KULT
A Rovatból

Egyedi Péter: Egyszerűen csak engedtem, hogy kijöjjön, ami ki akar jönni

Az Óriás frontembere egy időre hátrahagyta a hangos-zúzós külsőségeket, hogy bensőséges hangulatú szólólemezének anyagával koncertezzen. Interjú.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. március 01.



Mindenkinek megvan a maga története – ebbe a szókapcsolatba sok mindent bele lehet képzelni, az undergroundban jártasak azonban tudják, hogy Egyedi Péter egy szál gitáros szólóprojektjét takarja.

Vagyis ez ebben a formában már nem igaz: a MMAMT ugyanis nemrég kibővült felállású zenekarrá alakult, mégpedig azért, hogy így adhassák elő a frontember hasonló címmel megjelent szerzői lemezét.

A bemutatkozó koncert március 6-án lesz az A38 hajón, ennek apropóján beszélgettünk.

– Hangzását tekintve nem nagyon különbözhetne jobban egymástól az Óriás és a Mindenkinek megvan a maga története projekt. Egyformán közel áll hozzád mindkettő?

– Nem, szerintem épp ez a dolog lényege. A MMAMT (amit „mamt”-nak szeretek ejteni) 100 százalékig én vagyok, emiatt csináltam meg, mert szükségem volt erre. Az Óriás is én vagyok, teljes mellszélességgel vállalom és büszke vagyok minden pillanatára, de az egy klasszikus zenekari entitás, amiben rajtam kívül még két tag és két vendég vesz részt. Így akarva-akaratlanul az összecsiszolódás mentén alakulnak az ottani dolgok.

Egyébként jól esik, hogy a különbözőséget említed, mert Ákos (Örményi Ákos, az Óriás basszusgitárosa – szerk.) is pont azt mondta bókként, miután meghallgatta az új lemezt, hogy mennyire örül, hogy nem óriásos. És valóban nem egy telivér rockzene, visszafogottabban is éneklek, az egész világa picit más.

– Azt mondhatjuk, hogy kicsit ráuntál a torzított gitárokra?

– Nem a ráunás a jó kifejezés, ez inkább egy folyamat végeredménye. Ha az Óriás legutóbbi lemezén (Minden villany ég) meghallgatod a Máshol című számot, az a korábbi albumokon még elképzelhetetlen lett volna. A kísérletezési vágy folyamatosan bennem volt, soha nem szerettem tartósan beleragadni dolgokba.

Vonzott ez a fajta szellősebb hangszerelésű dalépítés már az Óriásban is, de ott nem tudtam mindig keresztülvinni az ötleteimet a másik két alaptagon. Zeneileg ezek talán nem annyira izgalmasak, de szerzőként fontosnak éreztem ilyen irányban is kipróbálni magam.

– Szövegvilág terén van eltérés a két projekt között? Ami az egyikbe belefér, de a másikba nem, vagy fordítva?

– A legfontosabb, hogy az én szempontomból itt kontinuitás van, nem váltottság. Bár az első MMAMT-lemez csak most jelent meg, ez az alteregóm is működik már nagyjából 10 éve, tehát szinte egyidős az Óriással. Mindkettő az én sztorim, csak most épp ez került előtérbe.

Abban viszont lehet valami, hogy másképp írok szöveget, mind régebben. Volt egy nagy ráeszmélésem arra, hogy nem kell görcsösen akarni a dalok megszületését, hanem inkább csak engedni, hogy kijöjjön, ami ki akar jönni.

Ma már nem érzem azt, hogy a saját szövegeimben mindenképp kell lennie valami princípiumnak, vagy csak rám jellemző egyéni stílusjegynek. Az új album ennek szellemében készült, ezért szerintem sokkal felszabadultabb is lett.

Hogy aztán milyen lesz, amikor újra Óriás-szöveget írok majd, azt egyelőre nem tudom, 2016 óta nem írtam Óriás-szöveget.

– Mekkora a régi és az új dalok aránya a lemezen, és a régebbiek közül hogy döntötted el, mik kerüljenek rá?

– A gerincét mindenképp az újak alkotják: miután túlestem az imént említett ráeszmélésen, nagyon gyorsan elkezdtek kibontakozni az ötletek. A 13 dalból végül 9 lett új, és 4 régebbi, amit ezelőtt is játszottam már. Utóbbiak esetében szintén az volt a vezérlőelv, hogy hangulatilag egységet alkossanak a többivel. Tölteléknek semmiképp nem mondanám őket, helyük lett a lemezen, meg egyébként is: kiadhattam volna a lemezt akár 9 dallal is.

Szerintem mindegyik hozzáad az összképhez, például az Ez egy ilyen világ az egyik legelső olyan megnyilvánulásom volt dalszerzőként, ami tényleg egy valós, személyes élményből táplálkozik és azt írja le, ködösítés nélkül. A Jóemberek is hasonló kategória, és vannak félig új (vagy félig régi) számok is, például a Folyó, vagy a Meztelen. Ezek 4-5 éve írodtak, de eddig nem adtam ki őket, mert akkor már tudtam, hogy szeretném összerakni a mostani lemezt.

A teljes lemez:

– A zenekaros felállás másik öt tagja mennyit ad hozzá az egy szál gitár, ének hangzáshoz?

– Pontosan annyit, amennyit az adott dal megkíván. Különlegesség a két dobos felállás: amikor megkerestem a srácokat, egyedül én voltam az, aki hitt ebben.

Még maguk a dobosok is kérdésekkel teli arccal figyelték, miért akarok két dobot, de az első próbán mindenki ráeszmélt, hogy tényleg nem felesleges: még ha ugyanazt is játsszák, elképesztő jó a lüktetésük, nagyon jól kiegészítik egymást.

Bár a dalok nem hangosak, de a hangszerelésüket ettől még szerettem volna minél gazdagabbra venni. Nem fog mindenki minden dalban játszani, viszont amikor játszik, akkor sem sokat. Inkább a sok piciből áll össze a zenei szövet.

A zenekarral egyébként alapvetően az a célunk, hogy megszólaltassuk élőben, ami a lemezen hallható. Viszonylag sokat foglalkoztam a felvételekkel – hiszen egyedül raktam össze –, és a többieknek is tetszett a végeredmény, így eleve nem volt napirenden, hogy olyan sok mindent átvariáljunk.

– Ezek tipikusan nem bulizós, táncolós dalok. Nem tartasz attól, hogy a koncert végére nagyon leül majd a hangulat?

– Egyáltalán nem, sőt. Én azért csináltam már egy csomó szerzői estet az utóbbi években, és bár olykor előfordult, hogy feldolgozásokat is játszottam, máskor viszont semmi olyat, ami kilóg ebből a szomorú vonalból – és az is működött. Nyilván két órán keresztül még én se hallgatnám, de a 70 perces program, amivel készülünk, szerintem nagyon izgalmas lesz.

– Ültetettek lesznek a koncertek?

– Nem, rendes állósak. Lehet, hogy jobban illene egy székekkel telerakott terembe, hiszen az esztétikája sem áll messze mondjuk a színházitól. Egy ültetett közönség viszont sokkal moderáltabban viselkedik, én pedig azt szerettem volna, ha szabadabb marad a hangulat. És ha már az eddigi egy szál gitáros felállást rendes zenekar váltotta fel, emiatt is jobban adja magát, hogy klasszikus koncertkeretet teremtsünk.

– Az Óriás közönségével mekkora átfedésre számítasz?

– Ha magamból indulok ki, én kíváncsi lennék egy általam kedvelt zenekar tagjainak más projektjeire is, de az igazat megvallva fogalmam sincs. Bízom benne, hogy az óriásosok nyitottak lesznek a MMAMT-ra is, különösen, hogy az Óriás ugye most nem koncertezik, így arra nem is tudnak járni.

– A zenélés számodra inkább munka, hobbi, szenvedély, vagy esetleg mindez együtt?

– Többnyire szenvedély, aminek csomó barátságot köszönhetek, valamilyen szinten pedig munka is, mivel mostanában több zenekarral dolgozom zenei rendezőként. De ebből se vállalok el olyat, amihez nem tudok érzelmileg kötődni.

– Főállásban a Fishing on Orfű egyik szervezője vagy. Miből áll a munka egy ilyen fesztiválnál, ahol egész évben azért kell dolgozni, hogy az a bizonyos 4 nap jól sikerüljön?

– Kicsit olyan az egész, mint a suli: június végén vége, utána pihenünk egy nagyot, egy-másfél hónapig nem is látjuk egymást. Ősz elejére összeállnak a tanulságok a visszajelzésekből, először kiértékeljük ezeket, majd kezdődhet az álmodozás arról, merre szeretnénk továbblépni. Az év fennmaradó része erről, illetve a december eleji jegyárusítás előkészítéséről szól.

Januártól állunk neki komolyabban a szervezői feladatoknak, fokozatosan áll össze az egyes helyszínek programja. A fő színpadok mellett vannak ugye színházi programok, beszélgetések, az erdei és a víziszínpad, mozi, off-programok... Ezeken mind folyamatában dolgozunk. Az archívum is mostanában frissül, hétről hétre töltjük fel a tavalyi koncertfelvételeket. Szóval sok kis részből áll össze, én nagyon szeretem, izgalmas.

– Milyen lesz az idei éved a MMAMT-tal? Hány koncert van tervben az A38-ason kívül?

– Tervben van még pár fellépés, de tény, hogy ez nem olyasfajta produkció, amit sokállomásos turnéra akarnánk vinni.

A lemezbemutatóval együtt lesz mondjuk 5 koncert, mindegyiket igyekszünk majd a maga nemében különlegessé tenni, akár klubban, akár fesztiválon kerül rá sor.

– És hogyan tovább jövőre? Folytatjátok az Óriást?

– Semmi sincs kimondva, egyelőre nem is szeretnék ezzel foglalkozni. Ha majd elkezdünk készülődni az idei két koncertre (az első Orfűn lesz, a második novemberben az A38-on), ki fog derülni, hogy állunk kreatív energiákkal. Engem boldoggá tesz, hogy most a saját dolgommal foglalkozhatok, de minden lehetőség nyitva áll.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
38 éves lett a világ legszexibb férfija, a Bridgerton sztárja, aki bejelentette a visszavonulását
Bridgerton sztárja a csúcson akarta abbahagyni, most kiderült, miért.


Amikor tavaly novemberben a People magazin bejelentette, hogy Jonathan Bailey kapja a legszexibb férfi címet, a színész a rá jellemző, lefegyverző őszinteséggel reagált. „Óriási megtiszteltetés. Nyilván hihetetlenül hízelgő. És teljesen abszurd” – mondta. Aztán egy csibészes mosollyal hozzátette, hogy a nagy hírt először legszűkebb bizalmasával osztotta meg:

„Elmondtam a kutyámnak, Bensonnak… Hogy is írják… NDA?”.

Ez a két mondat tökéletesen foglalja össze azt a kettősséget, amely Jonathan Bailey karrierjét és személyiségét meghatározza: egy földön járó, önironikus brit úriember, aki közben a világ egyik legfelkapottabb és legbefolyásosabb sztárjává vált. Az április 25-i születésnap nem csupán egy újabb év, hanem egy olyan karrierív csúcspontjának ünnepe, amely a kosztümös drámáktól a hollywoodi blockbustereken át a tudatos társadalmi szerepvállalásig ível.

A People címlapja és a The Tonight Show-ban történt bejelentés csupán a jéghegy csúcsa volt, a pecsét egy olyan folyamat végén, amely a Bridgerton vikomtjának szerepével indult. Anthony Bridgerton karaktere tette Baileyt globális jelenséggé, és a rajongók legnagyobb örömére a februárban bemutatott negyedik évadban ismét kulcsszerepet kapott. A sorozat showrunnere, Jess Brownell szerint a visszatérése nem egyszerűen rajongói kiszolgálás volt, hanem narratív szükségszerűség. „Benedict kapcsolata Anthonyval annyira ősi, hogy az önazonosságának része… sok tekintetben másodszülöttként és Anthony árnyékában határozza meg magát, ezért volt szuper fontos visszahozni Anthonyt ehhez a dinamikához” – magyarázta a döntést. Bailey karaktere tehát nemcsak jelen van, hanem aktívan formálja a sorozat központi cselekményét, bizonyítva, hogy a Bridgerton-univerzum elképzelhetetlen nélküle.

Miközben a Netflix képernyőjén megszilárdította helyét, a mozivásznon is szintet lépett. A Wicked adaptációjában

Fiyero herceg szerepében nemcsak énekes-táncos tehetségét csillogtatta meg, hanem a karakter egy sötétebb, árnyaltabb oldalát is megmutatta.

A tavalyi első rész elsöprő sikere után a közönség a novemberben érkező második felvonást, a Wicked: For Good-ot várja, amelyben Bailey ígérete szerint a karakter még mélyebb rétegeit ismerhetjük meg. „A filmben meglehetősen brutális és sötétnek érződik” – utalt a folytatásra, jelezve, hogy Fiyero útja korántsem egy tündérmese. A szerep nemcsak kritikai elismerést és Emmy-jelölést hozott neki a Fellow Travelers című sorozat után, de végérvényesen bebetonozta a hollywoodi A-listára. Személyiségének játékosságát azonban a csillogás közepette sem veszítette el. „Imádok fürdeni” vagy „Belül elég hóbortosnak érzem magam” – az ehhez hasonló, apró kiszólásai folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy a makulátlan külső mögött egy összetett és szórakoztató ember rejlik.

A színpadi gyökereihez való hűségét mutatja, hogy a filmes sikerek csúcsán egy rendkívül ambiciózus színházi projektre készül.

2027 nyarán a londoni Barbican Centre-ben a Wicked-beli partnerével, Ariana Grandéval közösen viszi színre a legendás musicalt, a Sunday in the Park with George-ot.

A bejelentés óriási visszhangot keltett, a páros egy közös Instagram-poszttal erősítette meg a hírt, amelyhez Bailey a darabból idézett: „All it has to be is good.” („Csak jónak kell lennie.”) Ez a lépés egy tudatos karrierdöntés: ahelyett, hogy kizárólag a blockbusterek világában maradna, visszatér a West End deszkáira, hogy bizonyítsa művészi sokoldalúságát.

A hírnévvel járó platformot azonban nemcsak karrierje építésére, hanem egy számára fontos ügy képviseletére is használja. 2024-ben elindította a The Shameless Fund nevű alapítványát, amely LMBTQ+ szervezeteket támogat világszerte. A TIME magazinnak adott interjújában szenvedélyesen beszélt arról, miért tartja kiemelten fontosnak az idősebb generáció megsegítését. „Vissza kell őket hozni a szekrényből… Az első öt támogatásból kettő az LMBTQ+ idősekre fókuszáló szervezetekhez megy. Gondoskodnunk kell róluk, mert olyan sokat harcoltak” – mondta a TIME-nak.

Ez a küldetéstudat annyira fontossá vált számára, hogy egy interjúban felmerült, egy időre szünetelteti a színészetet, hogy az alapítványra koncentrálhasson.

A kijelentés kisebb pánikot okozott a rajongók körében, de Bailey később tisztázta, hogy csupán egy félreértett idézetről volt szó, és esze ágában sincs visszavonulni. A 38. születésnapja így egy olyan férfit köszönt, aki a siker minden lépcsőfokát megjárta, de közben nem felejtette el, honnan jött, és milyen felelősséggel jár az a hang, amelyet a világtól kapott.

Via People


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Brutálisnak ígérkezett a thriller a Netflixen, de vajon megérte megnézni? A Csúcsragadozó felemás élményt hagyott bennünk
Már az alapfelállás is azt sugallja, hogy itt egy igazán feszült élmény vár rád. A hangulat és a látvány elsőre működik is, gyorsan beszippant. Aztán jön valami, ami teljesen más irányba viszi az egészet. Ismert arcok, erős koncepció és népszerű műfajok találkoznak ebben az új filmben.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. április 26.



Baltasar Kormákur rendező neve az utóbbi években egyfajta sajátos minőségi ígéretet hordozott: nem feltétlenül kiemelkedő, de korrekt, „természetközeli” akciófilmeket. Olyan munkák után, mint az Everest vagy a kevésbé emlékezetes Két kaliber, jogos elvárás, hogy egy újabb túlélőthriller esetében is legalább egy stabil, feszült alkotást kapunk. A Csúcsragadozó ezzel szemben inkább csak megerősíti: Kormákur filmjei gyakran megrekednek a középszer biztonságos, de unalmas zónájában.

A történet középpontjában Sasha áll, akit Charlize Theron alakít. Egy tapasztalt hegymászóról van szó, aki párjával, Tommyval (Eric Bana) járja a világ legveszélyesebb csúcsait.

A nyitány még ígéretesnek tűnik: egy tragikus esemény gyorsan kijelöli az érzelmi alapokat, majd a film hirtelen váltással az ausztrál vadonba helyezi át a cselekményt. Itt Sasha már egyedül van, fizikailag és lelkileg is elszigetelten, egy olyan környezetben, ahol a természet és az emberek egyaránt fenyegetést jelentenek.

A film egyik erőssége, hogy nem rágja a néző szájába a főhős motivációit. Bár nem kapunk részletes magyarázatot arra, pontosan mit próbál elérni Ausztráliában, de a kontextus elég egyértelmű: nem új életet akar kezdeni, hanem le akar valamit zárni. Ez a visszafogottság kezdetben jól áll a filmnek, és segít megteremteni egy csendes, melankolikus alaphangulatot.

Ez azonban nem tart sokáig. A történet hamar átcsap egy klasszikus túlélőthrillerbe, amikor egy vadászcsoport kezdi el zaklatni Sashát.

Ekkor lép be a képbe Ben, akit Taron Egerton alakít. Az első találkozásuk még ártatlannak tűnik, de gyorsan világossá válik, hogy valami nincs rendben. A film innentől nem is titkolja lapjait: Ben a legnagyobb vadra szeretne vadászni, ez pedig a vadon közepén pont Sasha. A vadászat elkezdődik, és megkapjuk azt a feszes, intenzív félórát, amely talán a film legerősebb szakasza.

Ebben a részben működik igazán a tempó és a feszültség. A rendezés dinamikus, a helyszínek kihasználása ügyes, és a fizikai kiszolgáltatottság érzése is átjön. Bár a CGI néhol kilóg, összességében nem rontja el az élményt, különösen egy streamingre készült produkció esetében.

A probléma ott kezdődik, amikor a film megpróbál többet nyújtani egy egyszerű üldözésnél. A történet második felében érkező fordulat ugyan formailag jelentős, de annyira kiszámítható, hogy valódi meglepetést nem okoz. Innentől a tempó is visszaesik, és a hangsúly egyre inkább a drámára és a horrorra helyeződik, csakhogy ez az a terület, ahol a film látványosan elvérzik.

A forgatókönyvet Jeremy Robbins jegyzi, és sajnos minden hibája mellett, az egész szkript ismerősnek hat.

A „láttuk már ezt valahol” érzés végig kíséri az egész filmet, és hiába próbálják a karakterek vagy a környezet feldobni, a történet nem tud kitörni a klisék fogságából.

Ebben a helyzetben különösen fontos lenne a színészi játék, és itt vegyes a kép. Charlize Theron visszafogott alakítása hitelesen tükrözi a gyászt és a belső vívódást, de hiányzik belőle az a plusz, ami igazán emlékezetessé tenné. Időnként kifejezetten úgy tűnik, mintha nem lenne teljesen jelen a szerepben. Csak elmondja a szövegét és továbblép.

Ezzel szemben Taron Egerton szinte ellopja a filmet. Az ő játéka energikus, kiszámíthatatlan és kifejezetten szórakoztató. Az ausztrál akcentusa meglepően hiteles, és minden jelenetben érezni, hogy maximális intenzitással tette oda magát. Ha van bármi, ami miatt érdemes eredeti nyelven megnézni a filmet, az egyértelműen az ő alakítása.

Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy a film kiemelkedjen a streamingkínálat szürke tömegéből.

A rendezés darabos, a zsánerváltások nem mindig működnek, és amikor a feszültséget valódi félelemmé próbálja átalakítani, gyakran akaratlanul is komikussá válik. A logika sincs a forgatókönyvíró mellett, sokszor teljesen összevisszaság a narratíva. Sasha menekül, nyomában Ben, majd egy másfél perc után már Ben a folyó másik oldalán fürdőzik zenére. Mi meg csak nézünk, hogy mi van? Most mennyi idő telt el? Biztos vadászat közben inkább fürdesz, Ben?

A Netflix kínálatában a Csúcsragadozó valószínűleg meg fogja találni a közönségét, különösen a sztárok és a kezdeti lendület miatt. De hosszú távon nehéz lesz emlékezni rá. Nem egy klasszikus popcorn-film, hiszen a második felére inkább lelassuló, beszélgetős drámává válik, miközben a brutalitás továbbra is jelen van. A thriller rész, viszont nagyon gyorsan szertefoszlik.

Összességében a Csúcsragadozó egy korrekt, de teljesen felejthető alkotás.

Egy 90 perces, kissé komor túlélőtörténet, amelyben van némi akció és sok szenvedés, de kevés valódi tartalom. Nem rossz film, de semmi okunk nincs arra, hogy különösebben emlékezzünk rá.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Demjén Ferenc visszakozott, mégis engedélyezte a letiltott NER-paródiát
Ismét elérhető a „Mi vagyunk a NER” című paródiavideó, miután az alkotók sikeresen megegyeztek a zenésszel. A videót korábban Demjén Ferenc szerzői jogi igénye miatt távolították el a YouTube-ról.


Ismét elérhető a YouTube-on a „Mi vagyunk a NER” című, mesterséges intelligenciával készült paródiavideó, amit a választás előtt Demjén Ferenc szerzői jogi követelésre hivatkozva letiltatott. A videó készítői megegyeztek a zenésszel és menedzsmentjével, akik a pereskedés elkerülésével és a jogi helyzet bizonytalanságával indokolták a megegyezést – írja a Telex.

A menedzsment a lapnak küldött válaszában a fordulat hátterét is megvilágította:

„Az újbóli megkeresés az alkotó részéről és az egymásnak ellentmondó jogi állásfoglalások a paródia illetve a szerzői jog kérdésében. Pereskedni nem akartunk. Ezt jelenti a konstruktivitás. A kérdést így a magunk részéről lezártnak tekintjük.”

A „Mi vagyunk a NER” című videó a választás előtt kezdett terjedni, és Muppet Show-szerű bábfigurákként ábrázolta a politikai és gazdasági elit ismert szereplőit, köztük Orbán Viktort, Mészáros Lőrincet, Várkonyi Andreát és Rogán Antalt.

A videó a rendszer működését gúnyolta, refrénje pedig így szólt:

„Mi vagyunk a NER, mi vagyunk a tolvajok, lehet más a kormány, mi leszünk a küllők között a bot.”

A videót április 8-án távolították el a YouTube-ról, miután Demjén Ferenc szerzői jogi panaszt tett, mert a paródiában felhasználták az általa a nyolcvanas években írt Jelszó: Love című dal egy részletét.

Ahogy arról a Szeretlek Magyarország is beszámolt, a vita a paródiakivétel jogi értelmezése körül forgott, mivel annak gyakorlati határai nem egyértelműek. A letiltásnak politikai olvasatot is adott, hogy Demjén korábban fellépett a Fidesz március 15-i kampányrendezvényén.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Balhé forgatás közben: Helena Bonham Carter kiszállt a White Lotus 4. évadából, átírják a szerepét
A színésznő alig több mint egy héttel a franciaországi forgatás megkezdése után hagyta el a produkciót. Az HBO közleménye szerint a karaktert teljesen újragondolják és a következő hetekben új színészt keresnek.


A Francia Riviéra azúrkék vize és a cannes-i filmfesztivál csillogása adja a hátteret a White Lotus negyedik évadának, de a kulisszák mögött a dráma már a forgatás legelején elkezdődött. Alig több mint egy héttel azután, hogy április közepén elindult a munka, az HBO megerősítette a hírt, amely végigsöpört a szórakoztatóiparon: Helena Bonham Carter, a sorozat egyik leginkább várt sztárja, távozik a produkcióból.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy nem egyszerűen egy másik színészt keresnek a helyére; a teljes karaktert újraírják, ami a történet központi szálait is érinti.

A hivatalos közlemény szerint a döntés kreatív okokból született, miután a Mike White által kifejezetten Bonham Carterre írt szerep a forgatáson mégsem működött a tervek szerint. „A szerepet ennek megfelelően újragondoltuk, átírjuk, és a következő hetekben újraszereplővel pótoljuk” – közölte az HBO szóvivője.

A váratlan fordulat ellenére a gyártás nem áll le. A stáb a többi szereplő jeleneteire fókuszál, amíg az írók átdolgozzák a forgatókönyvet, és megtalálják az új színészt. A produkció elkötelezett a menetrend tartása mellett, hiszen a helyszínek és az időzítés is kulcsfontosságú.

A negyedik évad a cannes-i filmfesztivál hetében játszódik, a forgatás pedig olyan ikonikus helyszíneken zajlik, mint Cannes, Saint-Tropez és Monaco, további jeleneteket pedig Párizsban rögzítenek.

A sorozat fiktív luxusszállodáját ezúttal két valós intézmény, az Airelles Château de la Messardière és a cannes-i Hôtel Martinez kelti életre, amelyek a történetben a White Lotus du Cap és a White Lotus Cannes neveket viselik.

Mike White, a sorozat díjnyertes alkotója már korábban jelezte, hogy az új évadban vizuálisan is szeretne továbblépni. „A negyedik évadban egy kicsit szeretnék kilépni a ‘sziklákhoz csapódó hullámok’ képi világából” – mondta a Vogue-nak adott interjúban Mike White, a sorozat alkotója. Ugyanakkor a rajongókat megnyugtatta, hogy

a széria védjegyévé vált sötét humor és feszültség megmarad.

A hírt, amely az iparágat is meglepte, elsőként a Deadline hozta le. A sorozat továbbra is sztárparádét ígér; a stábban olyan nevek szerepelnek, mint Vincent Cassel, Steve Coogan, Chris Messina, Kumail Nanjiani, Alexander Ludwig, Ari Graynor, Chloe Bennet, Heather Graham, Rosie Perez és Sandra Bernhard.

Bonham Carter távozásának súlyát az adja, hogy a szerepe a beszámolók szerint központi jelentőségű lett volna a történetben.

Egy ilyen karakter átírása nem csupán kozmetikai változtatás, hanem a narratíva magját érintő beavatkozás, amely a többi szereplő dinamikájára is hatással lehet. A forgatás közbeni átalakítás ritka egy ekkora volumenű produkciónál, és jelzi, hogy a készítők a kompromisszumok helyett a kreatív vízió teljes újragondolását választották. Miközben a stáb a Riviérán dolgozik tovább, a nézők és a szakma egyaránt azt találgatják, ki csatlakozik a csapathoz, és milyen új irányt vesz a történet. A premierdátumot az HBO egyelőre nem tűzte ki, de annyi biztos, hogy a White Lotus következő fejezete a csillogás és a bűn újabb rétegeit tárja majd fel. Ahogy White fogalmazott: „Mindig van hely újabb gyilkosságokra a White Lotus hotelekben.”

Via Deadline

 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk