hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Már nem azt kell nézni, mit szeretsz, hanem azt, mi nyújt stabilitást” – óriási munkaerőhiány jöhet a vendéglátásban

Vannak, akik visszatértek eredeti munkahelyükre az újranyitáskor, más viszont soha többé nem akar ebből a szakmából élni, akkora trauma volt neki az elmúlt bő egy év. Korábbi interjúalanyainkat kérdeztük meg újra.

Link másolása

hirdetés

Év elején több cikkben is foglalkoztunk az akkor már hónapok óta padlón lévő vendéglátással, illetve az ott dolgozók kilátásaival.

Igyekeztünk személyes történeteken keresztül bemutatni, milyen hatással volt a járvány azoknak az életére, akik sokszor több évtizedes tapasztalattal a hátuk mögött szembesültek vele: megtiltották nekik, hogy a munkájukat végezzék.

Az újranyitás után egy hónappal ismét megkerestük korábbi nyilatkozóinkat, hogy meséljék el, mi történt velük az eltelt időben. Bár mindannyian próbálnak optimisták lenni, abban is egyetértenek, hogy a teljes kilábalás még odébb van.

„Abszolút időjárásfüggő a forgalom”

„A teraszok nyitásakor mi is megnyitottunk, de az időjárás eddig nem igazán kedvezett nekünk. Hiába van nyitva a fedett rész is, a vendégeim között egyelőre nem sokan kérték a vakcinát, így oda nem engedhetem be őket. És mivel mindenki a társaság miatt jár kocsmába, még a kevés oltott vendég is a teraszt választja, hogy a többiek között lehessen” – meséli a falusi kocsmát üzemeltető Anita.

hirdetés

A forgalma egyelőre teljesen az időjárástól függ: amikor süt a nap és meleg van, nagyon jól alakul, ha viszont hideg van és esik, vagy erős szél fúj, a nullához közelít. Különösen igaz ez hónap vége felé, amikor egyébként is elfogy az emberek pénze.

A fentiek miatt egy héten belül is óriási kilengések lehetnek. Ennek ellenére pozitívan áll hozzá: mint mondja, „örüljünk, hogy ennyit is kaptunk, megpróbáljuk ebből kihozni a maximumot.”

A tartalékai elég hamar elfogytak, januártól alkalmi munkákat vállalt és a családja segítségére támaszkodott. Azt még nem tudja megbecsülni, a kocsma bevételei hosszabb távon is fedezni fogják-e a megélhetését, de egyelőre ki tudja gazdálkodni a kiadásait.

Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy alkalmazottat a költségek minimálisra szorítása miatt jelenleg csak hétvégén fizet, hétköznap reggeltől estig ő maga tartja a frontot. Ez természetesen nagyon fárasztó, de így marad a lehető legtöbb pénz a zsebében, ami most az elsődleges szempont.

„Bizakodó vagyok, szerintem a nehezén sikerült túljutnunk. Ha nem lesz újabb zárás, amiben nagyon bízom, lassan újra tudjuk majd építeni a korábbi forgalmat és vendégkört. Ugyanolyan biztos nem lesz, de hasonló talán lehet” – összegez, hozzátéve: tudja, hogy nincs egyszerű dolga, de annyi időt és energiát beleölt már, hogy semmiképp nem szeretné feladni.

„Szörnyű volt látni a megcsömörlött embereket, akik 10-20 éve ezt csinálják”

Az osztrák határ közelében élő Tímea legutóbb úgy fogalmazott: nem gondolta volna, hogy 20 év vendéglátás után az lesz az egyetlen alternatívája, elmenjen-e betanított gyári munkásnak havi 150 ezer forintért.

Végül tényleg erre kényszerült, két hónapig dolgozott egy gyárban váltott műszakokban.

„Nagyon érdekes tapasztalat volt olyan téren, mit kénytelen bevállalni rengeteg ember, ráadásul nevetséges összegért”

– meséli. Elmondása szerint ő még egész jól bírta, hiszen eleve kötött időre ment oda. Inkább az viselte meg, hogy csupa olyan dolgozót látott, aki 10-20 éve ezt csinálja, teljesen megcsömörlött benne, de semmi alternatívája nincs a váltásra.

