A rock utolsó ártatlan szeretet-nyara – 50 éve rendezték meg a woodstock-i fesztivált
A film- és a modern kultúrtörténet egyik legmegrázóbb pillanata, amikor még halljuk Hendrix zenéjét, de csak egy szeméttel borított pusztaságot látunk, ahonnan fáradtan, szomorúan vonszolják magukat haza az utolsó túlélők, társaikat, holmijukat összeszedve. (A filmesek persze ügyesen vágták meg a zenét, mert Jimi nem azzal a mélabús, meditatív darabbal fejezte be koncertjét, hanem a Hey Joe-val, de az nem illett volna ehhez a hangulathoz…)
Kramernek erről is megvan a maga története:
„Jimi ötórás késéssel kezdett. Hogy ébren tudjak maradni, beadtam magamnak két adag B-vitamin injekciót, amitől hatalmas véraláfutások lettek a seggemen. Akkor már leülni sem tudtam. Amikor Jimi leütötte az utolsó hangot, egy korszak ért véget. Woodstock olyan volt, mint egy kapu, amely mögött ott maradtak eltemetve a 60-as évek utópiái, ideáljai.”
Azért ne feledjük, micsoda énekesek és előadók hagyták ott nyomukat Woodstock-on. Joan Baez és Country Joe McDonald a maguk egy szál gitáros módján kiálltak a rendőri önkény ellen küzdő berkeley-i diákok mellett és a vietnami háború ellen, a várandós Baez, miközben párja éppen börtönben volt meggyőződése miatt, egekig hatoló a capella énekével követelt szabadságot.
Az esetlen mozgású, reszelős hangú benzinkutast, Joe Cockert választották a fesztivál „legjobb gitárosának” csápolásai révén (akkor még nem hívták „léggitározásnak”), miközben Alvin Lee, a Ten Years After frontembere valóban ízekre szedte piros gitárját, amelynek élete végéig képes volt külön repülőjegyet venni, hogy addig se kelljen megválnia tőle. Minden szer nélkül is másfajta tudatállapotot kínált a közönségnek a San Franciscó-i hippi közösség két legnagyobb együttese, a Grateful Dead és a Jefferson Airplane. Janis Joplin szinte szó szerint meghalt a színpadon, Sly és a Family Stone funky-extázist varázsoltak az éjszakába.
Világpremiert tartott a Crosby, Stills, Nash and Young szuperkvartett, itt próbálta átvenni a Cream blues-rock örökségét a Mountain, és itt vált széles körben ismertté a texasi albinó blues-gitáros, Johnny Winter, aki addigra már B.B.Kinggel és Willie Dixonnal is játszott, és robbant be három ütősével, a rock, a blues és a latin zene máig utánozhatatlan vegyületével Santana. (Velük kapcsolatban az egy évvel később megjelent tripla válogatás-lemez csalt egy nagyot: úgy keverték az egyik nagy kavalkádjukat, a Soul Sacrifice-t, mintha az esőt elűzni akarók kántálásának ritmusába kapcsolódtak volna be). És ott volt Pandit Ravi Shankar, a nagy indiai szitárművész, aki zenéjével nagyon sokat tett azért, hogy több nemzedék a keleti spiritualitásban keressen magának lelki iránytűt.
Az évfordulóra jelent meg az ötletgazda Michael Lang könyve, Woodstock: 3 Days of Peace And Music című könyve.
„A fesztivál minden érdeklődőnek azonnali hozzáférést biztosított az ellenkultúrához: egyszerűen csak ott kellett lenni. Így a résztvevők – akiknek többsége véget akart vetni egy igazságtalan háborúnak – három napot töltöttek el a természetben: zenét hallgattak, egy közösség tagjainak érezték magukat, közel kerültek másokhoz, szélesebb értelemben az egész emberiséghez, a szerelem és az együttérzés nevében.
Összességében valóban a békéről és a szerelemről szólt az a három nap.
A közönség hihetetlenül heterogén volt: a bronxi középiskolások a San Franciscóból autostoppal érkező hippikkel keveredtek, akik a vietnami háború veteránjaival találkoztak. Ott voltak a motorosok, az egyetemisták, a yippiek (fiatal radikális politikai aktivisták), filozófusok és mind normálisak voltak. Woodstock-ban, egy olyan időszakban, amikor a faji elkülönítést még eltűrték az ország egyes részeiben, a bőrszínnek nem volt semmi jelentősége” – idézte a La Repubblica.
Pályám során összehozott a sors több woodstock-i hőssel is. Többször is beszélgethettem Alvin Lee-vel, aki 1994-ben azért jött inkább Budapestre, a Diáksziget-Eurowoodstock fesztiválra, mint az amerikai 25. évfordulós bulira, mert úgy gondolta: a mi rendezvényünknek több köze van a „Woodstock-fílinghez”. Alvin ekképp idézte fel eseményeket:
„Olyan helikopterrel szállítottak bennünket a színpadhoz, amelynek mindkét oldala nyitott volt, bármikor lepottyanhattunk volna. Úgy megrémültünk, hogy még a halálfélelmet is elfelejtettük. Már odalent majdnem elsodort bennünket a szél, aztán amikor nagy nehezen besunnyogtunk a színpad mögé és hangolni kezdtem, a vihar simán elmosott minket. Először kissé eltévedve bóklásztunk, senki sem kezelt engem sztárként – miért is tették volna – de legalább megkínáltak egy pofa itallal. Külön mázli, hogy a buli hatalmasra sikerült. Ma már sokan elfelejtik, hogy Woodstock igazi sztárja a közönség volt. Erre akkor jöttem rá, amikor elmerültem magam is tömegben. Persze a filmen elég hatásosak voltunk, különösen, amikor sokszorosítva jelentem meg a vásznon. Abban a légkörben nem lepődtem volna meg azon sem, ha valóban többfelé osztódom és mégis egy maradok.”
