„A kiközösítés és az iskolai bántalmazás, erőszak jelen van. Ez egy tény”
Nagyon sokan megosztották a Facebookon Nagy Melinda posztját, amiben egy ismerőse autizmussal élő kisgyerekének rövid írását mutatta be. A gyerek a fogalmazásban az őt írt kirekesztésről, piszkálódásról ír annak kapcsán, hogy vajon mennyire hiányzik neki az iskola és a társai.

Nagy Melinda azon kívül, hogy érintett szülő, az Együttható Egyesület munkatársa, egyik alapítója is. Az egyesület immár 10 éve dolgozik a társadalmi befogadásért. Lapunknak elmondta, hogy sokan "lájkvadászatnak" gondolták a megosztott írást, de neki egyáltalán nem ez volt a célja. Posztja frissítésében kifejti, mit szeretett volna bemutatni a példáján keresztül.
Engedélyével bejegyzése szövegét változtatás nélkül közöljük.
„A poszt célja a figyelem felhívása volt egy nagyon sok embert érintő problémára.
Szép számmal akadnak a kommentek között felajánlások, bátorítások – ezek azt mutatják, hogy erős a tenni akarás és a szolidaritás érzése, és persze megjelentek a trollok is, akik az író valódiságát firtatják, illetve úgy gondolják, hogy ez csámcsogás valaki lelki problémáin. Nos, a valaki, az a sok-sok gyerek, aki a magyar oktatási rendszer része (ő itt egy példa, aki ennek hangot adott). Valódiság? Egyrészt igen az, másrészt
mi lehet annál valódibb, mint annak ténye, hogy a kiközösítés, és az iskolai bántalmazás, erőszak jelen van. Ez egy tény. Emellett a fogyatékos emberek nem csak gyerekkorukban, hanem egész életükben gyakrabban és nagyobb arányban áldozatai különböző abúzusoknak, bűncselekményeknek.
A poszt célja nem segélykiáltás volt, a család ilyen kérést nem fogalmazott meg - ez ma, más dolgok mellett, az élet részének számít. Több megkeresést is kaptam, hogy adjam meg a nevet, kössem őket össze, hol lehet elérni stb. Ilyet nem tudok tenni, a posztra érkező reakciók nyilvánosak, természetesen látja az érintett család is, kezdeményezhetik a kommunikációt, ha úgy látják jónak.
Az egyéni felajánlások természetüknél fogva nem oldják meg a kirekesztést és a közösség által történő bántalmazást, a bullyingot, a pszichoterrort. A gyerek lelki biztonsága elvileg törvény által garantált jog, ami sok-sok esetben egyszerűen nem teljesül. Rendszerszintű megoldásokra van szükség, amihez azok a fogyatékos embereket képviselő szervezetek, gyermekvédelmi, ifjúság segítő szervezetek, családon belüli erőszak áldozatait védő szervezetek, stb meghallgatása, javaslattételi munkája, megfelelő jogi környezet, eljárások, pénz, erőforrás kell.
Miért? Mert ezek nem elszigetelt problémák, hanem egymással összefüggésben állók. A bántalmazó gyakran bántalmazott egyben és ez csak egy vetület a sokból.
Lehetne iskolai kortárs mentorhálózatot csinálni, lehetne szemléletformáló programokat csinálni, de addig ameddig nem az elfogadás, és az együttműködés a rendszerszintű stratégia, nem a párbeszéd, sőt ezeknek teljesen ellentmondó cselekedetek tapasztalhatóak, az iskola állandó megreformálására tett kísérletek és tananyag-duzzasztási munkálatok mellett, addig nem fog változni semmi.
Sok kommentben a pedagógus vagy a szülő kerül a célkeresztbe: hogyan engedhetnek ilyesmit? Én ezt árnyaltabban látom. A pedagógusokkal szemben az elvárás rendkívül magas, megbecsülésük viszont rendkívül alacsony. Idejüket, figyelmüket teljesen lefoglalja a tantervi célok teljesítése, e mellett az adminisztráció, konfliktuskezelés, felzárkóztatás, értékelés. Ilyen elvárásokkal szemben nagyon kevés idő, figyelem és energia marad a csoportképzésre, a csoport kultúrájának, szabályainak kialakítására – az ehhez szükséges képzésről pedig még nem is beszéltünk. Ha már fogyatékossággal élő emberekről beszélünk: a szociális szakma megbecsültsége még ennél is alacsonyabb. Meg kell említeni a szülőt is, akiknek a munkahelyi nyomás, túlórák, hitelek miatt gyakran ugyanúgy nem jut ideje és energiája a kellő figyelmet fordítani a gyerekére. Ez mind lehetne másképp.
Mi az, amit mégis tehetünk, szülőként, segíteni akaróként?
A legfontosabb, hogy a saját gyerekeitek társaságában keresitek azok társaságát, akik mások, mint ti, és a közben felmerülő nehézségeket megpróbáljátok jóhiszeműen kezelni.
A felajánlásokat a családokat, gyerekeket, fiatalokat támogató civil szervezeteken, és olyan intézményeken keresztül tudjátok eljuttatni, akik már ez előtt a facebook bejegyzés előtt is azért dolgoztak, hogy elfogadóbb legyen a magyar társadalom. Ha nem a mi egyesületünk, akkor más civil szervezetek, google segít ebben.
Ha ilyen bizalom valamilyen oknál fogva nincs meg, a különböző ilyen jellegű facebook csoportokban lehet keresni közvetlenül a családokat, ugyanis minden kirekesztett (nem csak autista) embernek, gyereknek lehet szüksége segítségre – itt tízezrekről beszélünk, nem 1-1 elszigetelt esetről.
Érdemes beszélni a témáról az osztály szülői közösségében, a pedagógussal, a családban. Ha az osztályközösségben eluralkodott egy mérgező légkör, lehet külső segítséget is kérni. Az első az, hogy ne tegyünk úgy, mintha ez a jelenség nem létezne, és nem okozna sérüléseket emberek ezreiben, éveken keresztül.”