„Hozzájuk képest én szerencsés voltam, már az elején megmondtam, hogy valószínűleg 2-3 hónapot tudok vállalni, amit a főnököm is elfogadott.”

Utána felmerült, hogy alkalmaznák egy osztrák oltóközpontban, de ebből végül nem lett semmi. Időközben viszont Ausztriában is megnyitottak a vendéglátóhelyek, őt pedig visszavették abba a rendezvényhelyszínként működő várba Kőszeg közelében, ahol tavaly augusztustól októberig dolgozott.

„Úgy is váltunk el ősszel, hogy amint lehet, várnak vissza. Egyelőre persze csak takaréklángon tudunk működni, mert bár az étterem üzemel, rendezvényeket még nem lehet tartani” – teszi hozzá.

Ennek ellenére bizakodó, ami rá is fér, a tartalékait ugyanis teljesen felélte: úgy becsüli, 10 ezer eurónál nagyobb összeggel csappant meg a megtakarítása a lezárások alatt.

„Nagyon bízom benne, hogy minden rendbe jön. Mindig pozitív beállítottságú voltam, úgy gondolom, hogy ennyi ember beoltásának meg kell, hogy legyen az eredménye. Ausztriában is szépen alakulnak a számok, meredeken csökken az aktív esetek száma. Ha belátható időn belül vissza tudunk állni a normál működésre, hosszabb távon is szeretnék itt maradni.”

„Harmadjára nem adok esélyt annak, hogy anyagi gondjaink legyenek”

A Debrecenben élő Mónika 27 év vendéglátós tapasztalattal a háta mögött döntött úgy két éve, hogy itt az ideje a váltásnak: elment dolgozni egy postára, de alig 11 hónap után rájött, hogy nem az ő világa. Visszament volna pultozni, az éppen kitörő járvány azonban keresztülhúzta a számításait.

Az újranyitáskor végül egy gyerekkori ismerőse sörözőjében helyezkedett el, családias légkörben, bejelentve, szóval úgy tűnt, minden rendbejön. Pár hónappal később viszont következtek az újbóli szigorítások.

„Novemberben még megmaradt a munkaviszonyom, de amikor egy hónappal később meghosszabbították a lezárást, már felhívtak, hogy a nyitás után várnak vissza, addig viszont nem tudnak fizetést adni” – mesélte legutóbb.

Ezután rengeteg helyre beadta a jelentkezését, de hiába. Összesen közel fél évet töltött otthon, míg nagyjából másfél hónapja sikerült elhelyezkednie egy családi kisboltban. Másodállásként megtartotta a vendéglátást is, az viszont már nem volt opció, hogy csak erre építsen.

„A korábbi helyemre valóban visszavártak, de egyszerűen nem mertem bevállalni, hogy mindent erre tegyek fel, és esetleg jöjjön egy újabb lezárás, amikor megint otthon kell ülnöm fél évig” – magyarázza.

Szerinte nagyon sokan gondolkodnak ugyanígy a szakmában. Ő már korábban is kipróbálta magát bolti eladóként, de végül visszatért a vendéglátásba. Most viszont úgy látja, többé nem azt kell nézni, mit szeret az ember, hanem azt, mi nyújt stabilitást.

„Éles váltás volt, fizikálisan teljesen másképp terhel meg, de szeretem. Ugyanúgy emberekkel foglalkozom és odafigyelek a vevőkre, még ha nem is állhatok melléjük kávézni, mint eddig, hiszen más a munka jellege.”

A boltban heti 3 napot tölt nyitástól zárásig (ez több mint 8 óra, így kiad egy főállást), mellette megy a sörözőbe havi néhány nap erejéig, de inkább csak a hangulat kedvéért.

„Legyünk őszinték, a kereskedelemben most már jobban lehet keresni, mint a vendéglátásban, így nem is annyira a pénz miatt járok vissza. Nekem ez a szívem csücske, de döntöttem: kétszer belecsúsztam, harmadjára nem adok esélyt annak, hogy anyagi gondjaink legyenek. Teljesen elengedni viszont nem szeretném” – összegez Mónika, hozzátéve: minden nehézség ellenére úgy gondolja, pozitív irányba fordult az élete.

