Amikor a paranoia görög istene leszállott közénk – Bugonia-kritika
Kevés olyan filmes kapcsolat létezik ma Hollywoodban, ami annyira gyümölcsöző és izgalmas lenne, mint Yorgos Lanthimos és Emma Stone együttműködése. A Kedvenc óta ez már a negyedik közös filmjük, és úgy tűnik, a görög rendező megtalálta múzsáját a színésznőben. Lanthimos és Stone párosa ma már olyan természetesnek hat, mint Scorsese és DiCaprio, James Gunn és Michael Rooker, vagy Tarantino és akárkinek a lábfeje. Filmünk párosa most egy groteszk, abszurd és sokszor fájdalmasan emberi történetet tár elénk.
Itt nem vicc a 18+-os korhatár. A 2003-as dél-koreai Mentsétek meg a zöld bolygót! újragondolása olyan vállalkozás, amit csak Lanthimos mert bevállalni az Oscar-díja után. Az eredeti, Jang Joon-hwan által rendezett film már önmagában is különc darab volt, de Will Tracy, Lanthimos keze alá dolgozva egészen más dimenzióba emeli a történetet. Tracy az Utódlás és A menü forgatókönyveivel már bizonyította szatirikus érzékét, ami remekül illik a görög rendező zseniális stílusához. Ám ez nem egy egyszerű remake: ez „lanthimoszítás” a javából.
A történet középpontjában Teddy (Jesse Plemons) áll, egy lecsúszott, munkásosztálybeli férfi, akinek egyszerű külcsín mögött egy paranoiás, összeesküvés-elméletekben lubickoló elme rejtőzik. Teddy szentül hiszi, hogy Michelle (Emma Stone), aki a világ egyik legnagyobb vállalatának vezetője, valójában az Androméda-galaxisból érkezett földönkívüli és az emberiség elpusztításán dolgozik. Összeesküvésével behálózza az értelmi fogyatékos unokatestvérét, Domot (Aidan Delbis), hogy rabolják el a nőt. Innen pedig elszabadul Emma Stone pokla.
A film folyamatosan játszik a nézővel, hol Teddy őrültségét látjuk, hol elkezdünk kételkedni saját józan eszünkben, elképesztően szövevényes a cselekmény. A forgatókönyv mesterien egyensúlyoz a pszichológiai thriller, a fekete komédia és a szatirikus sci-fi határán. Tracy és Lanthimos közös munkája olyan, mint egy kaleidoszkóp: minden fordulatnál más arcát mutatja ugyanannak az őrületnek, miközben a néző mintha egy hullámvasúton ülne.
A vizuális megvalósítás pedig szokás szerint lélegzetelállító. Robbie Ryan, Lanthimos állandó operatőre, újra megmutatja, hogyan lehet a legapróbb részletekből is nyugtalanító szépséget faragni. Precíz beállítások, feszült kamera mozgás, szimmetrikus, rideg mégis harmónikus kompozíciók jellemzik itt a munkáját. Ehhez társul Jerskin Fendrix zenéje, mely tovább fokozza a feszültséget: egyszerre minimalista és grandiózus, néha pedig kifejezetten nyugtalanító. Ez nem véletlen, hiszen ő is állandó Lanthimos-partner.
Lehet lesz itt harmadik szobrocska? Lanthimos láthatóan tudja, hogyan hozza ki belőle a maximumot, legyen szó kegyetlenségről, törékenységről vagy egyszerűen a puszta kiszolgáltatottságról. Jesse Plemons, aki Hollywood egyik legmegbízhatóbb karakter-színésze, most talán karrierje újabb „legjobb alakítását” nyújtja. Elképesztő ez a pasi, járna neki is valami komolyabb díj már. A paranoiás férfi figurájában egyszerre van jelen a tragikum, a szánalom és valami ijesztően ismerős emberi kétségbeesés, miközben a tettei elítélendőek. Aidan Delbis pedig a film legnagyobb meglepetése, a visszafogott, szelíd jelenléte néha jobban szíven üt, mint bármelyik sokkoló jelenet.
A Bugonia nem könnyen emészthető alkotás. Erőszakos, zavarba ejtő, néhol kimondottan gyomorforgató, de természetesen mindez tudatos, hogy az utolsó csavar még nagyobbat üssön. Lanthimos nem öncélúan sokkol, hanem a nézőt kényszeríti arra, hogy szembenézzen azzal, milyen abszurd világban élünk. Az emberi hiszékenység, a média által felerősített paranoia és a hatalommal való visszaélés témái kíméletlen pontossággal csapódnak le a vásznon. És miközben nevetünk, mert bizony lehet rajta nevetni, valójában a saját kényelmetlenségünkön kuncogunk és próbáljuk oldani a bennünk felgyülemlett feszültséget. Ez az a humor, ami nem felszabadít, hanem szorongást szül: a legjobb értelemben vett fekete komédia.
Lanthimos ezúttal is a néző türelmével és érzékeivel játszik, mialatt a háttérben ott pulzál az a különös, ismerős kérdés: mi van, ha Teddynek mégis igaza van? Nem biztos, hogy a Bugonia akkora Oscar-esélyes lesz, mint a Szegény párák, de minőségben és merészségben semmivel sem marad el tőle. Ez a film nem simogat, hanem provokál. Nem szórakoztat, hanem elgondolkodtat, néha fájdalmasan.
A végére pedig az emberben marad egy nyugtalanító érzés: ezt a filmet újra kell nézni. Nem csak azért, mert túl sok benne a réteg, hanem mert Lanthimos mestersége pont abban rejlik, hogy minden alkalommal más jelentést tár fel előttünk.
Biztos vagyok benne, hogy erről a filmről még fogunk beszélni a díjszezonban. Egy dolog azonban kétségtelen: számomra Yorgos Lanthimos végleg megelőzte a gyrost mint Görögország legjobb exporttermékét.
