MÚLT
A Rovatból

14 színészlegenda, aki a Farkasréti temetőben nyugszik

Halottak napja előtt kiváló színészeinkre emlékezünk.


Idén 120 éves budapesti temetőnk talán leginkább a párizsi Père Lachaise temetőhöz hasonlítható, amelyben sok híresség nyugszik, szép környezetben. A Farkasréti elsősorban a kegyelet, az emlékezés helye, ám nemcsak szeretteink sírjához látogatunk ide. Ha egyedüllétre vágyunk, a gondolatainkat szeretnénk rendezni, akkor is itt kötünk ki. Bárhol kezdjük a sétát a Farkasrétiben, tudósaink, képzőművészeink, íróink vagy éppen színészeink sírjába botlunk. Legutóbbi sétánk alkalmával néhány kiváló színművészünk végső nyughelyénél álltunk meg egy-egy percre, hogy alakjukat újra felidézzük.

Bajor Gizi

1893-1951

A főbejárat közelében, a Farkasréti temető ravatalozójában, a 11. sírboltban nyugszik Bajor Gizi, a magyar színjátszás tündöklő alakja. Nem csak művésznőként tudta, hogy a közönséget mivel lehet elvarázsolni; életét is a nagyvonalúság, a csillogás, az élet szeretete hatotta át. Tragikusan ért véget a legendás díva élete: harmadik férje, a neves orvos, Germán Tibor 1951. február 12-én a reggel a szokásos B-vitamin injekció helyett halálos adag morfiummal vetett véget felesége életének, majd utána a sajátjának is. A feleségén imádattal függő Germán Tibor annyira aggódott szerelméért, hogy azt képzelte, Bajor Gizi egy korábbi betegségéből nem gyógyult fel, halálos beteg. A súlyos, gyógyíthatatlan bajtól félve mindkettejük halálát választotta. Utólag kiderült, a művésznőt nem fenyegette további szövődmény, de Germán Tibornál súlyos agysorvadást állapítottak meg - ez okozhatta a mentális zavart.

Bajor Gizi az első Kossuth-díjas színészünk, a Nemzeti Színház örökös tagja; itt kezdte, és itt fejezte be pályafutását. Budai villája ma a Gobbi Hilda által megszervezett Bajor Gizi Színészmúzeum. A Stromfeld Aurél út 16. szám alatt.

bajorgizi

Básti Lajos

1911-1977

Básti Lajos is a Farkasréti temetőben nyugszik. Síremlékét Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész készítette. A síremlék - amelyen egy trónra terített színházi palástot és koronát láthatunk - azt jelképezi, ami Básti volt: a színészkirályt, a szerepeket, az eleganciáját, a halhatatlanságot.

Legendás színházi alakításait nem láthatta mindenki, de filmekben tv-játékokban egy egész ország láthatta. Mindenki ismerte, elismerte, szerette. Ő volt csupa nagybetűvel a SZÍNÉSZ, aki nem eljátszotta szerepeit, hanem ő maga is azzá vált azokban a percekben, órákban, akit alakított. Ki ne emlékezne utolsó filmjére, az Abigélre? Már halálos betegen, mégis emberfeletti önfegyelemmel játszotta végig. Básti Lajos nem megformálta Torma Gedeon, a Matula Intézet igazgatójának alakját, hanem elhitette velünk, hogy ő maga a szigorú, puritán és becsületes Torma Gedeon, aki nem adta ki Vitay Georginát a náciknak.

1945-től haláláig (pár év vígszínházi tagság után) a Nemzeti Színház színésze volt. Érdemes művész, a Kossuth-dí­j birtokosa, Kiváló művész.

bastilajos

Domján Edit

1932-1972

Negyven évet élt a magyar színjátszás azóta is pótolhatatlan, utánozhatatlan alakja, Domján Edit. Mindig valami titokzatosság, varázslatosság volt körülötte. Aki egyszer is hallotta hangját, látta játékát, soha nem felejti el. Magányos volt akkor is, mikor sokan voltak körülötte barátok. Hiába volt megértő társa a férje, Kaló Flórián. A nagy és végzetes szerelemmel, amely Szécsi Pálhoz fűzte, nem tudott megbirkózni. Szécsi PÁl iszákossága és depressziója miatt szakított, majd újra összejöttek, ám miután a férfi elhagyta, Domján Edit 1972 őszén úgy döntött, véget vet életének. Szécsi Pált mélyen megrázta Domján Edit halála, még másfél évig próbált az emlékével és saját életének kudarcaival szembenézni, mindhiába, így követte a nőt a halálba.

Domján Edit 1960-ban a Szegedi Nemzeti Színházban kezdte pályafutását, 1964-től a budapesti Madách Színház tagja volt. Feledhetetlen alakításai voltak. Molnár Ferenc Üvegcipőjében Irma alakja, de játszott többek között Shakespeare, Goldoni, Molière, Németh László darabjaiban. Szerepelt játékfilmekben, tv-játékokba, így az egész ország ismerhette. Most a Farekasréti temetőben nyugszik. Ha a temetőben jártok, tegyetek egy szál virágot a sírjára.

domjanedit

Bajor Imre

1957-2014

Emléke még friss. Hosszú és nehéz küzdelmet vívott a betegséggel, mégis kimondott vagy kimondatlan kívánsága volt, hogy azokra a vidám pillanatokra emlékezzünk, amelyeket a nézőknek okozott. Főként szabadfoglalkozású színészként dolgozott, állandó szereplője volt tv-műsoroknak (Heti hetes), és sorozatoknak (Szomszédok). Ismerhettük rádiókabaréból, önálló estekből, filmekből (Meseautó). Leghíresebb szinkronszerepét a Jó reggelt Vietnam! Című filmben alakította, amikor Robin Williams magyar hangját kölcsönözte. Sírján még frissek a virágok.

bajorimre2

Bubik István

1958-2004

Tíz éve, november 28-án, autóbalesetben vesztette életét Bubik István. A főiskola után a tehetséges friss diplomás színészt azonnal a Nemzeti Színház szerződtették, ahol kezdőként is jelentős szerepeket kapott. A rendszerváltáskor egy évre Londonba utazott, hogy átgondolja életét, pályáját. Visszatérve kapta nevezetes szerepét az Advent a Hargitán című Sütő-darabban, amelyben Sinkovits Imre és Kubik Anna mellett játszhatott. Emlékezetes színházi alakításain kívül a közönség szinkronszínészként is ismerte. Ő volt Tom Hanks magyar hangja a Forrest Gump című filmben. Számos elismerést kapott, többek között Jászai Mari- díjat kapott, és Érdemes művész volt. Fiatalon távozott, ám teljes színészi pályafutást hagyott maga mögött.

Márkus László temetésén elénekelte Mikes Éva számának híres refrénjét: "Engem nem lehet elfelejteni/Értem könnyeket illik ejteni/Lehet így, lehet úgy, de az álmok mezején/Találkozunk még te meg én!" 19 évet kellett várni a nagy találkozásra...

bubikistvan

Garas Dezső

1934-2011

Talán soha még senki nem tudta úgy megformálni a csetlő-botló, esendő kisember alakját, mint Garas Dezső. De nagy formátumú, vagy lírai szerepeire is emlékszünk. Elmentünk megnézni a Játékszínbe a Kései találkozás című Abuzov darabban, ahol Törőcsik Mari volt a partnere, mert Garast látni kellett, amíg lehetett, de láttuk a Nemzeti Színházban is, ahol utolsó éveiben játszott. A Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma: színészként 110, rendezőként 17. (Wikipédia)

Számos színházi alakítása, játékfilmjei, tv-filmjei tették ismertté egy ország előtt. A filmek közül ő volt a Liliomfiban az az ifjú Schnaps, a Szamárköhögésben Feri, az apa, a Régi idők focijában Minarik, a mosodás. 23 díj birtokosa volt, a Nemzet Színésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Érdemes művész; többek között Jászai-díjat és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillagot kapta művészetéért. Sírján egyszerű fejfa áll.

garasdezso

Hofi Géza

1936-2002

Hoffmann Géza néven született. Sikertelenül felvételizett a színművészeti főiskolára, ezért beiratkozott Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába, és a kőbányai téglagyár színjátszó csoportjában kezdett játszani. 1960-ban a debreceni Csokonai Színház Hofi Géza néven szerződtette. Kis színházi szerepeket kapott, az előadások után parodizálta a színpadon felvonultatott karaktereket, és ezzel olyan sikert aratott, hogy önálló fellépéseket vállat, és visszaköltözött Budapestre. A Magyar Rádió 1968-as szilveszteri műsorával, a táncdalfesztivál paródiával vált országosan ismertté. Színpadi és tévés produkciókat is készített. Mindenki kívülről fújja az 1971-es Rózsa Sándor-paródia egy-egy emlékezetes mondatát. A Madách Kamarában a Hoféliát ötszázszor játszotta. Az Élelem bére című darabja 1987-től 2001-ig folyamatosan futott napi eseményekkel frissítve - 1500 előadást ért meg. Volt idő, amikor a szilveszteri kabaré elképzelhetetlen volt Hofi nélkül.

