Tömeghisztéria és értelmetlen sorozatgyilkolás – két kislány vádja alapján végezték ki a salemi „boszorkányokat”
A 17. századi Észak-Amerikában természetes volt a boszorkányhit. Emiatt azonban nem is nagyon büntették a feltételezett gyanúsítottakat, mert az emberek féltek a démoni erőktől.
A New England-i betelepítéseket követő hetven évben száz boszorkányper volt, ebből hét végződött akasztással.
Már a tízévente egy halálos áldozat is bőven tragikus arány, de ami 1692-ben történt…
Ártatlan gyerekcsínyből pattant ki az ügy
A Massachusetts állam területén található Salem 1962 teléig nem volt több egy átlagos puritán falunál. Ám ekkor Samuel Parris, a helyi plébános nagyon megijedt: kilencéves lánya, Elizabeth (becenevén Betty), és annak tizenegy éves unokahúga, Abigail elkezdtek a földön vergődve sikítozni és szokatlan hangon beszélni. Akkoriban az ilyesmit nem intézték el egy legyintéssel, mondván, egyszerű hisztiről van szó, úgyhogy orvost hívtak, aki a tiszteletessel karöltve megállapította, hogy ez bizony boszorkányság.
A kislányok egyébként azért élték bele magukat ennyire a szerepükbe, mert
a jövendőmondás iránt érdeklődő Betty jósolt egyet Abigaillel, de nem bírták titokban tartani a tiltott játékot a társaik előtt.
Elfecsegték, hogy az eredmény szerint ki lesz a férjük, és mennyi pénzük lesz, ha felnőnek, ezért elterjedt a hír, hogy lepaktáltak az ördöggel.
Elizabethet és Abigailt elkezdték vallatni, ráadásul heteken keresztül, hogy mondják el, ki átkozta meg őket.
Szegény gyerekek érthető okból a magisztrátusok nyomása alatt előbb-utóbb rámutattak három nőre: Titubára, Parris indián rabszolganőjére, Sarah Goodra, aki a közösség legismertebb koldusa volt és az idős Sarah Osborne-ra, akivel nem volt jóban a Parris család.
Amikor a gépezet beindul
A három megnevezett nőt is faggatni kezdték, amely hamar kínvallatásba ment át. Tituba tört meg elsőnek, és végül elismerte, hogy nemrég megkereste egy fekete ember, nyilván maga az Ördög, hogy írja alá a könyvét, és mindenféle fekete kutyákról is halandzsált. Amikor vallomásában tollba mondta, hogy több boszorkány is él itt, aki el akarja pusztítani a puritánokat, mindhármukat bebörtönözték. Jól jellemzi az egész eseményláncolatot, hogy a városi hatóság perdöntő vádként használta fel Sarah Good mindössze négy éves kislányának a válaszait.
Innentől megállíthatatlanul terjedt a lavina, és egyre több embert vádoltak meg boszorkánysággal.
Néhány hónap alatt vagy százötvenen keveredtek gyanúba, és több mint nyolcvan embert börtönöztek be fekete mágia miatt.
A lincselés kiterjedt több közeli nagyvárosra, például Bostonra is, az összes fegyház csordultig volt a koholt vádak alapján leültetett szerencsétlenekkel. Sarah Osborne hamarosan meghalt a börtönben, többen pedig komoly betegségekkel küzdöttek. A testület közben folyamatosan bitófára küldte a boszorkánynak vélt gyanúsítottakat, az első hivatalos áldozat a pletykafészekként ismert, fiatal Bridget Bishop volt, aki ugyan ártatlannak vallotta magát, „akár egy meg nem született gyermek”, ez nem hatotta meg a testületet. Végül egy házaspár, Elizabeth és John Proctor is a halállistára kerültek. Nekik mindössze annyi volt a bűnük, hogy kiálltak a perbe fogottak ártatlansága mellett.
Az áldozatok között akadt hat férfi is, zömében pedig szegény, idős asszonyokat akasztottak fel.
Feleszmélés és megbánás
Az esztelen ujjal mutogatásnak és öldöklésnek akkor szakadt vége, amikor az aktuális kormányzó, William Phipps feleségét is meggyanúsították boszorkánysággal.
Phipps 1693 tavaszán azonnal leállította a pereket, és minden eljárást megszüntetett, valamint a börtönből is kiengedte a vádlottakat.
Döntésében az is közrejátszott, hogy a Boston környéki tiszteletesek írtak egy kérelmet, miszerint jobb, ha tíz boszorkány megússza a büntetést, mintha egy ártatlan mártírhalált szenved.
Az indiánokkal való háborúskodás még hat éven keresztül zajlott, de egyre erőtlenebbül, és az indulatok is elapadtak. Öt évvel a véres eseményeket követően egy bíró és az esküdtszéke bocsánatot kért az első ítélet végrehajtásának évfordulóján, a kormányzó pedig böjtöt és imát rendelt el jóvátételül.
1711-ben az állam kárpótolta az áldozatok családját fejenként 600 fonttal, több száz évvel a salemi boszorkánypereket követően pedig név szerint tisztázták az elítélteket egy massachusettsi emlékművön.
Ráadásként az egykori bíróság tagjai közül is sokan megbánást tanúsítottak. Az ügy akkor került újra a világ fókuszába, amikor Arthur Miller drámaíró 1953-ban megírta a Salemi boszorkányok című darabját, amelyből számos adaptáció készült.
Milyen okok vezettek idáig?
A történészek és társadalomtudósok még mindig csak találgatnak, hogy hogyan fordulhatott elő ilyen mértékű és méretű erőszakhullám.
Van, aki hallucinogén anyagot sejt a háttérben, mondván, bizonyára gombafertőzött rozsliszt elfogyasztása okozta a tömeges hisztériát.
Mary Beth Norton, a Cornell Egyetem professzora szerint a telepesek nem tudták feldolgozni az indiánoktól sorozatban elszenvedett vereségeket, valamint családjaik elvesztését. A történész szerint ez a konfliktus eleve stresszes légkört teremtett, és a helyiek egyszerűen csak magyarázatra vágytak.
Az üldözésekben a vádlók ugyanis nagyrészt azok közül kerültek ki, akiknek a családtagjai a wabanaki indiánok elleni háborúban estek el.
Ezek a fiatal nők főként George Burroughs tiszteletest nevezték meg a boszorkányok vezérének, aki korábban Salem falu és más maine-i egyházközség pásztori feladatait látta el, és buzdította a katonákat a harcra.
A legvalószínűbb ok, hogy a puritán vallás, azaz az erős isten- és sátánhit, valamint
a velük járó angyalok és démonok olyannyira valóságosan éltek az ott élők fejében, hogy könnyen belehergelték magukat ebbe a történetbe.
A sorozatos vádaskodás továbbá remek helyzetet teremtett arra, hogy Salem polgárai könnyűszerrel kiiktassák ellenlábasaikat és irigyeiket.
