Venommal és az Uncharteddal is).

Hőseink, avagy a Négy Lovas visszatér, és velük együtt egy új generáció illuzionistái is színre lépnek. Nem kis feladatra vállalkoznak: minden idők legjobban őrzött, legértékesebb ékszerét, a Szívgyémántot tervezik becserkészni a gonosz cégvezér Veronika Vanderbergtől (Rosamund Pike).

Pontosabban csak Atlas (Jesse Eisenberg) vág neki a társai nélkül a körmönfont rablásnak, amelyhez egy új, fiatal illuzionistatriót kér fel társnak, akik épp a Négy Lovas álcája mögött kopasztottak meg legutóbb egy sokakat megkárosító, milliomos kriptohuszárt. A színész Bosco (Dominic Sessa), a fürge June (Ariana Greenblatt) és az „agy” Charlie (Justice Smith) belemennek a játékba, a balhé közben azonban feltűnnek a régi Lovasok is, a kártyazsonglőr Jackkel (Dave Franco), a szabadulóművész Henley-vel (Isla Fisher) és a hipnotizőr Merritt-tel (Woody Harrelson), akik, Atlashoz hasonlóan, kaptak egy új kalandra invitáló kártyát egy titokzatos megbízótól. Vagyis a veteránok és az ifjoncok kénytelenek összefogni a közös nemezissel szemben.

Persze nem eszik olyan forrón a kását egy Szemfényvesztők-filmben, így megannyi csavarra és trükkre kell számítani a játékidő alatt.

Sajnos azonban ezek közül továbbra sem működik mindegyik. Alapvetően nagy gond ezzel a franchise-zal, hogy pontosan tudjuk, a benne szereplő színészek nem igazi illuzionisták, így az általuk bemutatott trükkök láttán sem esik le az állunk, hiszen tisztában vagyunk vele, nem igaziak.

A Szemfényvesztők-filmekben ráadásul már olyan kunsztokat mutatnak be, amelyekre egyszerűen nem is lehet magyarázat, legalábbis a fizika törvényei szerint elfogadhatók, szóval időnként átnézünk a fantasy műfajába is. Ebben a harmadik rész sem kivétel.

Bár a forgatókönyvírók próbálnak időnként különféle magyarázatokkal előállni a trükkökre, azok a legtöbb esetben igen kevésnek bizonyulnak. Ráadásul ebben az epizódban is kapunk egy, a második rész kártyadobálós pillanatához hasonló kínos jelenetet: amikor a hét főhős egymást túllicitálva próbál menősködni saját képességeivel a kastélyban. Jujj!

Azért van jó hírünk is. A fentieket leszámítva egész szórakoztató lett ez a rész, amelyben valóban akadnak meglepő csavarok, amikre talán csak a legedzettebbek jönnek majd rá. A casting is szuper, az új színészek ügyesek, bár mind nagyon el vannak telve maguktól, de Dominic Sessa (Téli szünet), Ariana Greenblatt (65, Ahsoka, Barbie, Borderlands) és Justice Smith (Jurassic World: Bukott birodalom, Pokémon: Pikachu, a detektív, Dungeons & Dragons: Betyárbecsület) jól hozzák a karaktereiket, és sokkal emlékezetesebbek, mint az „öreg rókák”.

Ráadásul nekünk, magyaroknak is tartogat kukkolnivalót a film, hiszen azt részben Budapesten forgatták, így a szemfülesek nem egy fővárosi helyszínt könnyedén kiszúrhatnak (többek között a Szépművészeti Múzeumot, az Operaházat vagy a Dunán hajókázva a háttérben a Rákóczi hidat).

Összességében tehát kijelenthető, hogy bár a borzalmas második résznél jobb lett a Szemfényvesztők harmadik kalandja, az első frissességének és körmönfontságának azért híján volt, szóval továbbra is elkelne még néhány ütősebb trükk a szereplők ingujjaiba.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk