KULT
A Rovatból

A Csillag születik az a műsor, ahol 12 versenyző mérkőzik meg különféle műfajokból, és végül nyer az énekes – megnéztük a finálét

Érthetetlen, miért jutott idáig a gumicsirkeművész, Puskás-Dallos Péter és Istenes Bence ismét nagyszerű volt, és megfontolnám az énekesek kitiltását a Csillag születikből.


A Csillag születik idei évadának lebonyolítása kicsit furcsa volt számomra. A korábbi évadok több fordulóból álltak. Az első évadban a selejtező után volt elődöntő és középdöntő is, és csak utána jött a döntő, ami maga is több fordulóból állt, és mindig egy-egy versenyző esett ki.

Aztán ez mindig változott kicsit, de mostanra eljutottunk oda, hogy hat héten át nyújtották a selejtezőt, hogy az utolsó adás utolsó húsz percében némi drámai fotótologatás után mindenkit behívjanak a stúdióba, és elmondják, továbbjutott vagy sem.

Látva a kialakult mezőnyt, az az érzésem, a zsűri erősen túlgondolta ezt a dolgot.

Másképp fel nem foghatom, hogy juthatott a legjobb 12 közé a gumicsirkén zenélő Papi Bucket, akinek a produkciója nem több, mint egy jópofa parti trükk.

Talán nem véletlen, hogy a Monty Python Cincorgona jelenete jutott eszembe. Ott a zenész egereket rendezett sorba és kalapáccsal ütögette őket, hogy elcincogjanak egy dalt. Itt annyi a különbség, hogy a gumicsirkéknek nem esett baja a produkció során.

A döntőre a műsor stúdiót váltott, és átköltözött az üresen maradt X-Faktor arénába. A műsorkészítők több olyan szereplőt is visszacsempésztek a selejtezőkből, akikről már akkor tudható volt, hogy nem lesznek élő shows versenyzők, viszont üde színfoltot jelentettek. Ilyen a lufi hajtogató, aki a döntőben különböző dekorációs elemekkel volt jelen. (A későbbiek során felbukkant egy adag palacsinta is palacsinta sütő nagymamától, és visszatért Tarnóczy Balázs, a kő-papír-ollózó fekete lovag is.).

Rögtön a műsort egy lufikból összerakott, Mikulás ruhás rénszarvas nyitotta, amiről nem lehetett eldönteni, hogy a közepén kitüremkedő zöld izé a belei, a tőgye, vagy mégis mi akar lenni.

Egy meglepő fordulattal a műsorvezetők helyett a feleségeik, Csobot Adél és Puskás-Dallos Bogi léptek színpadra. Mit lépetek? Perdültek! Egy rövid táncprodukciót mutattak be a tánckar, és gördeszkán zsonglőrködő artistalányok gyűrűjében.

Aztán persze megérkezett Istenes Bence is, majd némi tettetett értetlenkedés után a lufiszarvas mélyéről előkerült Puskás-Dallos Péter is. A hölgyekről kiderült, hogy az élő interjúkat fogják készíteni a backstage-ben, amit a különböző online felületeken nézhetett, aki akart.

Az este folyamán sokat élcelődtek Bence bokszgyőzelmén, amihez innen is gratulálunk, de azzal a lendülettel tovább is lépünk rajta.

Ami az est menetét illeti, ahogy a hasonló műsorokban megszokhattuk, itt a zsűri már nem szavazhat, csak értékelhet, mindent a közönség dönt el.

Két körös a szavazás. A 12 produkció először leszűkül 3-ra, ám a top3 nem lép színpadra új produkcióval, csak újra indul a szavazás.

Elsőként a már említett Papi Bucket művésznéven szereplő tajvani dobtanár lépett színpadra. Ezúttal zenekarral megerősítve adta elő produkcióját, ami két karácsonyi dalból és egy ByeAlex slágerből álló medley volt. Ahogy korábban is írtam, nem értem, mit keresett a döntőben ez a produkció, volt legalább tíz jobb, színvonalasabb, érdekesebb. Úgy tűnik, mindenáron akartak egy idióta számot is a döntőben.

A mindenféle használati tárgyakkal zenélésnek igen nagy a hagyománya, és vannak a műfajban igazi művészek, gondoljunk csak a Bélaműhelyre. A gumicsirkék meglehetősen hamisak, csak kb. lehet eljátszani rajtuk bármit, és persze sokkal könnyebb úgy, ha vonósok és fúvósok igazi zenét is játszanak mellettünk, amíg mi idétlenkedünk.

