A rock utolsó ártatlan szeretet-nyara – 50 éve rendezték meg a woodstock-i fesztivált
Woodstock nemcsak azért marad emlékezetes, mert a rock-történet számos meghatározó alakja vagy ott futott be, vagy ott ért pályája csúcsára, hanem azért is, mert minden hibája ellenére ez volt az 1967-es monterey-i fesztivállal elindított „szeretet-nyarak” utolsó eseménye, mielőtt az üzleti élet hiénái rátelepedtek a rock-zenére, ahol már a zene sokfélesége is jelezte az általános tolerancia, a testi-lelki szabadság szellemét. Nem véletlen, hogy minden olyan rendezvény, amelyet az egyes évfordulókon tartottak, megbukott a pénzen, és maguk az egykori résztvevők is egyre kevésbé szívesen adták nevüket ezekhez a bulikhoz.
A négy legendás nap olyan embereknek köszönheti létrejöttét, akiknek nevére már nem sokan emlékeznek: ilyen volt Michael Lang, aki kisebb hippizenekarok menedzsere volt, és számos fellépőt ajánlott, Artie Kornfeld, a Capitol Records munkatársa, a fesztivál első számú promotere, és nem utolsósorban két feltörekvő fiatal üzletember, Joel Rosenman és John Roberts milliomos-örökös, akik egyszerre kerestek jó befektetést és izgalmas kalandokat.
Az eredeti ötletük egy nagy stúdió felépítése volt a New York állambeli Woodstock-ban, ahol akkoriban Bob Dylan élt, de néhány órás beszélgetés után túlléptek ezen a terven, és elindították minden idők legnagyobb rock-összejövetelét.
A dolgok azonban nem mentek simán: amikor már számos rangos fellépőt lekötöttek, és meghirdették a „woodstock-i fesztivált”, néhány héttel a kitűzött időpont előtt rájöttek, hogy még nincs meg a helyszín. Woodstock-ban és környékén ugyanis mindenki elutasította őket, féltek a hippik inváziójától.
Végül az ugyancsak New York állambeli Bethelbe való sajtkészítő farmer, egy bizonyos Max Yasgur adta bérbe birtokát 75 ezer dollárért, de a név maradt. A rock-maraton azonban végül 2 millió dolláros ráfizetéssel zárult, amelyet a 80-as évek elején tudtak rendezni a szervezők és befektetők a lemez- és filmjogokért kapott összegekből.
1969. augusztus 15-én délután legalább 300 ezer ember özönlött be ingyen a helyszínre és az oda vezető utakon 40 km hosszú autósorok araszoltak. A zenészek többsége már reggel is csak helikopterekkel tudta megközelíteni, és ez is sokba került a rendezőknek. A végső létszám félmillió körül volt.
A szervezők nem voltak felkészülve ekkora tömegre. Kevés volt a tusoló, az élelem, a víz, az orvos. Önkéntesek és helyi lakosok adtak takarókat, szendvicseket. Mindezt tovább bonyolította az eső, amely sártengerré változtatta a helyet – a „dagonyázás” is része lett a „Woodstock-életérzés” mítoszának – és a szabadon keringő hihetetlen mennyiségű drog, amelyeket a fellépők és a hallgatóság egyaránt jócskán fogyasztott.
„Bethelben táncolnak, énekelnek, meztelenre vetkőznek, minden gátlás nélkül szexelnek, és egy percig sem alszanak a fesztivál jelmondatának szellemében: béke, szerelem, zene” – írta a korabeli média.
A ritka józanok között volt Michael Wadleigh filmrendező csapata – egyik asszisztense a fiatal Martin Scorsese volt – valamint a koncertekről felvételeket készítő Eddie Kramer hangmérnök-producer, szakmája egyik legjobbja, aki dolgozott a Beatles-szel, a Rolling Stones-szal, a Led Zeppelinnel és Jimi Hendrixszel egyaránt.
„Woodstock egy rémálom volt. A felvételek készítése elméletileg nagyon szép munka, csak amikor az embert 500 ezer elszállt ember veszi körül… senki sem volt magánál a zenészektől a biztonságiakig – idézte fel az eseményeket 50 év után Kramer a Panoramának - Emlékszem, az egyik keverőpult kigyulladt és a belőtt technikusok körülötte táncoltak. Senki sem oltja el? – kérdeztem – Nem lopjuk el a felhők munkáját – felelték."
Eddie Kramer pontosan meghatározta a fesztivál kivételes légkörét is: "Woodstock, túl a művészi értékein, a kollektív önuralom elvesztésének kivételes esete volt. A színpadon senki sem azt csinálta, amit terveztek. Biztos vagyok abban, hogy ez egy öntudatlan reakció volt, hogy összhangba kerüljenek a tömeg káoszával és pszichedelikus hallucinációival. A második naptól, amikor elkezdtek meztelenül járkálni, rövidzárlat történt: a zenészek farmerjeikben, bőrdzsekijeikben nem avantgárdok voltak többé, hanem elavult polgárok. A tömeg diktálta az irányt.”
Az anarchia a programot is áthatotta, a zenészek rengeteg rögtönzésre kényszerültek. Ritchie Havens például várva a fellépők érkezését, közel három órát játszott. Így született meg a semmiből a Freedom című dal, amely a film nyomán a fesztivál egyik kultikus pillanata lett. A Who koncertjét az amerikai diákmozgalom egyik leghíresebb figurája, Abbie Hoffman zavarta meg: felugrott a színpadra, és politikai beszédet akart tartani, a zenekar gitárosa, Pete Townshend azonban szó szerint leütötte őt a színpadról.
Ugyancsak örökké emlékezetes marad Jimi Hendrix fellépése: az éppen zenei válaszút előtt álló zseniális muzsikus talán élete legjobb, legmélyebb koncertjét adta, de a sok csúszás miatt csak 18-án reggel 9 órakor léphetett színpadra. A közönség nagy része addigra már eltávozott, csupán néhány ezer, a végkimerülés szélén álló fiatal hallgatta őt.