Ugyancsak az Eurowoodstock hozta el a Hajógyári-szigetre Paul Kantnert, a Jefferson Airplane alapítóját.
„A hippi szónak nem volt semmilyen előre megfontolt, mély értelme. A sajtó találta ki azokra a fiatalokra, akik nem voltak hajlandók elfogadni mindazt, amit a társadalom előírt nekik. Szerettek kockáztatni, mindent kipróbálni, kalandozni, veszélyesen élni. Ugyanolyan veszélyesen, mint amilyen maga a rock and roll volt. És mindenütt dicsőítették a szabad szerelmet.”
Kantner egy kicsit „nehezményezte”, hogy a budapesti rendezők nem engedték meg neki, hogy úszva közelítse meg a szigetet. „Pedig a fulladásos halálhoz Woodstock-ban közelebb álltunk. A színpadon a Santana játszott, miközben ömlött az eső. Akkor még az volt a szokás, hogy a szervezők mellett egy sor zenész ott tolongott a pódium szélén. Egyszer csak az egész tákolmány süllyedni kezdett, bele a sárba. Úgy éreztük magunkat, mintha a Titanicon lettünk volna. Túléltük és nagyszerű volt ennek az őskáosznak a látványa, amelynek részesei lehettünk.”
Carlos Santana sokszor járt Magyarországon zenekarával. Az 1987-es koncertje az MTK-stadionban különösen emlékezetes maradt: iszonyatos felhőszakadás zúdult Budapestre, de az együttes egy percig sem hagyta abba a játékot és a ronggyá ázott közönség végigtombolta a háromórás előadást. Amikor Carlosszal a koncert előtti délutánon beszélgettünk, még nem sejtettük, hogy igazi „Woodstock déjá vu” vár ránk. A mexikói gitáros így beszélt a hajdani fesztivállal kapcsolatos érzéseiről:
„A zene olyan, amely egyszerre kelt fizikai vágyat muzsikusban és hallgatóban. Néha magunk is úgy érezzük, hogy hangszerekké válunk. A zene olyan egyetemes nyelv, amelyen gyógyító szavakat mondhatunk el, amellyel az emberek vágyait kifejezhetjük. Alapja a szabadság, valamint az erőszak elutasítása. Olyan hatalom, amely segít abban, hogy az emberek rendszerektől függetlenül megérthessék egymást.
A világ kormányainak jobban kellene bízniuk az emberekben, hogyha összejönnek a világ minden tájáról – mint például Woodstock-ban – akkor ezt nem azért teszik, hogy mindent elsöpörjön az erőszak, hanem azért, hogy jól érezzék magukat és tanuljanak egymástól.”
Joan Baez 1989. júniusában járt nálunk először és természetesen nem kerülhettük ki Woodstockot, már csak azért sem, mert amikor 1985-ben fellépett a Live Aid-en, így szólt a közönséghez: „Íme, a Ti Woodstock-otok.”
„Ez azért volt fontos, mert egy nemzedéknek először volt lehetősége arra, hogy egy nagy közösséget alkosson. Akik részt vettek a Live Aid-en, olyanok voltak, mint egy tárgyalás közönsége, amely hangot adott saját véleményének. Néhány évvel ezelőtt beszélgettem egy 16 éves sráccal, aki azt mondta nekem: „Nektek a 60-as években volt zenétek, mozgalmatok, harcotok, lelkesedésetek, és volt köztetek összetartó erő. Nekünk nincsen semmi, ami összetartana bennünket.
A mai nemzedék ezt az erőt keresi, ám valójában mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mit tart a legfontosabbnak az emberi jogok közül. Meggyőződésem, hogy visszatér majd egy olyan kor, amikor a fiatalok újra azt érzik, hogy minden, ami a világban történik, közvetlenül érinti őket” – mondta Joan.
1988-ban Budapesten forgatta Menahem Golan a Koldusopera legújabb filmváltozatát és ennek egyik főszerepét Roger Daltrey, a Who énekese alakította. „Gyönyörű korszak volt, rengeteg szép emlékkel. Szerintem minden kor ifjúsága akkor egészséges, ha kihívást intéz a világ megcsontosodott dolgai ellen. Ezért volt klassz a punk is, a maga anarchiájával” - mondta Roger, és a következő generációhoz szóló szavai 30 év után is megszívlelendőek: „Érezzék meg azt az energiát, amely a 60-as évek zenéjében volt. Ne fogadják el maguk körül az „előre gyártott világot”, ne hagyják, hogy egy óriáskerék bekapja őket. Próbáljanak egyéniségek lenni. A mai fiatal ne egy legyen a milliók közül, hanem emelkedjen ki a tömegekből.”