„A munkáltatók nagy része vissza se jelzett”

„Amikor utoljára beszéltünk, egy logisztikai cégnél címkéztem. Ez a munka nem sokkal később befejeződött, utána beajánlottak egy partnerükhöz, ami az addigi alkalmival szemben szerződéses munka volt, de összesen egy hónapig bírtam” – meséli Orsi, aki 2017-től tavaly december elejéig felszolgáló volt egy nyugat-magyarországi szállodában. Hosszas bizonytalanság után végül november 7-én, tehát még épp a korlátozások bejelentése előtt kapta meg a felmondását. Rajta kívül akkor pár héten belül több tucat kollégáját is elküldték, az összes alkalmazott nagyjából fele került az utcára.

A szakmájában hiába próbált elhelyezkedni, négy műszakos gyári munkát ugyan kapott volna, azt viszont egyáltalán nem érezte testhezállónak. Ezután jött mentőövként a címkeragasztás, amit hosszas gondolkodás után mégis elvállalt.

„Akartam adni egy esélyt a gyári közegnek, különösen azután, hogy lejárt a munkanélkülim, de nem tudtam megszokni. Teljesen más világ, hiába próbáltam beilleszkedni. Végül április elején felmondtam.”

Ekkor már csak pár hét volt hátra a terasznyitásig, amivel egy időben alkalmi bejelentéssel el tudott helyezkedni egy ismerőse vendéglőjében, jelenleg is itt dolgozik.

Oltásra szinte az elsők között jelentkezett, bár ez végül egyik állásinterjún se került szóba, de így is örül neki, hogy túl van rajta.

A munkáltatók nagy része mellesleg vissza se jelzett arról, megkapta-e az önéletrajzát. Eredeti munkahelyétől, a szállodától viszont megkeresték, a tervek szerint a napokban ülnek le egyeztetni arról, folytathatja-e náluk.

„Az elmúlt hányattatott hónapok után örömhír, és egyfajta biztonsági hálót is ad, hogy számolnak velem. Addig is folytatom az alkalmi munkát, de bízom benne, hogy visszamehetek hozzájuk, ez lenne a legideálisabb kimenetel.”

Úgy látja, hogy őrületes munkaerőhiány jön a vendéglátásban, és mivel jelenleg nincs olyan terület, ahova szívesen váltana, marad. Tisztában van vele, hogy ez kockázatos is lehet, például egy esetleges negyedik hullám okozta újabb lezárás esetén, de annyira szereti csinálni, hogy bevállalja a rizikót.

„Az elmúlt 5 hónap arra mindenképp jó volt, hogy kipróbáljak jó néhány másik munkakört és rájöjjek, hogy ha nagyon kellene, fejet tudnék hajtani, beállva a sorba. De nem szeretnék.”

„Muszáj nyitni a magyarok felé, a külföldiekre idén még nem lehet alapozni”

Sík András 30 éve dolgozik a vendéglátásban, ennek több mint felében vezetői pozíciót töltött be. Korábban többek között a Citadella Étterem, a Pilvax Bisztró, a Centrál Kávéház és Étterem, illetve a Hot Stone Steak House üzletvezetője volt, utóbbival a Tripadvisor budapesti rangsorában kategóriaelsők lettek. Innen igazolt át a Fővám téri Up & Down étterembe tavaly tavasszal, gyakorlatilag a karantén kezdetével egy időben.

Hat napot tudott eltölteni az új helyen, amint a kihirdették a korlátozásokat, azonnal bezártak. Az első hullámot ki tudták húzni elbocsátások nélkül, nyár végén azonban már látszott, hogy egyhamar nem áll vissza a túléléshez szükséges forgalom, így elkezdték leépíteni a személyzetet. Bő egy hónappal az újbóli szigorítás előtt mindenkit elküldtek, András mellett még 11 ember vesztette el a munkáját.

Ezután rengeteg helyre jelentkezett a szakmán belül, de lényegében az esélytelenek nyugalmával. November elejétől karácsonyig egy játéknagykerben volt felelős a beszerzett áru szétosztásáért, majd újabb munkanélküli hónapok következtek.

Április elején kapott egy megkeresést: felkérték, hogy a nyitásra készülődve dolgozza ki két (ugyanahhoz a tulajdonoshoz tartozó) étterem stratégiáját. Főleg a gazdasági rész, a kapcsolatrendszer és a kommunikáció tartozott ide.

A forgalom egyelőre nagyon visszafogott, elmondása szerint látszik, hogy rengetegen kerültek nehéz anyagi helyzetbe, valamint a védettségi igazolvány körüli mizéria is sokakat elriaszt. Ugyanakkor sorra jönnek az érdeklődések esküvőkre és egyéb rendezvényekre, tehát remélhetőleg csak idő kérdése, hogy javuljon a helyzet.

A legnagyobb kihívást jelenleg a személyzetkeresés jelenti. Az órabérek rettentően elszálltak az újranyitás óta, sok étterem irreális összegekkel próbálja magához vonzani a munkaerőt, még úgy is, hogy ezt adott esetben csak néhány hónapig tudják kigazdálkodni. Így viszont elszippantják az embereket a normális – tehát kevesebb, de hosszú távon is tartható – pénzt fizető helyektől.

„Sokan teljesen hátat fordítottak a szakmának, más területekről viszont érkeznek olyanok, akiknek egyáltalán nincs rutinjuk, de mivel ugyanúgy elvesztették a munkájukat, ki akarják próbálni magukat a vendéglátásban. Ez sajnos óhatatlanul színvonalcsökkenéssel jár” – sorolja a kihívásokat.

Ami a külföldi turizmust illeti, ez a nyár szerinte már ugrott, a legfőbb feladatuk most az, hogy minél inkább alkalmazkodjanak a magyar ízléshez és pénztárcákhoz. Az étlapjukat ezért populárisabb fogásokkal bővítik és az árakat is próbálják csökkenteni.

András egyelőre nem tervez váltani, de azért nyitott szemmel jár, és a korábban említett saját vállalkozás ötletét sem felejtette el. Annál is inkább, mivel most főleg otthonról dolgozik, így nagyon hiányzik neki az éttermi közeg és az ezzel járó nyüzsgés.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Ha a melegek a heteroszexuálisokkal egyenlő jogokat kapnak, akkor nem melegből lesz több, hanem boldog emberből

Szerzőnk szerint nemhogy nem pedofilellenes, de még csak nem is kizárólag melegellenes a kedden a Parlament által elfogadott törvény. Publicisztikájában arra próbál rávilágítani, hogy miért tartja emberellenesnek az új szabályozást, és hogy miért érint ez többeket, mint a szexuális kisebbségek csoportjait.

Link másolása

hirdetés

Egy történetet mesélnék el úgy 15 évvel ezelőttről. Egy kedves ismerősöm épp hazatért Torontóból, ahol egy melegfelvonuláson kapott apróságot mutatott meg nekem. Mivel abban az évben (is) itthon komolyabb atrocitások mellett zajlott a budapesti Pride-felvonulás, megkérdeztem, vajon Kanadában hogyan állnak ehhez az ellenzők. Mint kiderült Torontóban egy keresztény közösség éppen közös imát szervezett a mássággal élők lelki üdvéért, ahova mindenkit vártak egy közeli templomba. Bár sem vallásos nem vagyok, sem nem gondolom, hogy bármilyen módon jogunk vagy feladatunk lenne megváltoztatni emberek szexuális irányultságát, de ez a megoldás, bevallom, meglehetősen tetszett. Az illetőknek volt egy hitük és meggyőződésük, amit saját körükben gyakoroltak is. Mikor (egyébként sokáig ott élő) ismerősömet megkérdeztem, hogy oké, mindez szép, de balhé nem volt-e a felvonuláson, teljesen értetlenül nézett rám: „Minek mentek volna oda, ha egyszer nem értenek egyet velük?!” Hát, igen, ez arrafelé ennyire egyértelmű volt.

Parlamenti szavazás a pedofiltörvénynek álcázott melegellenes törvénymódosításról; Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Amit tegnap a Parlamentben elfogadtak a honatyák és -anyák, azt hívják pedofiltörvénynek, ami hiba. Mostanra már nyilvánvalóan látszik, hogy egy szexuális bűnöző csoportot csak álcaként használtak ahhoz, hogy egy Európában példátlanul embertelen, a társadalmat megosztó (ám a párbeszédre nem törekvő), egy egész csoportot ab ovo megbélyegző törvényt hozzanak. Adná magát, hogy „melegtörvénynek” vagy – nem kerülgetve a forró kását – homofób törvénynek nevezzük.

