A szemünk láttára öntötték a több mázsás harangot
A sarokban elhelyezett kemence belsejében az ón és vörösréz ötvözetéből álló folyékony fém hőmérséklete éppen átlépte az 1000 fokot. Hétköznapi mércével ez rengeteg, jelen esetben azonban még kevés: bár az olvadáspontot rég meghaladta, az ideális eredményhez 1150 fokra van szükség.
Pár méterrel arrébb izgatott társaság figyeli az eseményeket. Nagyjából tucatnyian lehetnek, a káposztásmegyeri Szentháromság Plébánia közösségének tagjai. Azért jöttek, hogy saját szemükkel lássák, ahogy megszületik templomjuk legújabb harangja.
Őrbottyánban vagyunk, az ország egyetlen harangöntő műhelyében, ahol ma heten dolgoznak. A 62 éves mester, Gombos Miklós gyakorlatilag beleszületett a szakmába: felmenői generációk óta ezzel foglalkoznak, így magától értetődő volt, hogy folytatja az apáról fiúra öröklődő tradíciót.
Az elődök
Miklós nagyapja Szlezák László volt, Magyarország aranykoszorús harangöntője, aki 1910 óta űzte önállóan a mesterséget. Az I. világháború utáni harangpótlások komoly hányadát ő végezte, így ő önthette újjá a budapesti, a váci és az esztergomi Bazilika nagyharangját. Ezek közül
a budapesti Szent István Bazilikáé, a 7795 kg-os Szent Imre harang a 20. század magyar harangöntészetének legnagyobb alkotása.
A II. világháború után unokatestvérén, Szlezák Rafaelen kívül konkurenciája nem maradt, így az 1940-es évek végén történt harangpótlásokban is ő kapta a legkomolyabb szerepet. Száz főt foglalkoztató budapesti üzemét azonban Rákosiék 1951-ben államosították, majd három évvel később bezáratták.
Fogadott fia, Gombos Lajos viszont továbbvitte a szakmát. Ő alapította meg 1958-ban az örbottyáni (akkor még őrszentmiklósi) öntödét, egy istállóból átalakítva. A sokkal modernebb jelenlegi üzem ettől egy utcányira található, ezt már Miklós építette fel és kezdett benne dolgozni 1991-ben.
Bár gyerekkorától fogva ebben a közegben élt, akadt némi csavar az előmenetelében: gyenge fizikuma miatt először nem vették fel öntőnek, így jobb híján esztergályos-tanulónak ment. Tíz évvel később végül Csepelen, a kohóipari szakközépiskolában szerzett öntő végzettséget, addigra az esztergályos mellett már a lakatos és a kovácsszakmát is kitanulta.
Önálló pályafutásának három évtizede alatt közel 1500 harangot öntött - a legnagyobb 1550 kilós volt és Kiskunfélegyházára került.
A hazaiak mellett külföldről is számos megrendelést kap, munkái megtalálhatók például Németországban, a Vatikánban, Izraelben, Ausztráliában, de még Tanzániában és Kamerunban is.
Különösen büszke arra, hogy az 1992-es sevillai világkiállításra, a Makovecz Imre által tervezett magyar pavilonba is ő készítette a 14 harangból álló, kibővített oktáv hangterjedelmű bronz harangjátékot.
Hogy készülnek a harangok?
Első lépésként meg kell határozni, milyen hangú harang illeszkedik a már meglévőkhöz, hogy a harangzúgás ne bántólag hasson az ember fülének. Ez vagy egy erre specializált hangvillával történik, vagy újabban már inkább egy digitális készülékkel.
Utána jön a munka elméleti része: az öntő megszerkeszti a harang hangja és tömege fényében az elkészülő öntvény formáját. Ezt mind a mai napig papírral, ceruzával végzik. Ha ez is megvan, elkészítik az úgynevezett mintát, ami három egymásba illeszkedő részből áll, akár egy matrjoska-baba.
Mag: Építenek egy kemencét, kisebb harangoknál agyagból, nagyobbaknál téglából. A középpontjába egy függőleges tengely mentén elforduló harangsablon kerül. Ennek segítségével a kemencére felhordott agyagot a harang belső formájának megfelelően alakítják.
Álharang: a magra elkészítik a kívánt harang pontos mását agyagból, ezt zsírral lefixálják. Erre kerülnek rá a feliratok és a díszítések viaszból.
Köpeny: az agyag álharangra különleges összetételű finomsár-masszát hordanak fel több rétegben. Ez a keverék agyagon, samotliszten, tojáson, tejen és cukron kívül apróra vágott emberi hajat is tartalmaz. A köpeny belső felülete átveszi az álharang formáját, illetve a rajta lévő feliratokat. A köpeny felső részére fémhorgokat szerelnek.
A fentieket követően begyújtják a kemencét és kiégetik az öntőformákat. Az öntésnél az álharangra már nincs szükség, közvetlenül előtte kiemelik. A helyén keletkezik egy űr, ezt töltik ki az anyaggal, ami 78% vörösrezet és 22% ónt tartalmaz.
Az előkészületek akár fél évig is eltarthatnak, maga az öntés ehhez képest alig pár perc.
Ez volt az, amit mi is végignézhettünk. Mielőtt nekiálltak, rövid csenddel emlékeztek meg a nagy elődökről, majd Isten áldását kérték a munka legfontosabb szakaszára. Emelkedett pillanat volt.
Videó: a közös fohász és az öntés eleje
Az öntés vége és a betemetés:
A fortyogó, forró fémet egy kis csatornán keresztül öntötték be a formába, olyan volt, akár a lávafolyás. A végén az egészet földdel temették be, és következett a dolog talán leggyötrelmesebb része, a várakozás: minimum 2-3 napig így kell hagyni, amíg lehűl és kiáshatják.
Csak utána dől el, ami érthető módon mindannyiukat izgatja, vagyis hogy milyen lett az eredmény.
- fogalmaz Miklós.
Ha valami hiba csúszik a számításba, az hathavi hiábavaló munkát jelent, tehát nagy a tét. Szerencsére ilyen eddig csak egyszer fordult elő a műhely fennállása során, akkor sem az ő hibájukból. Most már elárulhatjuk: a káposztásmegyeri harang tökéletesen sikerült, amint elkészül a templom tornya, fel is szerelik majd a helyére.
Komolyabb üzemi baleset csak nagyon ritkán történt a Gombos-üzemben, de persze sosem lankadhat az öntők ébersége, hiszen szó szerint a tűzzel játszanak. Például ha a minta valamilyen okból megreped, és a folyékony fém érintkezik a nedves földdel, annak súlyos következményei lehetnek.
Ilyenkor ugyanis a fém "megijed", és kis golyókká formálódva villámgyorsan kilövell. Ez ellen pedig a speciális, öntések során viselt ezüst színű öltözet sem nyújt védelmet, így nincs más választás: rohamtempóban el kell hagyni a helyiséget.
Érdekes adalék egyébként, hogy van valami, ami az összes létező védőruhánál hatékonyabb. Ez nem más, mint az emberi izzadság: az izzadt testről egyszerűen lepattannak a forró fémcseppek, mindössze apró heget hagyva maguk után. Nem véletlen, hogy a kohászok gyakran még ma is félmeztelenül dolgoznak.
A családi tradíció tovább folytatódik
Bár várólistájuk nincsen, nem panaszkodnak, a műhely folyamatosan el van látva megrendelésekkel. Amikor épp nem öntenek, akkor is bőven akad munkájuk: dolgoznak a mintákon (akár 10-12 darabon egyszerre), vagy anyagért mennek Ausztriába. Rendszeresen járnak szerelni is, hiszen a már leszállított harangok karbantartása szintén az ő feladatuk.
Magyarországon jó ideje nincs versenytársuk, tulajdonképpen nem is bírna el a piac több öntödét. Igaz, van aki külföldről rendel harangot, Miklós szerint viszont ennek megvan a maga kockázata. A szervizelést ugyanis sokkal nehezebb megoldani több ezer kilométer távolságból, míg ők rögtön mennek, ha adódik valami probléma.
A mesterhez hasonlóan fia, Ferenc is gyerekkorától a szakma bűvöletében él. Már iskolásként is apjával dolgozott, fokozatosan sajátítva el a fortélyokat. Sőt, most már neki is van gyereke, aki úgyszintén tetemes időt tölt a műhelyben. A családi tradíció tehát tovább folytatódik.
Mint mondják: nincs az egészben semmi titok, egyszerűen szeretni kell, amit csinálnak. Náluk pedig kétségtelen, hogy a szakértelem mellett ez is adott. Nem is lehetne másképp: lényegében a vérükben van a mesterség.
(A cikk megírásához a harangontes.hu és a magyarharangok.hu oldalak szolgáltak plusz információval. A videókat az öntésről Farkas Géza készítette.)
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
