A lázadók győztes vezére mérsékelt szalafista, a korábban általa uralt területen nem vezette be például, hogy a nők eltakarják az arcukat, és nem szervezett nyilvános kivégzéseket sem. De az ellenzék megosztott, az ország akár szét is eshet.
Váratlan gyorsasággal omlott össze Bassár el-Aszad rendszere Szíriában. A felkelők november végén elindított támadása érdemi ellenállás nélkül nyomult előre, míg vasárnap elérte a fővárost, Damaszkuszt. Az elnök Moszkvába menekült, ahol Putyin személyes döntése alapján azonnal menedékjogot is kapott. A bukottt diktátornak, mint kiderült, húsznál is több luxusingatlanja van az orosz fővárosban.
Aszad rendszerét az utóbbi években már csak az orosz katonai támogatás tartotta életben. Arról, hogy hogyan zajlott a Közel-keleti országban ennek az 54 éves családi diktatúrának a hosszú agóniája, és mire számíthatunk most, Tálas Pétert, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs intézetének tudományos főmunkatársát kérdeztük.
– Mi történt, mi történik Szíriában?
– Ez a konfliktus 2011 márciusában kezdődött, az arab tavasz egyik eseményeként. A szíriaiak is tömegmegmozdulásokon tiltakoztak az Aszad-diktatúra ellen, de a tiltakozásokat a rezsim durván leverte. Ekkor fogtak fegyvert a szíriaiak és alakult ki a polgárháború.
Ebben kezdetben sikerrel jártak a lázadók, azonban miután a szélsőséges iszlamista csoportok is csatlakoztak az ellenzékhez, az Aszad-rezsim mellé pedig odaállt Irán, a Hezbollah, Oroszország, majd 2017-től Törökország is felhagyott a szíriai ellenzék támogatásával, vereséget szenvedtek és visszaszorultak ezek az erők.
– De akkor most mitől tudtak ilyen meglepetésszerűen előrenyomulni?
– Amikor 2018 februárjában megkötötték az orosz-török egyezményt Idlib tartomány demilitarizálásáról, létrejött a tűzszünet, vagyis a nagyhatalmak befagyasztották a polgárháború intenzív szakaszát, ami a Covid-járvány miatt később sem folytatódhatott, egy hatalmi szempontból több részre osztott Szíria jött létre. Az Aszad-rezsim uralta Szíria területének nagyjából háromnegyedét, azonban a terület középső és keleti részének bizonyos pontjain az Iszlám Állam nevű terrorszervezet fegyveresei kezében volt a hatalom.
Ezt a rendszer azonban a már említett külső erők - Irán, Hezbollah, Oroszország – tartották fenn és az elmúlt években képtelen volt akárcsak minimális konszolidációra.
Egy másik fontos terület volt az ellenzéki kézen maradt Idlib tartomány, ahol 2017-től a Hayat Tahrir al-Sham, vagyis a HTS volt jelen, amit Levantei Felszabadítási Szervezetként vagy Levante Felszabadításáértként szoktunk fordítani, és akiket egyébként maga Bassár el-Aszad telepített oda. Itt le kellett volna őket fegyverezni, de ez valójában elmaradt. Ennek a szervezetnek a vezetője Abu Mohamed al-Dzsolani, aki egyébként az al-Kaida hálózat egyik csoportjaként alakította meg az al-Nuszra Frontot. A szervezet megalakításában részt vett még az ISIS vezetője, Abu Bakr al-Bagdadi is. Az al-Nuszrát tartották az egyik leghatékonyabb és legveszélyesebb szervezetnek az Aszad elnök ellen fellépő szíriai csoportok közül. A Nuszra élén azonban 2016-ban Abu Mohamed al-Dzsolani megszakította az al-Kaidával és az Iszlám Állam nevű terrorszervezettel is a kapcsolatát, és egy évvel később, több kis csoportból létrehozta a Hayat Tahrir al-Sham nevű szervezetet. Ez azt jelentette, hogy az ő szervezete lett Idlib tartományban a legerősebb ellenzéki szervezet. Dzsolani és a HTS célja abban különbözött az ISIS céljától, hogy a sarián alapuló fundamentalista iszlám uralmat csak Szírián belül akarták létrehozni, vagyis nem törekedett egy nemzetközi kalifátus kialakítására, szemben az ISIS-el, amelyik megpróbálta megtenni 2014 és 2016 között, de sikertelenül. Dzsolani és a HTS ráadásul helyben, Idlibben is bölcsebben politizált, mert miközben maga alá gyűrte a rivális szervezeteket, megszerezte a hatalmat, és saríát hirdetett, de
nem vezette be például a nemek szerinti elkülönítést, nem rendelte el, hogy a nők eltakarják az arcukat, nem tiltotta meg a férfiaknak a dohányzást, nem szervezett nyilvános kivégzéseket.
Tulajdonképpen az idlibi hatóságokkal is partnerként kormányzott, de eközben csendben megerősítette az erőit, 2019 novemberében más csoportokkal együtt létrehozta Nagy Hódítás nevű műveleti parancsnokságot, fejlettebb fegyvereket, köztük drónokat vásárolt, gyakorlatokat tartott, és felkészült a mostani offenzívára.
– Mit tudhatunk Abu Mohamed al-Dzsolaniról?
– Ha röviden kellene jellemezni, leginkább a pragmatikus szalafista kifejezés használnám rá. Ez azt jelenti, hogy felismerte – valószínűleg az al-Kaida és az ISIS kudarca nyomán, hogy az ideológiát össze kell egyeztetni a politikai és a társadalmi valósággal. A saríát csak bizonyos módosításokkal vezette be, hogy elkerülje a lakosság lázadását, ne tegye ki magát nemzetközi elszigetelődésnek, illetve, hogy humanitárius segítséget és támogatást is kapjon a Bassár el-Aszaddal való konfrontációhoz.
– Kik tényezők még az Aszad-ellenes erők között?
– Az északi lázadók fontos csoportja, a Törökország támogatásával és törökök által elfoglalt szíriai területeken létrehozott Szíriai Nemzeti Hadsereg (SNA). Ez egy olyan ernyőszervezet, amely 40-nél több csoportot fog össze. Olyan csoportokat, amelyek az Aszad-rezsim mellett, ellenségként viszonyulnak a szíriai kurdokhoz, az Iszlám Állam nevű terrorszervezethez, sőt
sokuknak célja az is, hogy a HTS ne tudja uralni az összes felszabadított területet.
Nagyon sokan azt mondják, nehéz eldönteni, hogy az SNA Törökország vagy a szíriai ellenzék forgatókönyvét valósítja-e meg elsősorban. Törökország ugyanis nem ismeri el legitim szíriai ellenzéknek a szíriai kurdokat, hanem terroristaként tekint rájuk.
Törökország, a kurdokkal való harcára hivatkozva, 2016 és 2019 között katonai erővel létrehozott három olyan határmenti övezetet Szírián belül, ahova megpróbálta visszatelepíteni a szíriai menekülteket. Az elmúlt években elérte a félmilliót a visszatelepítettek száma.
Ezek a területek elvágják a kapcsolatot, egyfajta pufferzónát képeznek a törökországi és szíriai kurdok között.
Úgy tűnik és az várható, hogy ezt a mostani helyzetet, Törökország ennek a pufferzónának a kiszélesítésére fogja kihasználni, vagyis a 900 kilométeres közös török-szíriai határon mindenütt olyan elválasztó területeket igyekszik majd létrehozni, amelyek távol tartják a szíriai kurdokat Törökországtól. Szíria észak-keleti és keleti területeit az Egyesült Államok által támogatott Szíriai Demokratikus Erők (SDF) irányították az elmúlt években. Ezek vezetői kurdok, itt vannak, akik főként Dajr ez-Zaur tartományért küzdöttek, illetve a szóban forgó térséget irányították. Az SDF az Aszad-rendszer és a szélsőséges iszlamista szervezetek (al-Kaida, ISIS) mellett ellenfelének tekinti Szíriai Nemzeti Hadsereget, a török fegyveres erőket. Szíriai Nemzeti Hadsereget alkotó csoportokat a szír ellenzéki erők mérsékeltjei között tartják számon. Volt még egy amerikai és jordániai támogatású déli része is a szír ellenállási mozgalomnak, ahol számos kisebb csoport tevékenykedett és vett részt az Aszad-rezsim elleni harcban. Most, amikor Damaszkusz ellenzéki elfoglalásáról jöttek a hírek, délről ezek az ellenzéki csoportok szállták meg a várost. Ők hasonlóan az SDF-hez, és szemben a HTS-sel, szintén mérsékeltek. Olyannyira, hogy
december 6-án kiadtak egy olyan nyilatkozatot, amiben elítélték szélsőséges doktrinérséget és a terrorizmust. Ezzel egyértelműen azt jelezték, hogy elhatárolódnak a HTS-től.
Az al-Dzsolani vezette HTS ugyanis sok országban terrorszervezetként van számon tartva, így Törökországban is.
Végül van egy kis szíriai terület a Golán-fennsík mögött, amit Izrael foglalt el biztonsági megfontolásokból, ezt most az izraeliek is tovább növelték. Nagyjából így nézett ki a szíriai politikai paletta azt megelőzően, hogy november végén a HTS vezette északi ellenzék megindította akcióját, amihez aztán többen is csatlakoztak, s aminek eredményeképpen összeomlott az Aszad-rendszer.
– Nem emlékszem, hogy harcokról hallottunk volna...
– Nem tudom pontosan, hány halálos áldozata volt a mostani akciónak, de nem gondolom túl soknak. A mostani ellenzéki akció során nem voltak nagy ütközetek. A kormányerők, amit hallották, hogy jönnek az ellenzékiek, gyakorlatilag feladták a városokat.
És mivel Oroszország Ukrajnával, a Hezbollah és Irán pedig Izraellel volt elfoglalva, illetve az utóbbi kettő Izrael által lett meggyengítve, ennek lett az eredménye, hogy senki nem állt ki Aszad mellett.
A Hezbollah és az Iráni Forradalmi Gárda adta ugyanis az Aszad-rendszer szárazföldi katonai erejének a gerincét, az oroszok pedig a légierejükkel támogatták a rendszert. Mostanra azonban valamennyien kénytelenek voltak kivonni erőiket, illetve Teherán nem tudta rávenni az iraki vezetést, hogy kapcsolódjon be a szíriai harcokba.
– Ez egy nagyon törékeny győzelem, és talán nem is tekinthető végleges, beállt helyzetnek. Itt tényleg a „mi lesz most?” igazából a nagy kérdés. A győztes erő is csak éppen szinte a minap vetette le magáról a terrorista köpönyeget, azaz az sem biztos, hogy ők igazából mit akarnak. Lehet, hogy ez csak taktikai döntés volt a részükről, hogy emberibb arcukat mutatják...
– Én azt látom, hogy a szíriai ellenzék politikailag egy nagyon széttagolt társaság, akiket elsősorban az Aszad-rezsim elleni fellépés fogott össze, és csak most fog kiderülni, hogy valójában mennyire tekinthetők legalább minimális szövetségeseknek hosszabb távon egész Szíria érdekében. Lesz-e egy olyan minimális közös kompromisszum, ami egy egységes Szíriát eredményez, vagy itt is a líbiai forgatókönyv érvényesül, vagyis Szíria de facto több részre való szétesésének leszünk tanúi, még ha Szíria de jure meg is marad. De ez csak a két szélsőérték, hiszen elméletileg egy iraki típusú föderalizált Szíria is elképzelhető, erős regionális kormányokkal, és egy gyengébb, de a konfliktusokat megelőzni igyekvő központi kormányzattal.
– Nyakig benne volt a konfliktusban Irán és Oroszország, ők végsőkig Aszadot támogatták. Most gondolom nem bontottak pezsgőt sem Teheránban, sem Moszkvában.
– Az Aszad-rendszer bukásának legnagyobb vesztese egyértelműen Irán, elvesztette a szárazföldi kapcsolatát Libanonnal és egyik legfőbb nem állami szövetségesével a Hezbollahhal, amely az Izraellel folytatott háborúban amúgy is meggyengült (harcosainak mintegy 10%-át, rakétakészletének 60-80%-át vesztette el). Mivel a Teherán által kiépített „ellenállás tengelyének” a Hamasz, a Hezbollah és az Aszad-rendszer is kulcsfontosságú szereplője volt, az iráni vezetésnek egészen biztosan újra kell gondolnia nemeztközi politikáját. Oroszország is eléggé rossz helyzetbe került, két szempontból is. Egyészt mert ők biztosították az Aszad-rendszer légierejét, ami a gyakorlatban a jelentette, hogy oroszok bombáztak a legtöbbször az ellenzéki erőket, tették ezt még a november végi napokban is. Emellett szövetségesei és fenntartói voltak a rendszernek, fegyverekkel, pénzzel és tanácsadókkal is támogatták az Aszad-rezsimet.
Mindezek miatt Oroszország elvesztheti a tartuszi és a hmejmími támaszpontokat. Amennyiben ez bekövetkezik, akkor nem csak legközelebbi közel-keleti szövetségesét veszti el Moszkva, formálisan is olyan regionális hatalommá válik,
amely nem rendelkezik saját közvetlen érdekszféráján túli komoly katonai támaszpontokkal, így nem képes komoly nemzetközi erőkivetítésre sem. Ez nagyon nagy presztízsveszteség lesz Moszkvának, amelyről az Ukrajnával folytatott háború során már kiderült, hogy nem olyan erős katonai hatalom mint az láttatni szeretné. De a vesztesek mellett jelezni érdemes azt is, hogy
az Aszad rendszer és az „ellenállás tengelye” bukásának a legnagyobb nyertese egyértelműen Izrael.
Gyakorlatilag sikerült ugyanis megvalósítania azt a stratégiát, hogy Irán proxijait meg (Hamasz, Hezbollah, Aszad-rezsim) egyenként és sorban gyengítse és győzze le, illetve Izrael az, akinek gyakorlatilag minden Aszad- és Irán-mentes Szíria kedvező lehet, még akkor is, ha egy fundamentalista iszlamista rendszer Izrael számára is hordozna kockázatokat. De az is jó neki, ha gyenge, széttagolt és befele forduló marad Szíria, és az is jó, ha erős Szíria jön létre, mert ez az erős Szíria sem fog Iránhoz kapcsolódni.
– Mit tesz, mit tehet az Egyesült Államok, amely ebből a konfliktusból, Oroszországgal ellentétben, formálisan távolabb maradt?
– A döntő kérdés szerintem az lesz, hogy Trump elnök mit fog tenni, de addig, amíg Trump elnök nem lép hivatalba, szerintem itt nagy pozícióharcok lesznek minden szereplő részéről, legyenek azok államok vagy fegyveres csoportok. Mindenki minél jobb helyzetbe akar kerülni majd Szíriában, illetve Szíria kapcsán. Nagyjából ez várható az elkövetkezendő bő egy hónapban. Azt, hogy Amerikai Egyesült Államok mit fog tenni nem tudjuk még. Az viszont egészen biztos, hogy olyan szíriai politikai rendszert Törökország semmiképp sem akar, ahol a kurdok valamiféle autonómiát kapnak. Azt gondolom, hogy ezt Ankara határozottan ellenezni fogja. Az is könnyen belátható, hogy amennyiben a kurdok mögül kihátrálnak az amerikaiak, akkor ezt a törekvésüket a törökök akár katonai erővel is alá fogják támasztani, vagyis – ahogy eddig is tették – támadni fogják a kurdokat (szíriai szövetségeseik segítségével, de esetenként akár saját maguk is).
– Nyilván még nem látni, merre indul el Szíria ebben a bonyolult erőtérben.
– Jelenleg valóban nehéz bármit is előre jelezni, legfeljebb annyi mondható el, a belső hatalmi dinamikák és regionális dinamikák együttesen fogják eldönteni, hogy merre indul el Szíria. Az elemzők – alighanem az események gyorsaságának sokkhatása miatt – jelenleg leginkább az aggodalmaikat sorolják. A legtöbben a líbiai vagy az afgán forgatókönyv szíriai megismétlődésétől tartanak, s vagy egy széttagolt Szíriát, vagy fundamentalista Szíriát vizionálnak. Ez utóbbit abban az esetre, ha a Hayat Tahrir al-Sham veszi át az irányítást a több felekezetű és soknemzetiségű országban, ahol kurdok, alaviták, drúzok, síiták és szunniták laknak? Másrészről viszont nagyon meglepő lenne, ha azok, akik harcoltak Bassár el-Aszad szélsőségesen szekuláris diktatúrája ellen, most simán elfogadnának egy szélsőségesen fundamentalista iszlamista autokráciát.
– Eközben zajlik két háború. Izrael körül az egyik, és Ukrajnában. Van-e hatása ezekre a háborúkra a szíriai eseményeknek?
– Az, hogy az oroszok elveszítik Szíriát és esetleg szíriai támaszpontjaikat is, óriási presztízsveszteséget okoz majd Moszkvának, azonban az orosz-ukrán háborúra nem kell, hogy közvetlen hatása legyen. Iránnak ugyanakkor – mint említettem – végig kell gondolnia egy sor dolgot. Különösen azért, mert
az izraeli stratégia végén, a iráni proxik legyőzését követően, Izrael tovább lephet Irán meggyengítése felé, amiről ma már lényegében nyíltan beszélnek az izraeli biztonságpolitikai szakértők.
– Nem történhet meg, hogy végül Szíria követi azt az utat, amit Irán bejárt 1979 óta? A sah rendszere elleni iszlám forradalom kezdetben nem tűnt annak, amivé végül lett. Azaz nem történhet meg, hogy Szíria az egyik diktatúrából a másikba zuhan csak át?
– Ez attól függ, hogy mennyire tud a Nyugat beleszólni, és mennyire tudnak azok az országok beleszólni, amelyek egy békésebb és stabilabb Szíriát akarnak. A környező országok szerintem mind stabil Szíriában érdekeltek. Ha nagyon egyszerűen kell megfogalmaznom azt mondanám: bár fennáll a veszélye annak, hogy Aszad elnök szélsőséges szekularizmusát követően egy szélsőséges iszlamista rendszer jöjjön létre, de akkor az szerintem nem fogja tudni lezárni a polgárháborút, mert a harcok valamilyen formában valószínűleg folytatódni fognak, és ez összességében és hosszú távon mindenkinek rossz lesz.