Számos díjjal is kitüntették, érdemes művész és kiváló művész címmel jutalmazták. Hatvanadik születésnapja alkalmából 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki, 1998-ban pedig megkapta a Kossuth-díjat. 1997-ben a közönség a Halhatatlanok Társulatának tagjai közé választotta. Sajnos szívbeteg volt, 2002. április 10-én hajnalban álmában érte a halál. Eredeti síremlékét 2007 nyarán megrongálták. Ellopták a bronzból készült installációkat, ezeket még abban az évben kőből faragott díszekkel pótolták.

hofigeza1

Jávor Pál

1902-1959

A húszas években kezdte pályáját, és a két világháború közti színjátszás emblematikus figurájává vált. Számtalan színpadi és filmes szereppel bizonyította tehetségét. Volt Kukorica Jancsi, Noszty Feri, A tanítónő című darab ifjabb Nagy Istvánja, Peer Gynt a szintén legendás Gobbi Hilda mellett, játszott Ibsen és Shakespeare darabokban. Kora igazi filmsztárja lett, a nézők imádták a Hyppolit, a lakájban, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Halálos tavasz, vagy a Valamit visz a víz című filmekben. Híres volt arról, hogy nem szimpatizált a szélsőjobb nézeteivel, és nem értett egyet a zsidótörvényekkel, emiatt a nyilas hatalomátvétel után letartóztatták. Sopronkőhidára, majd a németországi Pfarrkirchenben raboskodott, és csak 1945 nyarán térhetett haza.

1946-ban Amerikában próbált szerencsét, ám hibátlan angol nyelvtudás híján átütő sikereket nem érhetett el. 1957-ben hazatért Magyarországra. A Petőfi és a Jókai Színházban, valamint a Kamara Varietében lépett fel, 1959-ben a

Nemzeti Színházhoz szerződött, de egyre betegebbé vált, emiatt nem kapott szerepeket. 1959. augusztus 14-én hunyt el, és a városi legenda szerint a kórházba cigányzenészeket hívott, hogy utoljára még egyet mulasson.

javorpal

Karády Katalin

1910-1990

Nehéz sorsú családba született és 17 évesen házasságba menekült, pár év múlva elvált. Kávéházi énekes lett, így fedezte fel Egyed Zoltán hírlapíró, ő találta ki számára a Karády nevet. 1939-ben forgatta első és legsikeresebb filmjét, a Halálos tavaszt, amelyben az akkor már ismert Jávor Pál volt partnere. Nem csupán a film lett sikeres, a film betétdala az Ez lett a vesztünk című dal is hihetetlenül népszerű lett, így a színészi pályával párhuzamosan énekesként is dolgozott. Bármiben is játszott, a mozik tele voltak, a neve mágnesként vonzotta a nézőket. A Valamit visz a víz, a Szováthy Éva és az Egy tál lencse című filmekre is sokáig emlékezett, aki látta.

A korabeli színésznők közül nem tehetségével, hanem erőteljes és megosztó személyiségével, mély hangjával, magasságával, karakteres arcával tűnt ki. A hírszerzés főnökével folytatott szenvedélyes viszonyt, emiatt később politikailag megbízhatatlannak tartották. A német megszállás után letartóztatta a Gestapo, befolyásos barátok segítségével szabadult. A nyilas rémuralom idején zsidókat mentett, ám később szovjet fogságba esett. Mivel a berendezkedő kommunista állam nem kért belőle, szerepeket nem kapott, 1951-ben emigrált. New Yorkban saját kalapszalont vezetett, fotózni nem engedte magát, és csupán egyszer, 1973-ban adott interjút. Halála után hazahozták földi maradványait.

karadikatalin

Márkus László

1927-1985

Gyermekkorától készült a színészi pályára. Szülei válása után anyjával élt Pesten, a nyilas uralom alatt tizenkétszer hajtották őket a Duna felé. Bár megmenekültek, az élmény Márkusnak haláláig rémálma maradt. 1945-ben állt először színpadra, a Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1951-ben végezte el. A Debreceni Csokonai Színházban már megmutathatta, mennyire sokoldalú - a kisujjában volt a színészet. Kár, hogy mi nem láthattuk Moliére darabjainak címszerepeiben. Tragikus és komikus műfajban egyaránt otthonosan mozgott, Claudiusként, csehovi figuraként, ugyanakkor a Játék a kastélyban című vígjáték főszereplőjeként is kiváló alakítást nyújtott.

Filmes és televíziós munkával is elhalmozták. Az ötödik pecsét című filmben feledhetetlen a rettegő, végül hőssé váló kisember szerepében. Remekül énekelt, értett a paródiához - erre az egyik bizonyíték A fotel című bohózat vagy A három nővér paródia Körmendi Jánossal és Haumann Péterrel. Gyakran lépett fel kabaréműsorokban. Háromszor kapta meg a Jászai Mari-díjat, a Kossuth-díjat pedig 1983-ban vehette át. Akkor már súlyos beteg volt, kevés fellépést vállalt. 1985. december 30-án az újévi műsor főpróbáján lett rosszul a Kongresszusi Központban, a szíve nem sokkal ezután megállt.

markuslaszlo

Páger Antal

1899-1986

A makói születésű színész gyermekkorában bejáratos volt a színházba, mivel édesanyja jegyszedőként dolgozott - az előadóművészt itt fertőzte meg. Kacskaringós úton jutott a színjátszásig, mivel iparos édesapja egyáltalán nem pártolta fia elképzeléseit, sem a zenei, sem a képzőművészeti pályát nem támogatta. Páger Antal eleinte amatőr előadásokon lépett fel. Az első világháború alatt katonaként szolgát, majd vidéken lett színész. 1931-ben költözött Budapestre. Színpadi fellépései mellett filmszerepeket is vállalt - többek közt a Köszönöm, hogy elgázolt, Pesti mese, Péntek Rézi című filmekben. Jobboldali nézeteket vallott, és 1944-ben elhagyta az országot. 12 évig élt külföldön, végül különféle diplomáciai manővereknek köszönhetően 1956 augusztusában tért haza. Elárasztották filmszerepekkel és színpadi munkával, élete utolsó napjáig aktív volt. 87 évesen éppen egy előadásra készült, amikor rosszul lett, de életét a gyors kórházba szállítással sem tudták megmenteni.

Az egész országban népszerű volt. Remekül formált meg paraszti származású embereket, kispolgárokat. Hihetetlen mennyiségű filmben és színdarabban szerepelt. Színpadon az Adáshiba, a Jó estét nyár, jó estét szerelem!, a Szent Johanna, Az esőcsináló vagy Charlie nénje című darabokban láthatta a közönség. Emlékezetes alakítást többek között a következő filmekben nyújtott: A Noszty fiú esete Tóth Marival, Pacsirta, Hattyúdal, Isten hozta őrnagy úr!, Keménykalap és krumpliorr, Szent Kristóf kápolnája. Kiváló művész díjat és Kossuth-díjat is kapott pályája során. Második felesége, Szilágyi Bea mellett nyugszik, aki nem sokkal élte őt túl...

pagerantal

Ruttkai Éva

1927-1986

Russ Éva alig három évesen lépett színpadra először Lakner Artúr híres gyermekszínházában. A későbbi Ruttkai Éva új nevét is itt kapta. Tudatosan készült a színészi pályára, a legjobbaktól tanulva. 1945-ben robbant be a színházi életbe, amikor a beteg Tolnay Klári helyett A hattyú című darab főszerepét vállalta el. Neve összeforrt a kor két neves színészével. Gábor Miklós a férje volt, Latinovits Zoltán pedig később társa, élete nagy szerelme. A neves színésznőt pályája csúcsán érte a halál hosszú, súlyos betegség után. Színpadi szerepeiben nem csak a nézők láthatták, de az akkori színházi közvetítéseknek köszönhetően a tv nézők is. Az ötvenes-hatvanas években készült legtöbb filmje, köztük a Butaságom története, az Egy pikoló világos, amelyek a filmtörténet szempontjából is érdekes alkotások voltak. A legendás színésznőről ma színház van elnevezve Budapesten. Síremlékét Nagy István János szobrász készítette.

ruttkai1

Schütz Ila

1944-2002

Jövőre, veled, ugyanitt! Több, mint háromszázszor játszotta ezt a darabot partnerével, Sztankay Istvánnal. A Madách Színház és a József Attila Színház sokoldalú színésznője számos elismerést kapott: Jászai Mari-díj, Déryné-díj, Érdemes művész, Kiváló művész. Egy ország rajongott játékáért, sajátos humoráért. Senki sem sejtette, hogy közben a depresszióval küzd. 2002-ben úgy döntött, véget vet életének. Hangját, alakját számos film és színházi felvétel őrzi. Játéka ma sem vesztett fényéből, varázsából. "Tragikus sorsú komika vagyok" mondta magáról Schütz Ila "Tragikus hősnőket hordozok magamban. Ebből valamit próbálok érzékeltetni akkor is, amikor komikaként megyek a színpadra".

schutzila

Sztankay István

1936-2014

A Nemzet Színésze, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas, érdemes művész volt. 1963-ban a Hattyúdal című filmben tűnt fel, majd a Bors című sorozatban lett ismert. A Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma: 130 (Wikipédia) Játékfilmekben, tv-filmekben szerepelt, jelentős szinkronszínész volt. Jean-Paul Belmondót és Tony Curtist az ő hangjával ismerte meg a közönség. Nem csak a közönség rajongott érte, pályatársai is szeretettel emlékeznek rá, különösen Bodrogi Gyulához fűzte baráti kapcsolat, akit annyira megrendített barátja halála, hogy félt, meghatottság nélkül nem tud tőle a nyilvánosság előtt elbúcsúzni a gyászszertartáson. Együtt szerepeltek a Van, aki forrón szereti című, már klasszikusnak számító film feledhetetlen szinkronizálásban is. Schütz Ilával legendás színpadi párost alkottak, a magánéletben is jó barátok voltak. A Farkasréti temetőben egymást közelében nyugszanak

Sztankay m

VIDEÓ: Varnus Xavér és az Amandina Mozart Requiemjét játssza a Művészetek Palotájában, 2010-ben, mindenszentek napján.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A buborékfiú tragédiája: 12 évet élt teljes elszigeteltségben, halála mégis forradalmasította az orvostudományt
A halálos kór miatt egyetlen baktérium is végzett volna vele. A NASA még egy űrruhát is készített neki, hogy érezhesse a külvilágot.


A redőnyök résein átszűrődő fényben apró porszemek lebegtek, amiket a fiú, aki egész életében steril műanyag falakon keresztül nézte a világot, csodálkozva figyelt. Hópelyheknek nevezte őket, mert soha korábban nem látott még hasonlót. Tizenkét év után először lélegzett szűretlen levegőt egy kórházi szobában, és először érezhette édesanyja érintését.

Néhány nappal korábban, amikor orvosai a kockázatos lépésről, a buborék elhagyásáról kérdezték, csak ennyit mondott édesapjának: „Apa, bármit elfogadok, csak jobban legyek” – ahogy a PBS American Experience dokumentumfilmje felidézi. Ez a két hét szabadság volt David Phillip Vetter életének utolsó fejezete, egy olyan tragédia, amelynek tudományos hozadéka ma csecsemők ezreinek életét menti meg.

A Vetter család első fia, David Joseph III, hét hónaposan hunyt el súlyos kombinált immundeficienciában, röviden SCID-ben. Amikor Carol Ann ismét fiúval lett terhes, az orvosok 50 százalék esélyt jósoltak a betegség megismétlődésére.

A mélyen vallásos katolikus szülők az abortusz helyett a küzdelmet választották.

David Phillip Vetter 1971. szeptember 21-én született, és a születése utáni másodpercekben egy előre elkészített, steril műanyag izolátorba helyezték. Életének első éveit a houstoni kórházban, később pedig egy otthonukban felállított, hasonló rendszerben töltötte.

Minden, ami bejutott hozzá – levegő, étel, játékok –, aprólékos sterilizálási folyamaton ment keresztül. A NASA által fejlesztett mobil ruha jelentett számára egy rövid ablakot a külvilágra.  Amikor először felvette, csak annyit mondott: „Tetszik.” Édesanyja így emlékezett vissza a pillanatra: „Amikor először megpróbált járni a ruhában, úgy imbolygott, mint egy matróz, aki épp most szállt partra.”

A ruha használata azonban körülményes volt, és David hamar ki is nőtte.

Ahogy David cseperedett, egyre inkább tudatára ébredt helyzete korlátainak. A külvilággal egy beépített kesztyűpár és a buborék falán keresztül kommunikált. Mary Ada Murphy pszichológus segített neki feldolgozni az elszigeteltség okozta frusztrációt. Egy alkalommal David őszintén megkérdezte tőle: „Miért vagyok állandóan dühös?” – idézte fel a pszichológus a Houston Pressnek adott interjújában.

12 éves korára az orvosok és a család számára is világossá vált, hogy a helyzet hosszú távon tarthatatlan. Dr. Shearer így foglalta össze a dilemmát egy 2015-ös visszaemlékezésben: „Mi mind tudtuk, hogy eljön a nap, amikor dönteni kell: bent vagy kint.”

A megoldást egy csontvelő-transzplantáció jelenthette volna, amelyet nővérétől, Katherine-től kapott. Mivel a szöveti egyezés nem volt tökéletes, a beavatkozás kockázatos volt. 1983. október 21-én David megkapta a körülbelül 59 milliliter, kezelt csontvelőt.

A beavatkozás után hetekig minden rendben lévőnek tűnt, de karácsony után David állapota rohamosan romlani kezdett. Magas láz gyötörte, amely elérte a 40,6 Celsius-fokot, és belső vérzései lettek. A donor csontvelőben egy rejtett vírus, az Epstein–Barr-vírus (EBV) lappangott, amely David legyengült szervezetében elszaporodott és daganatokat, Burkitt-limfómát okozott.

A tudomány számára ez a tragédia egy fontos felfedezést hozott: bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy egy vírus rákos megbetegedést idézhet elő. A fiú számára azonban a folyamat a véget jelentette. Orvosai 1984. február 7-én meghozták a végső döntést. Kiemelték a buborékból, és egy steril kórházi szobába fektették.

Életében először érintkezhetett közvetlenül a szeretteivel. Ám állapota nem javult. Egyik utolsó, tiszta pillanatában így szólt: „Ez nem működik… Fáradt vagyok. Miért nem húzzuk ki az összes csövet, és engedtek hazamenni?”

Február 22-én, tizenöt nappal a „szabadulása” után, David elhunyt.

A története bejárta a világot, és a „buborékfiú” fogalma beépült a popkultúrába, több film is készült, amit ő ihletett. Conroe-i sírkövén egy egyszerű, mégis mindent összefoglaló mondat áll: „Ő soha nem érintette meg a világot, de a világot megérintette ő.”

A NASA mérnökei által 1977-ben készített, mintegy 50 000 dollárba (mai árfolyamon körülbelül 16,5 millió forintba) kerülő steril „űrruhát”, amelyben David néhány lépést tehetett a külvilágban, ma a Smithsonian Intézet őrzi. Ez a ruha szimbolizálja azt a hatalmas technológiai és pénzügyi erőfeszítést – a 12 évnyi gondozás teljes költségét több mint 1,3 millió dollárra, vagyis közel 430 millió forintra becsülték –, amelyet egyetlen gyermek életben tartására fordítottak.

Ez a befektetés azonban komoly etikai kérdéseket is felvetett. „Csodálatos, hogy képesek vagyunk erre. De talán túllépjük a tudásunk határait, amikor ennyire kockázatos kísérletekbe vágunk” – fogalmazta meg a kételyeket Bruce Jennings orvosetikus a PBS dokumentumfilmjében. James H. Jones orvostörténész szerint a helyzetet az akkori kontextusban kell értékelni: „Az eljárás kísérleti volt; hatásossága nem volt bizonyított, mégis ez volt az első reménysugár.”

Negyven évvel David halála után az Egyesült Államok mind az ötven államában rutinszerűen szűrik az újszülötteket súlyos kombinált immundeficienciára. A korai diagnózisnak köszönhetően a 3 hónapos kor előtt elvégzett csontvelő-transzplantációval a gyógyulási arány ma már 90-95 százalékos.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Mákja volt: Egy magyar zseni jött rá, hogy kell kinyerni a mákból egyszerűen az ópiumot
Az ókor óta egy hihetetlenül macerás folyamattal nyerték ki a mákból az ópiumot. Aztán jött Kabay János, és egy csapásra megváltoztatta az egész gyógyszeripart - de hirtelen elhunyt, mielőtt Nobel-díjat kaphatott volna.


Aki ma erős fájdalomcsillapítót kap, talán nem is sejti, hogy a hatóanyagát már egészen másképp nyerik ki, mint évezredeken át. A régi, kézimunkás bemetszés helyett a gyógyszeripar ma már a növény száraz maradványaiból, a mákszalmából vonja ki az értékes alkaloidokat.

A nagy fordulat a 20. században jött el egy magyar feltalálónak, Kabay Jánosnak köszönhetően, aki kidolgozta, hogyan lehet a mákszalmából ipari méretekben kinyerni a hatóanyagot.

Az ő módszere tette feleslegessé a mákgubók egyenkénti megkarcolását és a kicsorduló tejnedv fáradságos lekaparását.

Kabay János először mérnöknek tanult, majd az első világháború borzalmainak hatására döntött úgy, hogy gyógyszerésznek megy, és a fájdalomcsillapítással, azon belül is a mák alkaloidjaival foglalkozik.

Bátyja patikájában kezdett dolgozni, de szabadidejében végzett kísérletei olyan ígéretesek voltak, hogy egy professzor felkarolta őt, és elhívta a gyógynövény-kísérleti állomására - ahol megismerte későbbi feleségét a fiatal vegyészdoktort, Kelp Ilonát is.

Az asszony nem csupán két gyermeket szült neki, de a kutatómunkájában is aktívan részt vett. 1925-ben nyerték ki a zöld máknövényből a morfint a kívánt módon, majd később már a száraz mákszalmából is képesek voltak erre, holott minden korabeli szaktekintély őrültségnek nevezte az elméletet.

Ennek az újításnak az egyik nagy előnye az volt, hogy a termelők megtarthatták és eladhatták a mákszemeket, hiszen a gyógyszeriparnak elég volt a száraz mákszalma, azaz a mezőgazdasági hulladék is a gyógyszer kinyeréséhez. Az új módszer forradalmasította a morfin gyártását, olyannyira, hogy máig ezt használják világszerte.

Azonban már egy évszázaddal korábban egy német gyógyszerész, Friedrich W. A. Sertürner is igazi áttörést ért el. Ő volt az, aki 1804 körül elsőként vonta ki az ópiumból annak legfontosabb hatóanyagát, a morfint. Ez volt az első növényi alkaloid, amit tisztán sikerült előállítani, és ez mindent megváltoztatott, hiszen innentől vált lehetővé a pontos adagolás.

A tiszta hatóanyag megjelenése előtt az ópiumot leginkább oldatként használták. Ezek közül a leghíresebb a laudanum volt, egy alkoholos ópiumtinktúra, amit a 16. században a svájci orvos-alkimista, Paracelsus tett népszerűvé.

„Birtokomban van egy titkos orvosság, melyet laudanumnak nevezek, és amely felülmúl minden más hősi szert”

– állította a korabeli feljegyzések szerint. A 17. században pedig egy angol orvos, Thomas Sydenham tökéletesítette a receptúrát, és széles körben ajánlotta fájdalomra, álmatlanságra vagy hasmenésre. „Az ember szenvedéseinek enyhítésére a Mindenható Istentől adott szerek közül egyik sem olyan általános és olyan hatásos, mint az ópium” – írta egy 1680-as orvosi feljegyzésében.

Hogy magát az ópiumot hogyan nyerték ki, arról az első részletes leírások az időszámításunk szerinti 1. századból maradtak ránk. A görög Dioszkoridész és a római Plinius is lejegyezte a módszert: az éretlen, zöld mákgubókat alkonyatkor óvatosan megkarcolták. Az ebből kicsorduló sűrű, fehér tejnedv az éjszaka folyamán a levegőn besűrűsödött, gyantaszerű anyaggá vált. Ezt másnap reggel lekaparták, majd golyókká vagy tömbökké formázták – a 18-19. századi leírások szerint egy-egy ilyen tömb akár 1,81 kilogrammot is nyomhatott.

Azt azonban homály fedi, hogy ki volt az első ember, aki rájött erre a technikára. A legkorábbi nyomok Mezopotámiába, a sumérokhoz vezetnek, akik időszámításunk előtt 3400 körül már ismerték a mákot. Ők nevezték el a növényt „hul gil”-nek, vagyis „öröm növényének”. Maga az ópium szó a görög „opion” szóból ered, ami növényi nedvet jelent. Egyetlen „feltaláló” helyett tehát egy évezredeken át finomodó, kultúrákon átívelő gyakorlatról beszélhetünk.

Kabay János karrierje csúcsán, 39 éves korában egy sérvműtét után fellépő vérmérgezésben hunyt el. Pedig neve komolyan felmerült az 1937-es Nobel-díj esélyesei között, ám a kutató váratlan halála megakadályozta a jelölést – szerencsére abban az évben így is egy magyar, Szent-Györgyi Albert kapta meg a díjat.

Források: 1,2,3,4,5,6


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Vincent van Gogh-ot a bátyja felesége tette naggyá
A festő csak egyetlen képet adott el életében, Johanna van Gogh pedig posztumusz emelte őt a legnagyobb művészek közé. Mindezt egyedül egy kisbabával, rengeteg munkával és kitartással.


Te megtennéd az elhunyt férjedért, hogy a szintén elhunyt bátyja életművére teszed fel a saját életed – mindezt alig két év házasság után? Johanna van Gogh megtette, nem is akárhogyan. A fiatal és ambíciózus nyelvtanárnő elég hamar megtanulta, hogy a szerencse forgandó. Házassága a műkereskedő Theo Van Gogh-gal mesebelien indult (ő látható a fenti festményen), hiszen a fiú két találkozás után megkérte a kezét. Az esküvő után Párizsba költöztek, a művészeti elit sűrűjébe, és az elsöprő szerelem közepette hamar jött a gyermekáldás is, ám az ifjú feleség két éven belül duplán gyászolhatott.

Először Vincent, a férje bátyja követett el öngyilkosságot, aztán az emiatt teljesen megtört Theo is követte őt a túlvilágra egy régebben, bordélyházban elkapott szifilisz következtében – mindössze fél évre rá, 33 évesen. Johanna (becenevén Jo, lánykori nevén Johanna Gezina van Gogh-Bonger) nem csupán egy űrrel a szívében és egy félárva babával maradt magára mindössze 28 évesen, hanem sógora, Vincent van Gogh több mint 400 festményével is.

Amelyeket elhunyt férjével együtt rendkívül nagyra becsült, és szeretett volna megismertetni a nagyvilággal – annak ellenére, hogy Theónak minden igyekezete ellenére sem sikerült befuttatnia őt, és Vincent is csak egy képet adott el kudarcokkal tarkított karrierje során.

Érdekesség továbbá, hogy Jo a szintén Vincentnek elnevezett fia születése után látta először sógorát, Vincent van Gogh-ot, amikor babanézőbe érkezett hozzájuk. Az egyre csak romló elmeállapotú festő addigra már megcsonkítva élt, hiszen nem sokkal testvére eljegyzése után levágta a saját fülét, miután veszekedett Gauguinnel.

Joannára teljesen átragadt Theo lelkesedése testvére művészete iránt, ezért haláluk után elszánta magát. Személyes küldetéséhez feladta a párizsi lakást, ahol addig élt Theóval, és egy Bussum nevű holland faluba költözött, ahol otthonából panziót teremtett, hogy eltartsa magát és pici gyermekét. Közben nekiveselkedett a Gogh-életmű feldolgozásának és rendszerezésének. Sőt, a két testvér levelezését is feltárta, amelyből a festő mély érzelmi világa és pszichés betegsége is kirajzolódott. Néhai férje ugyanis megőrizte a Vincenttől kapott összes, pontosan 651 levelet.

Az özvegy beleásta magát a műkereskedelembe, és elkezdett a szakma legjavának nyakára járni. Kapóra jött, hogy tudott franciául, németül és angolul, hiszen így hatékonyabban tudott a berlini, párizsi és koppenhágai galériákkal tárgyalni. Ösztönösen jó érzéke volt a kereskedelemhez: a legjobb festményeket csak kölcsönbe adta a múzeumoknak, de a kiállításokra mindig küldött megvásárolható alkotásokat is.

A fordulópont 15 évvel Vincent van Gogh halála után, 1905-ben jött el Jo életében, amikor egy nagy retrospektív kiállítást szervezett a festő életművéből – majdnem ötszáz alkotással – az amszterdami Stedelijk Múzeumban. Mindent ő szervezett meg a képkihelyezésektől a vendéglistáig, és akkorra már tinédzser fia írta a meghívókat. A bemutatkozó tárlat elsöprő siker lett: felkeltette a gyűjtők, múzeumok és műkritikusok figyelmét, a Gogh-művek árai pedig az egekbe szöktek. 1891 és 1925 között Jo összesen közel 200 festményt és 50 rajzot adott el, de a kedvencein nem volt hajlandó túladni.

Jo bebizonyította, hogy veszteségből is lehet nyereség: eltökélt és kitartó munkájával elérte, hogy Vincent van Gogh tragikusan zseniális munkásságát elismerjék az egész világon. Annak érdekében, hogy Amerikát is meghódítsa, 1915-ben New Yorkba költözött, ahol angolul tanult, hogy lefordíthassa a két testvér levelezését – sőt, még bemutatót is szervezett a Fifth Avenue-n. Az első világháború után, 1919-ben tért csak vissza Amszterdamba.

Bár Jo kétszer is újraházasodott (mindkét esetben festővel, és a harmadik férje is nagyon fiatalon hunyt el), de az első helyen mindig a Gogh-hagyaték állt az életében. Egyik legszebb gesztusa az volt első igaz szerelmének emlékére, hogy Theo maradványait Utrechtből Auvers-sur-Oise-ba költöztette Vincent nyughelye mellé, hogy örökre együtt lehessenek. Jo halála után mérnökké lett fia a műkincsek örököseként megalapította a Vincent van Gogh Alapítványt és az amszterdami Van Gogh Múzeumot – benne az összes olyan képpel, amelytől édesanyja sosem akart megválni.

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk