KULT
A Rovatból

„Én is sakkozom a nézővel” – Interjú Szentgyörgyi Bálinttal, A besúgó író-rendezőjével

Egy ütős, felnövéstörténetbe és történelmi tablóba csomagolt krimit tett le az asztalra A besúgó rendezője, akinek sorozatát most a fél világ nézi, és akinek szakmai karrierje is szinte filmbe illő. És aki még harminc éves sincs. Interjú.


Április 1-jén került fel az HBO Max kínálatába A besúgó, ami nemcsak az HBO első, teljesen saját gyártású produkciója, de amit a magyar premierrel egy időben a világ több mint negyven országában tekinthetnek meg a nézők. Forgatókönyvírója és rendezője, a még nem egészen 30 éves Szentgyörgyi Bálint története már magában is csodába illő: szinte nulla filmes tapasztalattal kopogtatott be az HBO-hoz, ahol azonnal igent mondtak neki, néhány év múlva pedig nem csak első sorozata világpremierjére készül, de egy neves amerikai ügynökség is leszerződtette. Vele beszélgettünk többek között a 80-as évekről, filmkészítésről és felnövésről.

– A te személyes történeted röviden úgy néz ki, hogy volt egy ötleted, „dühből” megírtad, bekopogtattál vele az HBO-hoz, most pedig ott tartasz, hogy a sorozatod bemutatják, te magad pedig egy komoly ügynökségnél fogsz dolgozni. Ez tényleg ennyire álomszerűen ment?

– Igen. Ami realisztikusabb benne, hogy összesen négy év alatt történt ahogy összeraktuk a pilotot és ahogy az HBO ezt lezöldlámpázta. Amikor bevittem, egy „sufnituning” pilot volt, amit haverokkal raktunk össze. A következő lépés az volt, hogy a Google-ből kinéztem az HBO központi telefonszámát, ott a portásnak mondtam el, hogy mit szeretnék, elkezdtek kapcsolgatni az épületben, és egy idő után eljutottam valakihez, akit sikerült meggyőzni, hogy adjanak egy időpontot – végül két hónappal későbbre kaptam.

Megértettem, hogy két hónap múlva lesz egy rés a pajzson, és ezt az időt azzal töltöttem, hogy felkészültem előre a legjobb eshetőségre, arra, hogy ha tetszik nekik a leforgatott pilot, tudni akarják majd, hogy mi a további terv.

Nem akartam egyszerű vázlatot írni, komoly munkát szerettem volna beletenni. Én abban hiszek, hogy az ember dolgozzon: nem elég az, hogy vannak képességeink, abba legalább annyi munkát is bele kell fektetni. Úgyhogy elkezdtem éjjeleken és hajnalonta írni a folytatást úgy, hogy senki nem kérte és senki nem fizetett érte. Ahogy írtam a forgatókönyvet, ott lebegett előttem a Rocky és Sylvester Stallone esete, aki ezt hasonlóan csinálta. Lerakott az asztalra egy olyan forgatókönyvet, amit akart annyira egy stúdió, hogy utána már tudott ő is feltételt szabni.

Levetítettük a pilotot, utána azt mondták, nagyon tetszik nekik, van-e ötletem, hogy mi a folytatás. Én pedig mondtam, hogy nem ötletem van, hanem kinyitottam a kis hátizsákom, és megmutattam a második, a harmadik és a negyedik epizód forgatókönyvét. Egy fél évad volt tehát az asztalon, ők látták, hogy ez meggyőző. Mondtam nekik, hogy én rendezni szeretnék, ez csak így eladó, meg is állapodtunk.

24 éves voltam ekkor, óriási kockázatot vállaltak, hatalmas bizalom és nyitottság volt bennük. Aztán teltek-múltak az évek, én megírtam a további négy részt – hiszen nyolc részes az első évad –, szereztem gyakorlatot két kisjátékfilmben és egy dokumentumfilmben. Ez már azután történt, hogy megállapodtunk az HBO-val, tehát az első filmkocka, amit én leforgattam író-rendezőként, az volt, amit eladtam nekik.

Négy év azért hosszú idő volt, és természetesen az ember sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy azt érzi, hogy ez már majdnem meghaladja a képességeit (adott esetben néha meg is haladja), és akkor indul be valahogy az igazi flow-élmény. Amikor azt érzem, hogy ez már túlmutat rajtam, ezért lehet küzdeni, verekedni, és fel is tudom magam szedni a földről. Az első dolog, amit megtanultam az, hogy ebben a szakmában az első tíz év arról szól, hogy mennyire akarod. A másik pedig, hogy minél gyorsabban, mint a keljfeljancsi fel tudd magad húzni. Minél előbb, minél erősebben mész neki, annál hamarabb jön meg az eredménye a munkádnak.

Szentgyörgyi Bálint

– Amikor odamész egy forgalmazóhoz, és különösebben nagy filmes tapasztalat nélkül azt mondod, hogy ezt te fogod rendezni, akkor ők minden további nélkül azt mondják: „oké, csináld”?

– Igen, ez így történt. Persze kérdeznek egy csomó mindent: hogy képzeled el vizuálisan, hogy akarod mozgatni a kamerát... Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amikor írok, fejben már snittelek, látom magam előtt azt, hogy hogyan szeretném megvalósítani. Körülbelül 75 százaléka annak, ami végül leforgott, az a mozi, ami a fejemben volt, amikor írtam. A maradék 25 százalék az, amikor azt látod a helyszínen, hogy amit kitaláltál, az úgy nem működik, és elkezdesz improvizálni. Ez is egy képesség, egy „izom”, amit fejleszteni kell, hogy ha azt látod, hogy az elképzelt terv nem működik, akkor azt helyben kitaláld. És ehhez nagyon jó partner Szatmári Péter operatőr és fantasztikus partnerek a fiatal színészek, akik a produkcióban szerepelnek.