Alexet ennek ellenére szemmel láthatóan feldobta a produkció, „nagyon nagy bolondság”-nak nevezete. Geszti Péter, pedig felidézte az RTL régi, gumicsirkés kampányát, amit az ő reklámcége készített. Nagyon igyekezett megmagyarázni, hogy miért nagyszerű produkció ez, amit láttunk, miért van helye a műsorban, de nem volt túl meggyőző.

Egészen más kategóriát képvisel a 12 éves Tóth Csenge Luca, aki ismét egy megható táncprodukcióval varázsolt el mindenkit. A téma itt is a karácsony volt, mi más. A végén a bejátszott szívdobogás talán egy pöppet sok volt a giccsfaktroból, de ez mit sem von le a kislány érdemeiből.

Engem legjobban az érdekelne, ki mikor és hogyan rakta be a színpad sarkába a karácsonyfát az ajándékokkal, ami egész biztosan nem volt bent addig az utolsó pillanatig. Nagyon profi munka mind a berendezők, mind a kameramanok részéről.

De alighanem sosem tudom meg.

Maradtunk a karácsonyi vonalon. Gabriel Hernandez kissé ijesztő lengőrúd produkciójával égett be a retinánkban még a legelső válogatón. Természetesen a karácsonyi produkciója sem lehetett sima, ünnepi ömlengés, ezért a Grincs történetét ültette át a saját műfajára. Remélem, a produkcióban közreműködő kislány nem állt meg a fejlődésben, nekem lehet, hogy lesz néhány rossz éjszakám. De az biztos, hogy a dominikai „El Invertebrado” rendkívül tehetséges, és a sminkesek, maszkosok is kitettek magukért.

Az animációkat készítő Dedszi szereplése felvet kérdéseket. Miközben egyértelműen tehetséges és a kis filmecskéi üde színfoltot jelentenek a műsorban, sokan mégsem érzik ide valónak. Nekem kimondottan tetszik, hogy az idei zsűri nem fél feszegetni a műfaj kereteit. Bárhogy is, remélem Dedszinek meghozza ez a szereplés a lehetőséget, hogy hobbiból hivatássá válhasson a rajzfilmkészítés.

Molnár Áronból kicsit kibújt Noár, és felvetette Dedszinek, hogy bele csempészhetne a kis etüdjeibe közügyeket is, hogy nevetni tudjunk magunkon. Bár a közéleti humor nagy híve vagyok, itt nem hiányoltam, a Gáspár Laci terminátor, és a Rapülőket dúdolgató Darth Vader mindent vitt.

A Duo PanNora kétségtelenül a Csillag születik egyik favoritja. Produkciójuk talán a legkülönlegesebb az egész mezőnyben, valóban nóvum. Olyasmi, amit kevesen csinálnak a világon, és pont így talán senki. Az más kérdés, hogy nekem már a látványtól fájni kezd a fejbőröm.

A hajuknál fogva lógó artistalányok produkciója láttán egész más jelentést kapnak olyan kifejezések, mint „egy hajszálon múlik az élete”, „hajba kapnak” illetve „égnek áll a haja”.

A zsűri tagjai nem rejtették véka alá csodálatukat, többen is elmondták, hogy mindenképp a top 3-ba várják őket, Gesztit az sem lepte volna meg, ha nyernek. Köllő Babett kiemelte, amellett, hogy mennyire tehetségesek, az sem mellékes, hogy milyen szépek.

Párkányi Kolos bűvész a válogatón legós mutatványt hozott, ezúttal gabonapelyhekkel dolgozott. Elmondása szerint ilyen trükköt Magyarországon még nem nagyon csinált senki. A lényege, hogy elkérte Istenes Bence telefonját, ami aztán látszólag ripityára tört, majd a mutatvány végén egy bontatlan gabonapelyhes dobozból került elő, egy bontatlan zacskóból.

Kétségtelenül jópofa trükk, és nagy fegyvertény, hogy saját ötlet. De az előadás számomra nem volt meggyőző. Kolos nekem kicsit esetlennek tűn, talán azért, mert egy vadonatúj trükkről van szó, amiben nem volt még lehetősége rutint szerezni.

Ott-Balogh Kata és Tétisz következett a rúdszámukkal. Az ő történetük nem csak azért különleges, mert anya-lánya duóról van szó. Plusz érdekesség, hogy a családfő, Ott Olivér is szerepelt 16 évvel ezelőtt a Csillag születik 12-es mezőnyében egy kosaras produkció tagjaként. Előadások az okos telefonok körül forgó élet kritikáját fogalmazta meg egy sokaknak talán még szokatlan formanyelven.

Molnár Áron kihasználta az alkalmat egy kis panaszkodva dicsekedésre, elmondta, hogy neki napi 10 óra a képernyőideje, mert azon dolgozik, hogy jobb legyen ez az ország. Köszönjük, Áron.

Geszti Péter felírná Katát és Tétiszt depresszió ellen. Molnár Áron némely megnyilvánulása után szükségem is lenne rá.

Kristóf Rebeka mellett hamar feledésbe merült az anya-lánya páros. Bár hivatalosan a produkció nevet Kristóf Rebeka és Kristóf Béla, de lássuk be, bármilyen remekül hegedül is az apuka, ez a műsor a lányáról szól.

Leonard Cohen Hallelujáját választotta, ami erősen kétesélyes vállalás. Egyfelől nagyon nehéz dal, amit kevesen tudnak igazán jól elénekelni. Ráadásul – ahogy azt Geszti Péter is megjegyezte – közhellyé vált, annyian énekelték már különböző tehetségkutatókban és egyéb műsorokban. Szóval ennél a dalnál már az sem elég, ha valaki jól elénekli.

De Rebekát kár volt félteni, mert nagyszerűen megoldotta.

Megkockáztatom, hogy ő a legjobb énekes, aki a Csillag születikben valaha színpadra lépett. Ízléses volt, és megmutatott mindent, amit csak meg lehet, az énektudásából.

A zsűri is csak szuperlativuszokban tudott beszélni róla, olyannyira elvarázsolta őket, hogy egyedül Puskás-Dallos Petinek jutott eszébe megjegyezni: Nekem azért a hegedű is tetszett. Szegény Béláról mindenki megfeledkezett. Persze egy apukának nincs nagyobb öröm, mintha a gyermeke beárnyékolja.

Daniele & Naimana az olasz hasbeszélő páros, akik a válogatón azzal hódítottak meg mindenkit – azon kívül, hogy nagyon vicces volt a produkciójuk –, hogy magyarul énekeltek.

Ezúttal is volt benne magyar éneklés – a Time to Say Goodbye magyar változata –, de azért közel sem annyi, mint korábban. Bár ez is szórakoztató produkció volt, humorban elmaradt az előzőtől. De mindenképp értékelendő, hogy a nulláról építettek fel egy vadonatúj műsorszámot, a bábokat is direkt erre az alkalomra készítették.

Az artista Varga Máté elmondta, hogy családja nem támogatta, hogy induljon a Csillag születikben, de ő nekik is meg akarta mutatni, hogy helytáll. Azt hiszem, ez maximálisan sikerült neki.

Szabó Gergely is artista számmal érkezett, a kézen álló gumiember egy gyémántrablás történetét mesélte el elképesztő mutatványaival, és a „zsákmányt” végül Babettnek ajándékozta.

A végére maradt a PSZD – ejtsd: pöszödö – tánccsapat, amely három tánciskola összefogásából született. Debrecenből, Sopronból és Nagykanizsáról kellett megoldani a közös próbákat. Produkciójuk az anya-gyerek kapcsolatról, az elhagyásról, és az ehhez kapcsolódó érzelmekről szól. Jó, hogy elmondták, mert számomra nem volt mindig teljesen egyértelmű, mire is gondolt a költő. De ez az én problémám, az előadó művészetek közül talán s tánchoz van a legkevesebb érzékem nézőként, előadóként meg hagyjuk is.

Azt azonban még én is élvezettel néztem, milyen pontosan, óraműként mozognak együtt a táncosok a színpadon.

A Top3-ba végül a PSZD, a Duo PanNora és Kristóf Rebeka került be. Kifejezetten örültem, hogy a 12 legjobb között csak egy énekest láthattunk, és más műfajok is érdemben megmutathatták magukat. De a győzelmet nem vehették el Rebekától.

Félreértés ne essék, az erdélyi énekesnő abszolút megérdemelte a sikert, viszont a műsor készítői helyében elgondolkoznék azon, nem volna-e korrektebb az énekeseket kitiltani a Csillag születikből. Nekik ott az X-Faktor, és van még legalább 2-3 formátum, amiben időről időre megmutathatják magukat. Új artistákat, táncosokat viszont jóformán sehol nem láthatunk.

Pedig ha valamit megmutatott az idei Csillag születik, hogy mennyi friss, világszínvonalú művész jár közöttünk, akiknek egyetlen bűne, hogy nem énekelnek.

Úgy vélem, a zsűrit sikerült nagyon jól összeválogatni, volt köztük kémia és cívódás is, de többé-kevésbé ízléshatáron belül maradtak. Akiket mindenképp szeretnék még egyszer külön kiemelni, az a műsorvezető páros.

Peti és Bence kiemelkednek a szakmából, nem láttam senkit, aki ennyire természetesen és ennyi belülről fakadó humorral működne a kamerák előtt.

Nem tudom, mi van köztük, de az bizony, hogy a legjobbat hozzák ki egymásból. Nem tudom, lesz-e jövőre Csillag születik, de ha nem, akkor Miller Dávid és Pápai Joci helyében kezdeném félteni a székemet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.


Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Káromkodom, tehát vagyok! – A Tourette-szindrómáról szóló, kivételesen vicces és megható Miket nem beszélek az év eddigi legjobb filmje
Te hallottál már a Tourette-ről? Akármi is a válasz erre a kérdésre, nézd meg ezt a filmet, más emberként állsz majd fel a székből.


A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Vagyis a durva beszólást nem rasszizmus, hanem a betegség hívta elő. Persze ettől függetlenül heves vitákat szült az eset. Voltak, akik magasról tojtak Davidson állapotára, és szerintük a Tourette csak azt erősíti fel, ami amúgy is benne van az emberben (például Jamie Foxx is így vélekedett), ők azonban valószínűleg nem látták a Miket nem beszéleket

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

fejrángásokat, akaratlan hangkibocsátásokat, illetve válogatott vulgáris szavakat vág közeli ismerősök és idegen arcába ugyanúgy, sőt, akár le is köp akaratlanul másokat.

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Majd megismerkedik az egyik jó barátja édesanyjával, a rákbeteg Dottie-val (Maxine Peake), aki végre teljes megértéssel és szeretettel fordul a sráchoz, még John első hozzá intézett mondata („Bele fogsz halni a rákba, haha!”) sem riasztja el őt.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Az akaratlan, válogatott káromkodások a legkevésbé odaillő helyzetekben ugyanis, akármennyire botrányosak és kínosak, kétségtelenül iszonyú viccesek is (amikor Johnból és egy másik tourette-es lányból egyszerre özönlenek a szitkok egy kocsi hátsó ülésén, ott szem nem marad szárazon). És ettől lesz ez a film hihetetlenül őszinte.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – A Pokolgép énekese üzent a Metallicának
Kalapács József egy Facebook-posztban értékelte a Metallica budapesti produkcióját. A világhírű zenekar a Totális metál című dalukból játszott el egy részletet a Puskás Arénában.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. június 13.



Kalapács József, a Pokolgép egykori énekese egy Facebook-posztban kommentálta, hogy a Metallica csütörtöki budapesti koncertjén eljátszotta a magyar metálbanda Totális metál című számát.

„Itt bizony úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – kezdte bejegyzését.

Kalapács szerint nem azzal volt a gond, hogy a közönség ne ismerte volna fel a dalt, sokkal inkább a „rendes, harapós ütem” hiányzott a produkcióból.

A posztot egy szellemes felajánlással zárta: „Miért nem szóltak, pont ráértünk volna segíteni…?”

A világhírű zenekar M72-es turnéjának csütörtöki nyitóestjén a Puskás Arénában Kirk Hammett gitáros és Robert Trujillo basszusgitáros a szokásos helyi dalokat bemutató blokkjukban játszottak el egy részletet a Pokolgép klasszikusából. A duó dob és teljes zenekari kíséret nélkül adta elő a számot.

A Metallica a No Repeat Weekend koncepciójának részeként szombaton egy teljesen új műsorral és más előzenekarokkal (Gojira, Knocked Loose) lép fel újra, míg a csütörtöki esten a Pantera és az Avatar volt a vendég.

A csütörtöki bulin mi is ott voltunk. A koncertről itt írtunk részletesen:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk