A jogdíj nehezen hasonlítható a havi fizetéshez, de vannak, akik kényelmesen megélnek belőle
6. Gépzenei jogdíj, vagyis amikor egy üzletben vagy vendéglátóhelyen szól valami a háttérben (akár rádió, akár felvételről). Ezt átalányalapon kell befizetnie az üzemeltetőnek: napi fix összegről van szó, aminek mértéke függ a hely befogadóképességétől, kategóriájától és nyitvatartási idejétől. Egy fővárosi topkategóriás étterem esetében 1000 forint körül van, míg egy vidéki cukrászdánál nagyjából 300 forint.
7. Az úgynevezett üreshordozó-, vagy magánmásolási díj: ezt az összeget minden újonnan vásárolt adathordozó (CD, memóriakártya, merevlemez stb.) árába beépítik, hogy kompenzálják azt a bevételkiesést, ha másolt zene kerül rá engedély nélkül.
Sok kritika is éri, a bírálók legfőbb érve az, hogy miért kell mindenkinek kifizetnie, még akkor is, ha egyáltalán nem akar másolt zenét tárolni a vásárolt eszközön.
Erről Tóth Péter Benjamin elmondása szerint alapos közgazdasági elemzések születtek, anonim kérdőívekkel megbecsülve azt a kiesést, amit az egyes hordozókon a másolás valójában okoz – az összeget pedig ezzel arányosan határozták meg. Ráadásul az, aki például hivatásos fotós, és igazolni tudja, hogy erre a célra vesz memóriakártyát, mentesülhet is alóla. (Részletek erről ITT.)
Mennyire jelentenek folyamatos és tervezhető bevételt a jogdíjak?
A zenészkarrier egyik legnagyobb nehézsége a kiszámíthatatlanság. Ez a jogdíjakra is igaz: ha valakinek az egyik évben többször és/vagy nagyobb csatornákon használják fel a műveit, akkor több pénz jár neki, míg egy másik évben lehet, hogy kevesebb.
Ezért a hagyományos fizetéssel semmiképp nem lehet összehasonlítani, mivel alapesetben nem fix az összege.
Ráadásul többnyire a kifizetés se havi rendszerességgel történik, pár kivételtől (pl. streaming jogdíjak) eltekintve. A legtöbb zeneszerző és szövegíró a május végi, illetve július eleji időpontot figyeli, ekkor kerül sor a legnagyobb összegű – éves – utalásokra.
Havonta már csak azért se lenne megoldható, mert a tévék és a rádiók negyedévente fizetnek jogdíjat.
De ha ez a fajta rendszeresség nincs is meg, az éves kifizetéseket 12-vel elosztva egész sokaknál jön ki olyan összeg, ami fedezheti egy átlagember havi kiadásait.

Az Artisjus erről minden évben nyilvánosságra hoz egy statisztikát, persze konkrét nevek nélkül. A legutóbbiból az derül ki, hogy a csúcskategóriába 47-en tartoznak, ők visszaosztva több mint 1 millió forintot keresnek havonta (vagyis egy év alatt az összes jogcímen legalább 12 milliót kapnak).
A következő sávban, 500 ezer és 1 millió között 89-en vannak, 100 és 500 ezer között 629-en, 50 és 100 ezer között 561-en.
Valahol itt lehet a határa annak, amikor valakinek a megélhetéséhez komoly szeletet tesznek hozzá a jogdíjbevételek – ez tehát bő 1300 emberre igaz Magyarországon, az összes szerző nagyjából 10 százalékára.
Hogy jön ki a csúcsgázsi? Erre nincs egyféle sikermodell, de alapfeltétel, hogy sok szerzeménye legyen az illetőnek – általában több évtizedet felölelő életművekről van szó.
Azon is sok múlik, hol hangzik el egy dal: kis klubban vagy stadionban, vidéki rádióban vagy országos kereskedelmi adón. Az utóbbi értelemszerűen sokkal többet ér.