Azon múlt szerintem a siker, hogy egy kompakt víziót tudtam lerakni az asztalra, nemcsak forgatókönyv szintjén, hanem vizuálisan, karakterépítésben, kormegidézésben, ritmusban is. Hónapokkal azelőtt, hogy elkezdtünk forgatni, annyira felkészült voltam, hogy kiálltam egy budapesti utcába, mai forgalomban, és végigvittem a stábot, megmutatva, hogy „itt lesz a kamera, innen jön a színész, vágni fogunk egyet, ide jön a másik színész, így fog kinézni az egész” stb. És azt hiszem, hogy ez a fajta felkészültség, ami egy civil embernek túlkészültségnek is tűnhet, az, ami igazából ajtókat nyit.

– 1985-ben játszódik a történet, ez hét évvel van a születésed előtt. Neked tehát nincs közvetlen élményed erről a korról. Mi volt, ami miatt mégis ezt választottad témának?

– Egyrészt ez egy nagyon izgalmas kor. Másrészt nincsen túl távol a gyerekkoromtól, de mégis – annak ellenére, hogy csak egy évtized telik el a film története és a kiskorom között – elsüllyedt közben egy világ, és annak a romjain felépült egy vadonatúj. Amikor én felnőttem, azt láttam, hogy a szüleim generációja, akiket a rendszerváltó generációként is szoktak aposztrofálni, egyszerre ismerkednek a kilencvenes évek szabadpiaci vadnyugatával és nevelnek fel minket mindeközben. Az én generációmat jól jellemzi, hogy a szüleink sem igazán ismerték a világot, amiben mi gyerekek voltunk. Ezért engem óhatatlanul elkezdett érdekelni, hogy vajon mi volt közvetlenül előtte? Mi az, amire visszautalnak? Nem is a szüleim, hanem inkább még a nagyszüleim, akiknek tényleg a komfortzónájuk volt a '45-től '89-ig tartó időszak. Ez a korszak, a nyolcvanas évek közepe feldolgozatlan, legalábbis azon a módon, ahogyan én, a saját reflexeimmel hozzá szerettem volna nyúlni.

Amikor szemben állunk egy könyvespolccal, olykor vannak foghíjak, ahol egymásnak dől két könyv, mert onnan hiányzik valami. Engem ez inspirál, hogy pontosan tudom, melyik könyv kellene, hogy ott legyen, amit én el szeretnék olvasni, de azt még nem írta meg senki. Ez ragadja meg a figyelmem, hogy tudom, ez az a projekt, amivel el szeretnék indulni.

– Megvolt a sztori, de – főleg az életkorodból adódóan – nem tudhatsz minden apró részletről az időszakból. Sokan voltak a kor szakértői vagy egyszerű tanúi, akik segítettek abban, hogy a film minden apró részletében korhű és hiteles legyen?

– Amikor ezt elkezdtem írni, arra döbbentem rá, hogy az egész addigi életemben mindenkivel, aki ezt a korszakot megélte, én már úgy beszélgettem, mintha anyagot gyűjtenék. Akkor, 14, 18 vagy 20 évesen még nem tudtam megmondani, hogy lesz egy első filmem, ami erről fog szólni, de éreztem egy érdeklődést. És azt is éreztem, hogy a generációmat alapvetően nem érdekli, hogy hol ebédeltek az emberek akkoriban, hogy milyen autót vezettek, honnan szereztek farmernadrágot vagy hol vettek cigarettát. Ezek a dolgok sokak számára abszolút érdektelen részleteknek tűnnek, amikkel maximum a nagyszülők traktálják az unokákat, de ez engem mindig kifejezetten izgatott.

Amikor elkezdtem írni, olyan volt, mintha összeállnának széttört tükörcserepek a gyerekkoromból egy nagy képpé. Erre nagyon jól tudtam támaszkodni.

A sorozat érinti a formálódó demokratikus ellenzék születését, ennek valós szereplőit pedig ismerjük, sokan ma is aktívak még. Nem tartasz attól, hogy sokan így nézik majd a filmet? Hogy felismerik (vagy felismerni vélik) némelyik, valóságban is létező személyt? Esetleg a szereplőket az ő személyükből „gyúrtad” össze?

– Én azt a szót használnám, hogy játékosság. Semmilyen olyan tudatosság nincs benne, hogy van egy valóban élt személy, aki bele van csatornázva bármelyik karakterbe. Van egy korszellem, vannak ennek a kornak olyan fiataljai, akik mozgatórugói az ország későbbi történésének. Nagyon jó játék, hogy bizonyos jellemvonásokat, elemeket, referenciákat, gondolatokat az ember itt-ott beledolgoz. Ugyanakkor közben ez egy fikció. És én nagyon is szabadon is kezeltem a dolgokat, azt tehát elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki magára ismerjen. A valós háttér viszont ad egy plusz ízt az egésznek. Mert egyrészt az egész egy felnövéstörténet, amibe belekevertem az én felnövéstörténetem is. Én vagyok Száva Zsolt, én vagyok Demeter Geri... mondjuk Dugovics Máté figurája a legjobb barátom, Varga Ádám, az nem én vagyok! Ő egyébként az életben is teljesen olyan, mint a filmben. De Száva dühe, Demeter magánya, Kata dilemmája, ez mind az én szívemből jön, egyes szám első személyben.

Ugyanakkor egy nagyon izgalmas krimi is akar lenni – remélem, hogy ez sikerült. Amiben drukkolsz mindenkinek, olykor zavarba is jössz, hogy ennek vagy annak a szereplőnek miért szurkolok még mindig. Vagy épp valakinek szeretnél, de már nem tudsz neki, mert ennél bonyolultabb karakter. Krimi tehát, ami hozzányúl a magyar közelmúlt történelméhez, mint például az általam nagyon kedvelt Costa-Gavras a régi, politikai jellegű filmjeiben. Nagyon szeretem, amikor valaki úgy mer játszani a világgal, hogy a múlt közben száz százalékban hiteles maradjon.

Mindig mindenkinek azt mondtam, azt szeretném, hogy olyan legyen a film, mintha egy kulcslyukon keresztül néznénk a múltat.

– A fiatal szereplőket olyan színészek játsszák, akiknek nagy részét kevésbé ismerjük még filmekből, viszont remekül működnek a képernyőn. Rájuk hogyan találtatok?

Amikor írtam a forgatókönyvet, felraktam magam elé a falra két szót: az egyik az volt, hogy „saját”, a másik, hogy „generációm”. A középgeneráció gyakorlatilag Radnai Csillában és Ördög Tamásban jelenik meg, rajtuk kívül öreg rókák és fiatal oroszlánok vannak a filmben. A fiatal oroszlánok estében egy óriási castingot csináltunk, ha jól emlékszem, több mint kétszáz fiatal színészt láttam. Nem csak arra törekedtem, hogy egyesével beazonosítsam, ki melyik szereplő lesz, hanem arra is, hogy mindenkit megnézzek mindenkivel, még akkor is, ha közös jelenetük kevés van a sorozatban. Mert arra volt szükségem, hogy egy valós kohézió és egy valós közösség jöjjön létre. A sajtónapon is lehetett látni, hogy tényleg barátok lettünk. A filmbe hoztam egy részről a nagyon közeli barátaimat, akik már a pilotban is ott voltak, másrészt pedig bevontuk ebbe a közösségbe az újakat is. Mindig azt mondtam nekik, hogy a brazil fociválogatott nem csak akkor csodálatos, amikor gólt rúgnak, hanem a közönség már attól le van nyűgözve, ahogy passzolgatnak.

Én pedig így szeretnék dolgozni, hogy amikor átvágok az egyik szereplőről a másikra, a másikról a harmadikra, mintha labdát passzolgatna egy új generációnyi focista egymás között. És a „gól”, például egy epizód végi cliffhanger, már csak a hab a tortán.

Fontos volt azt az érzést is keltenem, hogy itt színre lépett egy új generáció. Remélem, hogy sikerült.

– Beszéltél arról, hogy végigjártál sok olyan helyszínt, ami nem, vagy alig változott a Kádár-korszak óta. Mennyi munka volt még ezekkel a helyszínekkel, hogy valóban a '80-as évekbe kerüljünk vissza?

Láng Imola és Tasnádi Zsófi munkáját dicséri ez, akik fantasztikus látványtervezői voltak a produkciónak. Az első szabály, amit lefektettünk, hogy nincs stúdiódíszlet. Nem építünk meg semmit egy üres szobában, hanem azokat a tereket keressük, ahol a valódi élete folyt ennek a generációnak, például a kollégiumban. Ezt pedig megpróbáljuk megtölteni régi bútorral, plakáttal, itt-ott egy falfestéssel. De alapvetően nem a semmiből hozzuk létre a múltat, hanem inkább kicsit visszaállítunk mindent azokra az időkre, amilyenek akkor voltak ezek a helyszínek. Nagyon érdekes volt a helykeresés is, már csak azért is, mert ebben a fázisban én már fejben snitteltem. Sokszor pontosan tudtam, honnan hova akarok vágni, és aszerint kerestük a helyszínt, hogy hogyan lehet a kameramozgás szempontjából is ezt úgy lebontani, ahogy szeretném.

Nagyon érdekes nehézségek is voltak. Például az, hogy ebben a korszakban egy igazi neonvilág volt Budapesten. A filmben vannak olyan jelenetek, ahol van fenn neon az utcán, de a valóságban ezek már nincsenek ott. Ezeket nem is felszerelni borzasztóan nehéz, hanem nagyon drága újra működésbe hozni. Ezt digitálisan kellett odarakni utólag. Szatmári Péter operatőr fantasztikus volt, mert ő találta ki, hogy úgynevezett Astera csövekkel megcsinálja az alapvilágítását a neonnak. De azok csak csövek, amik előtt játszanak a színészek, és utólag, számítógéppel rakjuk rá azokat a neonokat, amik akkor ott voltak. Ez volt az egyetlen erősebb utólagosabb belenyúlásunk. Ezen kívül én abban hiszek, hogy helyben, egy létező térben, gyakorlatban hozzunk létre mindent.

– A fejlődéstörténet nagyon jól nyomon követhető a karakterek fejlődésében is, negatív és pozitív, vagy legalábbis ilyennek látszó irányokban egyaránt mozognak a karakterek. Ennek kidolgozása mennyi munkát igényelt?

– Tudatos volt, hogy amikor felírtam magamnak, hogy „saját generációm”, akkor a sokszor ennél kétdimenziósabb szerepeket játszó fiatalokat olyan lehetőségek elé akartam állítani, amikben sokkal több dimenzióban tudnak játszani. Nagyon érdekes és élvezetes játék volt meglepni a nézőt a karakterfejlődésekkel. Tulajdonképpen már az első rész meglepetést okoz azzal, hogy milyen személyiség Száva Zsolt, akitől azt várjuk, hogy egy klasszikus hős, és kiderül, hogy ennél sokkal árnyaltabb. Miközben az is nagyon meglepő, hogy Demeter egy nagyon bátor fiú, de egy olyan történelmi szerepben van, amit a gyávasággal azonosítunk – leegyszerűsítve, bár sokszor persze helyesen.

Amikor írok, nagyon sokszor gondolkozom azon, hogy ha én játszanék, mikor érezném azt, hogy elég muníciót ad nekem a forgatókönyvíró ahhoz, hogy nagyon sok színt tudjak mutatni, ne csak feketét és fehéret. De ha már itt tartunk: van egy sakk-motívum is az egész sztoriban. Demeter Geri eleve egy sakkozó, és aki figyelmesen nézi a sorozatot, észreveheti, hogy a sakk színei sokszor visszaköszönnek. A kor padlómintázatában, a ruhákban, egyes szereplők ruházata „sötétül” a részek alatt, míg másé éppen ellenkezőleg.

Ráadásul Demeter Geri és Száva Zsolt között is egyfajta sakkjátszma folyik – a legnagyobb öröm pedig, hogy közben én is sakkozom a nézővel.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Műbalhé, alpáriság, szexizmus és egymásnak beszólogató zsűri – ilyen volt a Megasztár első adása
A TV2 tehetségkutatója idén minden eddiginél jobban a nézők alantas ösztöneit kívánja kiszolgálni, és a legkülönfélébb bántalmazói magatartásokat relativizálja.


Amikor néztem az X-Faktor idei első adását, csodálkoztam, hogy hová tűntek a hülyék, mert alig volt belőlük. De végül meglett a válasz:

idén mind a Megasztárba ment.

Amennyire pozitív csalódás volt az RTL műsora, annyira traumatikus élményt nyújtott a Megasztár.

Volt itt műbalhé, alpáriság, szexizmus, kolléganő lekurvázása, és ez még csak Curtis.

De ne szaladjunk így előre!

Annak idején a Megasztár volt az első modern tehetségkutató műsor a honi médiában. A Ki mit tud?-ok művházszagú vérszegénységén szocializálódott országnak valóságos kulturális sokkot jelentett, és

már akkor is sokat vitatkoztak róla, mennyire korrekt abból műsort csinálni, hogy a világ tele van önképzavaros szerencsétlenekkel, akik épp oly tehetségtelenek, mint amilyen önérzetesek.

Persze nem hibáztatom őket, első kézből tudom, milyen nehéz ez. Én például már főiskolás voltam, és még mindig meg voltam győződve róla, hogy tudok énekelni, mert amikor a bulikon zenéltünk – és itt most a zenélés szót nagyon tág értelemben használom –, és énekeltem, nem vertek meg. Az sosem tűnt fel valahogy, hogy ezeken a bulikon a közönségből úgy kábé senki sem józan.

Szóval a Megasztár megítélése már akkor sem volt egységes, de azért ott ült a zsűriben egy Presser, egy Bakács, egy Pély Barna, még az excentrikus Soma is konzit végzett.

Azóta eltelt több mint húsz év, de a TV2 megragadt a múltban. Míg az X-Faktorban idén az tűnt fel, a megszokotthoz képest mennyire kevés volt a kínos pillanat, a Megasztár úgy döntött gazember, pontosabban trash reality lesz, rosszkedvünk tele pedig le van ejtve. Az agyzsibbasztóan hosszú, reklámok nélkül is két és fél órás adásnak kb. a feléig kellett eljutni, hogy megjöjjön az első (!) értékelhető énekes. És míg 10-15 percet kapott a Tóth Gabinak a 8 általánosa miatt beszóló néni (akit ráadásul a következő adásba is visszahoznak, hogy rúgjanak bele még párat, így áldozva fel a nézettség oltárán), a továbbjutók jelentős része alig kapott egy-két percet.

Már a zsűri összetételéből is látszik, hogy a műsorkészítők a balhéfaktorra mennek rá. Tóth Gabi a Sztárban sztár leszek zsűrijében is kemény csörtéket vívott Majkával, főállású megsértődő.

Curtis az ügyeletes keménycsávó a bulvármédiában, aki tévesen vagányságnak képzeli a bunkóságot. Nyilván nem én vagyok hívatott megítélni, mennyi szakmai tudása van, mi teszi alkalmassá arra, hogy fiatal tehetségeket karoljon fel, de vannak kételyeim. Legdurvább megnyilvánulásában gyakorlatilag lekurvázta Herceg Erikát. Éppen a Tik-Tok-sztár Ildikó néni bitorolta a színpadot, aki bíztatta a mestereket, hogy kövessék be. Ekkor került sor a következő párbeszédre:

Curtis: Én csak pornósztárokat és prostituáltakat követek.

Erika: Atti, engem is követsz...

Curtis (sokat mondó hangsúllyal): Hát…

Később le is hülyézte – azért legalább bocsánatot kért.

Marics Peti hibátlanul hozza a néha bicskanyitogatóan szemtelen, mégis szerethető ficsúr imidzset, de éppen ezért nehéz komolyan venni a mester szerepében. Legszívesebben leültetnéd egy pohár bor mellé, hogy atyaian eligazítsad kicsit az élet fontos dolgaiban.

Ráadásul amilyen lekezelően bánt Erikával a műsor első harmadában, legszívesebben adtam volna neki egy tockost.

Mindehhez ott van még Herceg Erika, aki az X-Faktorban már megmutatta, hogy képes átmenni anyatigrisbe, ha feldühítik, és most is sikerült többször kiakasztani. Igaz, ő sem megy a szomszédba egy kis passzívagresszióért.

Félreértés ne essék, Erika, Gabi és Peti zenei munkásságával nincs bajom, még ha nem is feltétlenül az én stílusom, amit képviselnek. Curtis is biztos nagyon jó rapper, vele más problémáim vannak. De ebben a műsorban az eddig látottak alapján a szakmaiság teljesen zárójelbe került.

Tóth Gabi egyébként abszolút hazaért, hiszen a Megasztárban indult a karrierje, és innen nézve sokkal inkább helyén van itt, mint anno az X-Faktorban, ahol éveken keresztül váltották egymást az ex-megasztárosok a zsűriben, hogy aztán a sokadik évadban Csobot Adél majd Tóth Andi személyében végre saját nevelésű sztár is kerüljön a zsűribe. Persze a Megasztár is a konkurenciától merít, hiszen Tóth Gabi mellett Herceg Erika és Curtis is az RTL-en veszítette el a zsűriszűzességét.

Történt némi változás a műsorvezetői posztokon, és ez sem a minőségjavítás jegyeit hordozza. Félreértés ne essék, Ördög Nórával nincs különösebb bajom, profi tévés, hozza, amit kell. De Tillát lecserélni Szépréthy Rolandra az körülbelül olyan, mint Ronaldót leküldeni a pályáról Dzsudzsák kedvéért. Értem én, hogy figyelemfelkeltő, és vannak rajongói, de egészen más ligában játszik. (Nem mellesleg a két műsorvezető szintén megfordult korábban az X-Faktorban.)

A cringe-faktort erősítették az olyan beszólások is, mint amikor egy nagyon rossz, gyorsan eltanácsolt versenyzőről Marics Peti megjegyezte:

„De az X-Faktorban elmenne a döntőig.”

Finoman szólva nem elegáns így beszólni a konkurens műsornak.

A jobb pillanatok közé tartozott, amikor Peti és Erika egymást szívatva csak azért juttattak tovább versenyzőket, hogy a másik nyakába varrják őket. Eleinte szórakoztató volt, de aztán sikerült valahogy ezt is véres drámázásba átvinni.

Kérdéseket vet fel a plus size-os öltáncos is, aki Marilyn Monroe dalára vonaglott először Marics Petin és Curtisen. Marics hiába fejezte ki folyamatosan, hogy rosszul érzi magát a szituációban, a rámenős hölgy számára a "nem" nem azt jelenti, hogy "nem", mert neki a műsorkészítők megígérték, hogy Peti „bevállalja”.

Ambivalens érzéseket váltott ki belőlem az anyuka története, aki látássérült, beteg lányával érkezett. Az ilyen műsorok kimondatlan szabály, hogy a nehézsorsú versenyzők életében csak akkor vájkálnak, ha a sztori vége happy end, vagyis a szerencsétlen jelentkező énekel egy nagyot, és meg sem áll a döntőig. Itt nagyon hamar kiderült, hogy az amúgy valóban minden tiszteletet megérdemlő anyuka énekelni nem tud.

Az egész arra volt jó, hogy láthassuk Tóth Gabit, „a zembert”, aki beszállt duettezni, és összeölelgette a beteg kislányt.

Hogy pozitívumot is mondjak, azt el kell ismerni, hogy ez a zsűri sokkal jobban működik a tavalyinál. A Rúzsa Magdi által vezetett csapat tagjai között jóformán semmi kémia nem volt. Az biztos, hogy az idei mesterek legalább kiváltanak valamit a nézőből, még ha nem is feltétlenül örömöt és tiszteletet.

Szórakoztató színt vitt a műsorba Szarka László "Bikicsunáj", aki a Megasztár 5. évadában az Alphaville Big In Japan című slágerét fordította hunglisra, és ezzel bevonult a magyar mémtörténelembe. Ezúttal a Flames of Love című dalt énekelte el úgy, hogy angolul azóta sem tanult meg. Azt kell mondjam, ezen az estén nem ő volt a legvitathatóbb továbbjutó.

A műsor végére maradt még egy meglepő fordulat: jött Krasznai Tünde, aki még 2013-ban Geszti Péter mentoráltjaként harmadik lett az X-Faktorban, de szerepelt a Celeb vagyok, ments ki innen! című műsorban is, emlékezetes pillanat volt, amikor a dzsungel közepén Fördős Zével ült egy kádban. Már akkoriban is sokat lehetett hallani zűrös (többek között úgymond "felnőttfilmes") múltjáról, és állítólag utána sem volt könnyű élete.

Az sosem volt kérdés, hogy Tünde jól énekel, így nem meglepő, hogy tovább jutott. Az már megkérdőjelezhető, hogy Tóth Gabi, aki majd elolvadt az empátiától és a szeretettől, Tünde távozása után a mestereknek – és a több ezer tévénézőnek – azért elmondta az összes sötét foltot Tünde múltjából, mert hát mi van, ha valaki nem tudja, és elfelejt csámcsogni.

Összességében a Megasztárban történt személyi változásoktól a műsor érdekesebb lett, de nem a minőség irányába léptek el, hanem az alantas ösztönök kiszolgálása felé.

Az első adásban a bántalmazás számos változatát láthattuk relativizálva, vagy egyenesen viccesnek beállítva, és ezért az sem kárpótol, hogy akadt néhány tehetség is a jelentkezők közül.

Abban reménykedem, hogy a válogatók után, amikor élesbe fordul a verseny, a negatív sallangok lenyesődnek. Bár a mesterek akkor is ugyanazok lesznek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Egyszerre két nőtől várt gyereket, és a ’90-es évek legnagyobb prostibotránya után sem tűnt el a süllyesztőben – Hugh Grant 65 éves
A romantikus komédiák csalfa királya végül megkomolyodott, s már ötgyermekes apaként, hű férjként és elismert színészként él a köztudatban.


Hugh John Mungo Grant 1960. szeptember 9-én született Londonban, egy olyan családban, amelynek tagjai nem feltétlenül rendelkeztek színészi vénával. Édesanyja, Fyvola MacLean tanárnő volt, édesapja, James Grant kapitány pedig a brit hadsereg tisztjeként dolgozott. Hugh-nak viszonylag csendes és tanulmányi szempontból eredményes gyermekkora volt Londonban. A tekintélyes Harrow School magániskolába járt, ahol korán megszerette az irodalmat és a művészeteket. Később elismerte, hogy kezdetben egyáltalán nem  érdekelte a színészet. „Nem voltam olyan gyerek, aki nagyon szeretett volna színészkedni. Mindig is az irodalmat és a nyelveket kedveltem a legjobban, és csak később jutott eszembe, hogy akár színészként is elhelyezkedhetnék.”

A 2002-es Inside the Actors Studio című műsorban Grant a 2001-ben, hasnyálmirigyrákban, 67 évesen elhunyt édesanyjának tulajdonított minden színészi gént, amellyel rendelkezik.

A szülei mindketten katonacsaládból származtak, ám ennek ellenére azt mondta, a családja nem volt mindig jómódú a felcseperedése alatt. Gyerekkorának nyarait nagyrészt Skóciában töltötte, ahol a nagyapjával vadászott és horgászott. Van egy idősebb testvére, James „Jamie” Grant, aki befektetési bankár New Yorkban.

Sulisztori

Hugh 1969 és 1978 között a Hammersmith-i Latymer Upper Schoolba járt, amely akkoriban egy közvetlen támogatású gimnázium volt. Ösztöndíjjal tanult, és játszott az iskola rugby-, krikett- és futballcsapatában is. 1979-ben aztán elnyerte a Galsworthy ösztöndíjat az oxfordi New College-ban, ahol angol irodalmat tanult. Mivel akkor még a színészetet csupán kreatív önkifejezési lehetőségnek tekintette, csatlakozott az Oxford University Dramatic Society társulatához, és Fabian szerepét játszotta a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabban. 1982-ben szerepelt első filmjében, a Privileged (1982) című dráma-komédiában is, amit az Oxford University Film Foundation támogatott. (Nem mellesleg pedig ez volt a később ismert rendezővé előlépő Michael Hoffman első filmje, aki később olyan mozgóképeket rendezett, mint a Folytatásos forgatás, a Változások kora, a Szép kis nap!, az 1999-es Szentivánéji álom, a Császárok klubja, Az utolsó állomás vagy a Dől a moné.) Grant végül nem doktorált művészettörténetből, hanem inkább a színészi pályájára koncentrált. Bár eleinte habozott, hamarosan vonzódni kezdett a színpadhoz, és felfedezte tehetségét a komédiához, illetve a közönséggel való kapcsolatteremtéshez. Nem sokkal később rájött, hogy a színészet sokkal több lehet a számára, mint egy múló szenvedély.

„Oxford óriási hatással volt rám. Sokat tanultam a színészi mesterségről, de ami még fontosabb, megtanultam, hogyan legyek egy csapat tagja. Nemcsak arról van szó, hogy sztár legyél, hanem arról is, hogy másokkal együtt játszhass, megtaláld a jelenet ritmusát” – emlékezett vissza Grant, akit, bár egyre jobban érdekelt a színészet, még mindig nem volt biztos benne, hogy ez a megfelelő út a számára. „Nem voltak nagy ambícióim azzal kapcsolatban, hogy színész legyek. Csak szerettem játszani, szimplán szórakoztató volt.”

„Rossz voltam”

Sok színészhez hasonlóan Grant karrierjét kezdetben a bizonytalanság és folytonos küzdelem jellemezte. Az oxfordi egyetem elvégzése után kisebb szerepeket kapott színházakban és tévés produkciókban. Első jelentős filmszerepét 1987-ben játszotta a Ken Russell által rendezett, kissé giccses horrorfilmben, A fehér féreg búvóhelyében. A szerep nem volt különösebben nagy kihívás, de színészi ugródeszkaként tökéletes volt. „Mindig elmondom az embereknek, hogy kezdetben nagyon rossz voltam. Az elején néhány igazán szörnyű dolgot is csináltam. De ez is a folyamat része volt. Meg kellett tanulnom, hogyan kell színészkedni a képernyőn.”

A kezdeti években Grant számos szerepet elvállalt, de egyik sem volt különösebben figyelemre méltó (pl. Szél hátán, Bengáli éjszakák, A nagy ember, Impromptu). Majd jött Roman Polanski a Keserű mézzel (1992) és James Ivory a Napok romjaival (1993), amelyek hatására megkapta a nagy áttörést jelentő főszerepet az 1994-es Négy esküvő és egy temetés című romkomban, amit a legjobb film Oscar-díjára is jelöltek.

A Mike Newell által rendezett film Grantet a nemzetközi figyelem középpontjába katapultálta. A sármos, de félszeg Charles karakterének megformálása egyszerre volt megnyerő és azonosulható, amivel Grant az 1990-es évek egyik legkedveltebb romkomsztárjává vált, igaz, eléggé be is skatulyázták őt ebbe a szerepkörbe.

A romkomok királya

A Négy esküvő és egy temetés hatalmas sikere után főként kissé ügyetlen, bájosan sebezhető férfiakat alakított, akik soha nem tudták rendbe hozni a szerelmi életüket, mégis, valahogy mindig sikerült megnyernie velük a közönséget. Ilyen volt Az angol, aki dombra ment fel, de hegyről jött le (1995), az Áldatlan állapotban (1995), az Értelem és érzelem (1995), a Sztárom a párom (1999), A keresztapus (1999), sőt, még az Igazából szerelem (2003) is. „A Négy esküvő után rengeteg romantikus komédia szerepét ajánlottak nekem, ami remek volt, mert imádtam ezt a műfajt. De egy kicsit féltem attól, hogy beskatulyáznak. Biztos akartam lenni benne, hogy nem csak ugyanazt a szerepet játszom újra és újra. Ezért mindig megpróbáltam valami mást is hozni minden karakterbe, még ha csak egy kis élt vagy komplexitást is” – mesélte erről.

A romkomos karrierjének sikere ellenére Grant soha nem érezte teljesen kényelmesnek a vele járó „sármos főszereplő” címkét. „Nem akartam romantikus vígjátékos színész lenni. Csak szerencsém volt, hogy részt vehettem néhány igazán jó projektben. De mindig többet akartam, különböző műfajokat kipróbálására törekedtem, s arra, hogy bebizonyítsam, többet tudok az »egy fiú találkozik egy lánnyal«-típusú szerepeknél.”

Nos, a fő szerepköre a 2001-es Bridget Jones naplója Daniel Cleaverjétől kezdve változott valamicskét, maga mögött hagyta ugyanis a hebegő-habogó, csetlő-botló romantikus hősöket, és jöttek a cinikus, csajozós, önző, de mégis szerethető karakterek

olyan filmekben a Bridget Jonesokon kívül, mint az Egy fiúról (2002), a Két hét múlva örökké (2002), a Zene és szöveg (2007), vagy a Hogyan írjunk szerelmet (2014).

Csak semmi skatulya

De ez sem volt elég, még nagyobb váltásra volt szükség. A karrierje későbbi éveiben Grant egyre változatosabb szerepeket vállalt, például egyre több negatív karaktert olyan filmekben, mint pl. a Felhőatlasz (2012), a Paddington 2 (2017), a Tudhattad volna című minisorozat (2020), a Fortune-hadművelet: A nagy átverés (2023), a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület (2023) vagy az Eretnek (2024). „Az emberek hajlamosak beskatulyázni a színészeket. De én mindig hittem abban, hogy különböző dolgokat kell kipróbálni. Nem akarom mindig ugyanazt csinálni, mert az unalmassá válik számomra. Hálás vagyok, hogy még mindig lehetőségem van új típusú karaktereket felfedezni” – magyarázta, és nem is a levegőbe beszélt. Ilyen váltás volt például Meryl Streep férjének karaktere a Florence – A tökéletlen hangban (2016), amit máig az egyik legjobb alakításának tartanak, s amelyért bennfentes információk szerint majdnem Oscar-díjra is jelölték (egyébként sosem kapott még akadémiai nominációt).

Prostibotrány

1987-ben, miközben Lord Byron szerepét játszotta a Szél hátán című spanyol produkcióban, megismerkedett Elizabeth Hurley színésznővel, aki Byron egykori szeretőjét, Claire Clairmontot alakította. A forgatás alatt össze is jöttek, a kapcsolatuk pedig ezután a média célkeresztjébe került.

13 éven át voltak Hollywood egyik nagy sztárpárja, mivel azután is együtt maradtak, hogy mindketten világhírnévre tettek szert. Sőt, egy sokkal nagyobb botrányt is átvészeltek…

1995 június 27-én ugyanis Grantet letartóztatták Los Angelesben, a Sunset Boulevard közelében egy rendőrségi razzia során, mivel nyilvános helyen orális szexben részesült egy hollywoodi prostituálttól, Divine Browntól. A színész nem tagadta a vádakat, a bíró pedig 1180 dolláros bírságot szabott ki rá, és két év próbaidőre bocsátotta, illetve elrendelte, hogy teljesítse az AIDS-felvilágosító programot.

A letartóztatásra ráadásul kb. két héttel azelőtt került sor, hogy bemutatták első nagy amerikai családi stúdiófilmjét, az Áldatlan állapotbant, amit több amerikai tévéműsorban is népszerűsíteni akart. A Hurley-vel való kapcsolata is nyilván megsínylette a dolgot, mégsem szakítottak, mint ahogy azt sokan várták, hanem megpróbálták rendbehozni a viszonyukat. Végül 2000 májusában intettek búcsút egymásnak, de jóban maradtak – ezt bizonyítja az is, hogy Grant lett Hurley 2002-ben született fia, Damian keresztapja.

Öt gyerek két nőtől

Persze Hugh sem maradt sokáig szingli. Többek között Sandra Bullockkal is randizott (a Két hét múlva örökké forgatása idején), 2004 és 2007 között a brit tévés producerrel, Jemima Khannal volt együtt, 2011-ben pedig összejött a recepciósként dolgozó kínai Tinglan Honggal. 2011-ben tőle született meg első gyermeke, a Tabitha Xiao Xi Grant nevű kislány. Grant és Hong végül nem maradtak sokáig együtt, mivel jött egy újabb botrány.

2012 szeptemberében ugyanis újabb gyermeke született a színésznek, ezúttal egy fiú (John Mungo Grant), a bökkenő csak az volt, hogy nem a kedvesétől, Hongtól jött a világra, hanem egy svéd producertől, Anna Ebersteintől.

Hong viszont akkor már terhes volt a Hugh-val közös második csemetéjével, Felix Changgel, aki 2012 decemberében született meg. A „párhuzamos gyerekre” csak a születése után kb. egy évvel derült fény, amikor a hivatalos papírokban Grant nevére vették őt. Így természetesen Hong távozott Grant életéből, Ebersteinnel azonban együtt maradtak. Olyannyira, hogy a producer még két lánnyal ajándékozta meg a színészt: Lulu Danger 2015 decemberében, Blue pedig 2018 januárjában jött a világra, mígnem Grant és Eberstein 2018. május 25-én össze is házasodtak, és máig együtt vannak, immár 13 éve.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Elmaradnak a Budaörsi Latinovits Színház előadásai Koós Boglárka halála miatt
A színház 27 éves művésznője vasárnap hunyt el. Az előadásokat érintő további változásokról a későbbiekben értesítik a nézőket.


Ahogy arról korábban beszámoltunk, 27 éves korában elhunyt Koós Boglára, a Budaörsi Latinovits Színház színésznője. A teátrum most közölte: a váratlan tragédia miatt komoly lépésre szánták el magukat.

„Ezekben a pillanatokban gördülne fel a függöny 2025/26-os évadunkban első alkalommal, de a ma estére és a következő napokra tervezett előadásaink elmaradnak”

– írják Facebook-oldalukon.

Hozzáteszik: „Fájdalmunk és megrendültségünk elmondhatatlan.” Tájékoztatásul azt is közlik, hogy a színház műsorát érintő változásokról nézőinket a szokásos csatornákon hamarosan értesítik. Emellett a színház profilképét is az elhunyt művész fekete-fehér képére cserélték.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Összesen hat díjat nyert a 82. Velencei Filmfesztiválon Enyedi Ildikó Csendes barát című filmje
A film a legígéretesebb fiatal, feltörekvő színésznek járó Marcello Mastroianni-díj mellett öt független zsűri díját is elnyerte. Az Arany Oroszlánt Jim Jarmusch nyerte a Father Mother Sister Brother című filmjével.


A legígéretesebb fiatal, feltörekvő színésznek járó Marcello Mastroianni-díjat nyerte el a 82. Velencei Filmfesztiválon Enyedi Ildikó Csendes barát című filmjének szereplője, Luna Wedler svájci színésző.

A szombat esti zárógálán Luna Wedler Enyedi Ildikónak is megköszönte a díjat, hozzátéve, hogy nagy megtiszteltetés volt vele dolgozni.

"Hihetetlen nő vagy, inspirálsz engem nőként és rendezőként is"

- fogalmazott.

A film a díj mellett öt független zsűri díját is elnyert. A FIPRESCI, az INTERFILM, a diákzsűri díját, az Edipo fenntarthatósági díjat és a Green Drop-díjat is. A Nemzetközi Filmkritikusok Szövetsége, a FIPRESCI azzel indokolta a díjat:

„A film megrendítően tárja fel az egyetemes kapcsolatokat és a kimondatlan határokat, amelyek az életformákat összekötik. Merész történetmesélésével, árnyalt alakításaival és merész rendezésével mélyen megérintett minket. A filmművészet hatalmas teljesítménye, amely átlépi a nyelvi és kulturális határokat.”

A Nemzeti Filmintézet (NFI) szombat esti közleményében azt írták, Luna Wedler 1999-ben született Zürichben, majd az Amatőr tinik című filmben debütált 2015-ben. 2018-ban a zürichi filmszínésziskolában szerzett diplomát és ugyanabban az évben a Berlinálén elnyerte a European Shooting Star-díjat. A Netflix 2020-as Biohackerek című sorozatának főszerepével tett szert népszerűségre. Enyedi Ildikóval immár másodszor dolgozott együtt, hisz korábban már játszott A feleségem története című alkotásban is.

Enyedi megjegyezte, alkotása lírai, de ha a nézők ráéreznek a humorára, akkor megértik a film legmélyét.

"A humor fontos: egy nevetés tulajdonképpen olyan pillanat, amikor az ember nem aprólékos logikával, hanem hirtelen megért valamit. Rácsodálkozik az újra és meglepőre, abban öröme telik, és ennek az örömének hangot ad önkéntelenül. A nevetés a megértés pillanata. A társas kommunikáció közel hozza egymáshoz az embereket, ha együtt tudnak nevetni valamin"

- fejtette ki a rendezőnő.

A díjazottak listája:

Arany Oroszlán: Jim Jarmusch: Father Mother Sister Brother

A zsűri nagydíja: Kaouther Ben Hania: The Voice of Hind Rajab

Ezüst Oroszlán a legjobb rendezőnek: Benny Safdie (The Smashing Machine)

A zsűri különdíja: Gianfranco Rossi: Below the Clouds

Legjobb forgatókönyv: Valérie Donzelli és Gilles Marchand (À pied d’œuvre)

Volpi kupa a legjobb színésznőnek: Xin Zhilei (The Sun Rises on Us All)

Volpi kupa a legjobb színésznek: Toni Servillo (La Grazia)

Marcello Mastroianni-Díj a legjobb fiatal színésznek: Luna Wedler (Csendes barát)

Armani Beauty Közönségdíj: Maryam Touzani: Calle Malaga

Luigi De Laurentis Díj a legjobb elsőfilmnek: Nastia Korkia: Short Summer

Horizontok-szekció:

Legjobb film: David Pablos: En el camino

Legjobb rendezés: Anuparna Roy: Songs of Forgotten Trees


Link másolása
KÖVESS MINKET: