Amikor egy horrorrendező készít gyerekekről képregényfilmet – Megnéztük a Shazam! Az istenek haragját

Az első Oscar-díjas női rendező, Kathryn Bigelow új filmje ijesztően reális és hiteles képet fest korunk egyik legnagyobb félelméről: mi történik akkor, ha valahonnan (nem tudni pontosan, honnan) kilőnek egy nukleáris rakétát az Egyesült Államokra? Izgalmas alapvetés.

És nem tipikus feldolgozás.

Az elsőben egy reggel Olivia Walker kapitányt (Rebecca Ferguson) arról tájékoztatják a Fehér Ház hadműveleti központjában, hogy egy csendes-óceáni figyelmeztető radar egy azonosítatlan rakétaindítást észlelt, s meglepő módon nem az indításkor, hanem már repülés közben észlelte azt. Eleinte észak-koreai rutintesztnek vélik, a helyzet azonban ijesztő fordulatot vesz, amikor a rakéta alacsony pályára áll, a számítások szerint pedig 20 percen belül becsapódik az Egyesült Államok területén, konkrétan Chicagóban.

Elindul a videókonferencia a hadműveleti központ, a Pentagon és a fegyveres erők különböző parancsnokságai között, amelyhez utoljára maga az elnök (Idris Elba) csatlakozik. Elindítanak két földalapú elfogórakétát (GBI) is, hogy semlegesítse a nukleáris robbanófejet, közben pedig elkezdik evakuálni a fontos személyeket. Egy ponton, nem sokkal a rakéta becsapódása előtt, amikor az elnöknek egy a világ sorsát meghatározó döntést kell meghoznia, elsötétül a kép, majd visszaugrunk 30 percet az időben, és átváltunk a következő nézőpontra.

A másodikban a STRATCOM parancsnoka, Anthony Brady tábornok (Tracy Letts) értesül a kilövésről, és csatlakozik a többi fél konferenciájához, miközben a helyettes nemzetbiztonsági tanácsadó, Jake Baerington (Gabriel Basso) fontolóra veszi, hogy a támadást Észak-Koreának tulajdonítsa, így a Nemzetbiztonsági Ügynökség szakértőjéhez, Ana Parkhoz (Greta Lee) fordul.

A harmadik nézőpontban pedig már az elnök áll a középpontban, akit egy kosárlabdameccsen tájékoztatnak a nukleáris veszélyről. A Titkosszolgálat azonnal evakuálja, a kocsiban, majd a helikopteren pedig Baerington és Brady véleményét figyelembe véve érzelmileg összeomlik, hiszen egy olyan döntést kell meghoznia, ami megpecsételheti a világ sorsát: vajon mérjen-e válaszcsapást a támadó országra, noha senki sem biztos, melyik országról is van szó.

Kathryn Bigelow-ról azt eddig is tudtuk, hogy ért a suspense-hez. A pattanásig feszült pillanatok és atmoszféra mestere ő, amit a 2009-es A bombák földjénben (amiért a filmtörténelemben elsőként megkapta a legjobb női rendező Oscar-díját, azóta pedig még ketten követték őt: Chloe Zhao A nomádok földjéért és Jane Campion A kutya karmai köztért) és a 2012-es Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajszában is bizonyított. A Feszült helyzet azonban abban elüt e két filmtől, hogy most nem megyünk ki terepre, főként szoba- és terembelsőkben játszódnak a jelenetek, a csodás sztárgárdának köszönhetően (olyan további színészek tűnnek még fel a fent felsoroltakon kívül, mint Jason Clarke, Jared Harris, Anthony Ramos, Jonah Hauer-King, Moses Ingram, Brian Tee, Willa Fitzgerald vagy Kaitlyn Dever) azonban nem is hiányoznak a nagyszabású külsők és/vagy katonai bevetések.

A Feszült helyzet nézői közül biztosan sokan csalódottak lesznek a lezárás miatt, Kathryn Bigelow azonban sosem az olcsó hatásvadászatra utazott. Noah Oppenheim (Az útvesztő, A beavatott-sorozat: A hűséges, Jackie, Nulladik nap) forgatókönyve alapvetően azért elképesztő, már látszólag ijesztően hitelesen mutatja be a legfelsőbb amerikai szervek protokolljait, s ebben leledzik legfőbb érdkességfaktora is: megláthatjuk, hogyan működik a zárt ajtók mögött (ahova a legtöbbünknek sosem lesz esélye bekukucskálni) egy ilyen helyzet felismerése és kezelése.

Ebben áll a film ereje, és nem abban, hogy robbanásokat, várospusztítást és katonai hadmozdulatokat vagy gombafelhőket mutogasson.

Stílusában épp emiatt leginkább talán a Tizenhárom nap: Az idegháború című 2000-es Kevin Costner-filmhez hasonlít, amelyben a Kennedy-adminisztráció próbálja kezelni 1962-ben a kubai rakétaválságot, amikor könnyedén kirobbanhatott volna a III. világháború. A Feszült helyzet is ezt a lehetőséget veti fel: egy atomháborúét, csak már a modern korban. Egy olyanban, amikor mindenkinek viszket az ujja, s a legfőképp azoké, akik meg is tudnak nyomni néhány végzetes gombot…

Ganxsta Zolee a Facebookon tudatta, hogy kedden elhunyt édesanyja, Kassai Ilona, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő.

Az 59 éves rapper szerda este osztotta meg a hírt, egy közös fotóval és szívszorító sorokkal búcsúzott, vette észre a Blikk.

- olvasható a zenész posztjában.

Életének 92. évében elhunyt Komjáthy György EMeRTon-díjas és Fonogram szakmai életműdíjas magyar zenei szerkesztő, a Magyar Rádió volt munkatársa – közölte családja a közösségi médiában.

Komjáthy 1952–1959 között a Bartók Béla Zenei Szakközépiskola orgona-zeneszerzés-népzene szakán tanult, majd 1958–1993 között a Magyar Rádió technikai rendezője, majd zenei szerkesztője volt. 1964–1998 között a Vasárnapi koktél, 1965–1993 között a Csak fiataloknak, 1970-től a Töltsön egy órát kedvenceivel, 1971-től a 25 perc beat és A beat kedvelőinek című műsorok szerkesztője volt.

1986–1997 között a Danubius Rádió zenei szerkesztője volt, az utolsó három évben már nyugdíj mellett. 1999-től a Sláger Rádió Nem csak fiataloknak című kívánságműsorának társszerkesztője.

Gyermekei így emlékeztek meg róla: „Szeretted az életet, imádtad a családodat, rajongtál a hobbidért, a zenéért, munkádért. Öt hete még aktívan dolgoztál – ahogy mondtad. Azt tervezted, hogy a rádiózás 100 éves születésnapján virágot teszel második otthonod, a Bródy Sándor utca 5-7 épületéhez. Sajnos december 1-jén már nem lehetsz ott.”

Aki valaha hallott már a Recirquel társulatról, vagy látott tőlük bármilyen előadást, az tudhatja, hogy látványban és érzelemben nincs hiány náluk. És nagyjából azt is sejtheti, hogy most mire számíthat... vagy talán mégsem. Mert ez a produkciójuk minden eddiginél nagyobb, és nemcsak méreteiben, hanem abban is, amilyen mértékben hat a nézőre.

Úgy érkeztem a sajtótájékoztatóra, mint mindenki más: kíváncsian, de fogalmam sem volt, hogy pontosan mi fog történni. Abban biztosak lehettünk, hogy fotózni és videózni lehet — ami már önmagában is különleges lehetőség volt, hiszen a Walk My World előadásán ez majd tilos lesz.

Bevallom, elsőre ez nekem is furcsán hangzott. A bizonytalanság csak akkor kezdett oldódni bennem, amikor meghallgattuk a készítőket, és lassan elkezdett összeállni, hogy miről is van szó.

A tájékoztató után megkaptuk az első instrukciókat: maszkokat vettünk át, amit végig viselnünk kellett. Már ettől megváltozott a hangulat.

Ezt követően csoportokra osztottak minket, hiszen az előadásból mi is csak egy-egy apró jelenetet nézhettünk meg. Én fotós kollégámmal Hector otthonába pillanthattam be.

Ahogy a hosszú folyosókon sétáltunk, már maga az út is felépítette bennünk ezt a külön világot. Nem tudtuk megmondani, milyen korban járunk — egyszerre volt időtlen és nagyon konkrét. De a falak, a fények, a hangok határozottan baljós hangulatot árasztottak. Abszolút érthető, hogy ez miért csak felnőtteknek szóló program.

Az első jelenetben egy férfi táncát nézhettük végig. Képtelenség volt nem érezni, mennyire más ez így, pár lépésnyire az előadótól.

De pont ez a zavar az, ami miatt nagyon működik az egész. Mert kizökkent. Mert megkérdőjelezi azt is, hogy mit jelent nézőnek lenni egy előadáson.

Aztán továbbmentünk a fő térbe, ahol a finálé zajlik majd. Itt már több szereplő volt és óriási nyüzsgés.

Itt sokkal könnyebb volt kívülről nézni az egészet, de közben azt is biztossá vált, hogy a legnagyobb hatást azok a pillanatok váltják majd ki az emberekből, amik intim terekben zajlanak.

És ez az, ami miatt tényleg nem tudom megmondani, hogy ki mit fog érezni — csak azt, hogy valamit biztosan.

A Walk My World élménye: immerzív mitológiai utazás Budapesten

A Recirquel új produkciójában a néző szó szerint a történet részévé válik: a 2,5 órás előadást egy 6000 m²-es, filmes díszleteket idéző térben szabadon járhatja be.

A látogatók közelről követhetik az előadóművészek mozdulatait, bejárhatják titkos szobákat, megérinthetik a berendezési tárgyakat, és még egy elrejtett bájitalt is kipróbálhatnak. Az élményt erősíti, hogy a nézők maszkot viselnek, így láthatatlan megfigyelők lehetnek.

De a Recirquel produkciója nem csupán egy élménytér, hanem egy gazdag, mitológiai alapokon nyugvó történet is egyben.

Ez az ókori mítosz kel életre 220 különálló jelenetben, lenyűgöző újcirkusz és tánc produkciók közepette, teremtve meg ezt a minden érzékszervre ható, lüktető, érzéki világot.

Az alkotói munka mélységét mutatja, hogy az előadáson több mint 20 különféle cirkuszi zsáner látható, köztük olyan ritkaságok, mint a tízméteres magasságban repítő orosz hinta, a cyr vagy a rhönrad. A táncművészet is rendkívül gazdag repertoárral bír: a kortárs tánc és a balett mellett a kontakt improvizáció is hangsúlyos szerepet kap.

A filmszerű látvány élményét emelik a technikai részletek. A 150 fős stábot olyan nemzetközi kiválóságok is segítették, mint a világhírű brazil Grupo Corpo vagy az amerikai táncművész, Bill Shannon, ezzel is aláhúzva az előadás világszínvonalát.

A látványtechnikai csúcspontok között említendő egy ötméteres, az artistákkal együttműködő robot, valamint a földről felemelkedő ágyak és asztalok. Az előadóterek falait kortárs képzőművészek egyedi grafikái és falrajzai teszik még varázslatosabbá.

Vági Bence rendező-koreográfus szerint a Walk My World unikális attrakciója lesz Budapestnek, hiszen ehhez hasonló léptékű immerzív élményt eddig csak a világ legnagyobb művészeti központjaiban (New York, Sanghaj, London) láthattak a nézők.

Ez az előadás épp azért fontos a mai közönség számára, mert a hagyományos, állatos cirkuszt felváltó új megközelítést XXI. századi köntösben viszi színre:

A modern közönség, aki megszokta a digitális ingereket, itt valóban valami olyan élménnyel találkozik majd, ami minimum az előadás idejére teljesen kiszakítja a valóságból.