De én itt sem állnék meg: a kedden az Országgyűlés többsége által elfogadott törvény egyszerűen emberellenes.

Mikor egy kommentszekcióban kifejtettem a véleményem a törvényről, egy vicceskedő ellenoldali röhögős emojik mellett megjegyezte, hogy: „Érintett vagy a témában, mi?” Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy: igen. Harmincas éveiben járó, heteroszexuális párkapcsolatban élő férfiként naná, hogy érintett vagyok abban, ha hozzám rengeteg dologban hasonló honfitársaimat egy születéskor eldőlő adottságuk miatt nemhogy másodrendű, de kifejezetten nem kívánatos állampolgárnak tartanak. Érintettebb már nem is lehetnék. Rendkívül ostoba az, aki nem veszi észre, hogy ő is érintett. Mindannyian azok vagyunk, még ha sokan most legyintve azt is gondolják, hogy „Hja, már megint hisztiznek a buzik!” Ilyesmi esetekben nagyon óvatosan kell fogalmazni, de szeretném, ha egy pillanatra belegondolnánk azokba az időkbe,

amikor utoljára kellett honfitársainknak így vagy úgy bűnhődniük azért, amilyennek születtek. Hol vagyonelkobzással, hol megkülönböztető jelzéssel – hol pedig 18-as karikával és 22 óra utánra száműzve.

Az elmúlt napokban sokan belementek abba a kérdésbe, hogy ezt most vajon miért kellett. Érdekes megoldások születtek, valószínűleg van bennük igazság. Jó ez a törvény a koronavírus utáni részben talán megtépázott renomé visszaállítására azzal, hogy egyben tartja a tábort egy új ellenségkép kialakításával. És valószínűleg az sem elvetendő ötlet, hogy igyekeztek olyan törvényt alkotni, amivel potenciálisan szétszabdalhatják a számukra oly kellemetlen (és oly sokszor gúnyolt) „nagy politikai összefogást” is. Ez mind meglehet, de ha hátrébb lépünk, ezek a napi politikai kérdések csak apró és jelentéktelen kis foltocskák az egyébként összképében is ocsmány (az elmúlt 30 év egyik legocsmányabb) törvénykiegészítésén.

Mit állít egy egyszeri homofób a melegekről? (Most ne jöjjünk azzal, hogy nem azok: akikről itt és most beszélek, azok bizony vastagon homofóbok, bárhogy igyekeznek kozmetikázni magunkat, akárhogy lobogtatják a Freddie Mercury-lemezüket vagy takaróznak azzal, hogy Oli úr volt a kedvenc Szomszédok-szereplőjük). „A melegekkel semmi baj nem lenne, ha nem nyomulnának ennyire”. Azaz, ha csendben, meghúzódva gyakorolnák teljesen alapvető emberi jogukat a szeretetre. Ismerős? Néhány éve Orbán Viktor is „megdicsérte” azokat a homoszexuálisokat, akik „tudnak viselkedni”, akik nem „provokálnak”. „Akkor most mi vagyunk a jó buzik?” - tette fel a legendás és zseniálisan találó kérdést a Kossuth-díjas Kulka János. Aki hamarosan ilyeneket lehet, hogy csak 22 óra után tehet fel. Egyáltalán: szerepelhet ő még a tévében 18-as karika nélkül? Énekelve például a több értelmezés szerint a másság himnuszaként is felfogható Hallelujah című Leonard Cohen-dalt? Kínzó kérdés, és sokkal komolyabb jelentőségű, mint sokan gondolják.

hirdetés

Szóval homofóbék szerint a melegek állítólag túlságosan nyomulnak, és mit ad isten: ott az utalás a törvényben! Nem tehetik be a lábukat az iskolákba olyan szervezetek, akik akár csak utalás szintjén is beszélnének arról, hogy létezhetnek a többségtől eltérő szexuális irányultságú egyének. Nem „nyomulhatnak” be a gyerekek életébe olyan szakértők(!) sem, akik adott esetben egy fiatalnak tudnának segíteni azzal, hogy megmutatnák: „nem vagy egyedül, amit érzel, teljesen normális, segítünk abban, hogy ezzel együtt tudj élni”. Ehelyett a törvénykiegészítés az amúgy is zaklatott és zavart tinédzsernek kimondja: „amit érzel és amivel vívódsz magadban, az bűn. Te egy két lábon járó tizennyolcas karika vagy, sötétedésig itt látni sem akarunk”.

Ha eddig is voltak tizenévesek, akik nem bírva az érzéseikkel és a környezetük által rájuk nehezedő nyomással, inkább a halált választották a szenvedések helyett, mi várható akkor, ha az állam, amiben élnek, deklaráltan is kirekeszti őket a társadalomból?

Nem kell szeretni vagy pártolni a melegeket ahhoz, hogy felismerjük, amit fentebb említettem: az új szabályok nem melegellenesek, hanem emberellenesek.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Magyarország Országgyűlésének választott képviselői közül több mint másfél százan (igen, a "szent leváltó összefogás" tagjai is) minden idők legprimitívebb, legalpáribb és legaljasabb melegellenes tételére húzták fel javaslatukat: a pedofilok és a homoszexuálisok összemosására. Egy percig se gondoljuk, hogy a képviselők ne tudnák, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. (Na jó, legyünk megengedőek: az elmúlt évek politikusi nyilatkozataiból kiindulva talán mégis lehet, hogy néhányan valóban megrekedtek ezen a szinten.) Ez az összemosás semmi más, mint a legalantasabb érzelmekkel való tudatos játék. Egy olyan veszélyes és kegyetlen játék, amit általában a legvaskosabb diktatúrákban "játszanak" – és most, a 21. század harmadik évtizedében az Európai Unió egyik tagállamában is.

Civil szervezetek kezdeményezésére több ezren tiltakoztak hétfőn a Parlamentnél a homofób törvénykiegészítés ellen.

”[...] tilos tizennyolc éven aluliak számára […] olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely […] a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.” Minden bizonnyal a szöveg megalkotói is érezték, hogy a szexuális másság bemutatásával senkinek nem a népszerűsítés a célja, hanem a megismertetés, az elfogadás erősítése. Úgyhogy akkurátusan, egyszersmind a leggonoszabb módon kiegészítették azzal, hogy a fiatalok soha ne is láthassanak ilyet. Mert nem szabad - sem látni, sem ilyennek lenni. Ezután viszont semmi túlzás nincs abban, amit sz RTL Magyarország üzent.

Persze a rendelkezés nem fogalmaz ennél részletesebben (az efféle szövegek sosem teszik), így a szabály gumi volta miatt ki-ki kedvére büntetheti az iskolai tanárt, aki mondjuk Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című, homoerotikus vonallal fűszerezett művét mutatja be. Vagy akár meg akarja ismertetni Márai Sándor rendkívül fontos, Egy polgár vallomásai című művének teljes szövegét, olyan mondatokkal, mint például: „A legtöbb ember néha homoszexuális, néha nem az”.

Kérdezhetném, hogy ennek az őrületnek vajon hol van a vége, de az igazság az, hogy azt sem nagyon látjuk, hol kezdődik.

Egyáltalán beszélhetünk-e a fiataloknak Csajkovszkijról, az említett Wilde-ról, Verlaine-ről és Rimbaud-ról (nem beszélve kettejük viharos kapcsolatáról), Pilinszky Jánosról? És amíg pont nem kerül az irodalomtörténeti vita végére, énekelhetjük, taníthatjuk-e a jó eséllyel homoszexuális Kölcsey Ferenc Himnusz című művét?

Én nem vagyok meleg - de erről nem tehetek. Sokan mások azok – és épp annyira nem tehetnek róla, mint én az ellenkezőjéről.

Nem akarnak plusz jogokat, de ahhoz ragaszkodnának, hogy annyi illesse meg őket, mint engem. Miért gondolunk vajon sokszor a jogra úgy, mint egy véges dologra? Amiből ha rajtam kívül részesül valaki, akkor az én érdekeim sérülnek? Ha Zsolt és Judit összeházasodnának, ezt akkor is gond nélkül megtehetik, ha János és Zoltán is részesülhetnek ebből az alapvető jogból. Ha Zsófia és Adrienn egy párként örökbe fogadhatnak egy gyereket, miért gondoljuk azt, hogy ez sérti Gábor és Szilvia családalapításának jogait? Márpedig aki a családok védelmében korlátozná a melegek jogait a fenti dolgokban, az ezt gondolja. És vajon az a gondolat honnan jön, hogy ha valaki szembesül azzal, hogy léteznek melegek, maga is azzá akar válni? Annyi mindent látunk felnőtt korunkig a filmekben, klipekben, Híradóban vagy akár csak a mindennapokban, és a töredékét sem akarjuk magunk megélni.

Meggyőződésem, hogy ha a melegek a heteroszexuálisokkal egyenlő jogokat kapnak házasságra, családalapításra, bujkálásmentes életre, akkor nem melegből lesz több, hanem boldog emberből.

Amikor fiatal fiúként majd felnőtt férfiként a páromról kérdeztek, sosem kellett köhécselve elmismásolnom a kérdést. Amikor a munkahelyemen jelezték, hogy egy összejövetelre elhozhatom az élettársam is, sosem kellett kimentenem magam (vagy őt), esetleg hosszan tépelődnöm, hogy jó ötlet-e felvállalnom mások előtt. Az utcán bármikor megfoghattam szerelmem kezét, a parkban bármikor megcsókolhattam – anélkül, hogy emiatt atrocitás vagy megvetés lett volna a jutalmunk. Ez az a dolog, amit egyáltalán nem irigylek el meleg honfitársaimtól, hovatovább boldoggá tenne, ha ezt mindenki szabadon megélhetné.

Nem tudom megérteni, hogy másoknak miért fáj ez ennyire. Azt pedig végképp nem tudom – mert nem lehet, sőt nem szabad – elfogadni, hogy az eddig is csak nyomokban meglévő, törékeny egyenlőséget egy ország vezetése deklaráltan elvegye a körülöttünk elő emberek egy részétől.

Ne a melegek miatt álljunk ki a súlyosan homofób és emberellenes törvény ellen – hanem magunk, mindannyiunk miatt.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Ha már tízcsilliárdokat ölünk belétek, fiúk, lassan meg kéne tanulni focizni

A tegnapi portugál-magyar után a kommentátor azt mondta: „Nem szégyen ez a vereség.” Szerintem meg az – és nem csak a foci miatt. Vélemény.

Link másolása

hirdetés

Tegnap két dolgot néztem meg a tévében. A magyar-portugál Eb-meccs első félidejét, és a második utolsó tíz percét (mint kiderült, az is bőven elég volt), aztán találomra átkapcsolva egy közéleti műsort, ahol az egészségügyi szakdolgozók érdekképviseletének nevében nyilatkozott egy hölgy arról a friss felmérésről, miszerint az egészségügyisek FELE gyakorlatilag azonnal el fogja hagyni a pályát, amint meglesz az új állása.

Ez ugye nem az orvosokat jelenti, hanem az ápolókat, szakasszisztenseket, beteghordozókat, és úgy általában mindenkit, akik az elmúlt egy évben emberfeletti megpróbáltatásoknak kitett magyar egészségügy tartóoszlopai. Nélkülük nincs ellátás, pont. A felmérés szerint most, hogy lejár a felmondási stop, ezeknek az embereknek már kész tervük van a távozásra: egyhatoduk azonnal nyugdíjba megy, egyharmaduk teljesen elhagyja a pályát, a többiek már külföldi állásokról tárgyalnak, illetve kapják sorozatban az ajánlatokat a magánegészségügyből. A képviselőjük szerint egy-két hónap, és el fognak tűnni a rendszerből. Amikor a riporter megkérdezte, meg lehet-e ezt a (szerintem Armageddonnal felérő) katasztrófát állítani, az volt a válasz: igen, egy azonnali, jelentős béremeléssel.

Ekkor kapcsoltam vissza a meccsre, ahol könnyes szemű focistáink épp a kapitális zakót gyászolták. És igen, eszembe jutott, hogy mindezt havi 2-3 milliós fizetésért teszik, miközben egy kezdő ápolónő bére nettó 160 ezer forint.

Bevallom, először én is el akartam hessegetni ezt az ordítóan egyértelmű párhuzamot. Igyekeztem némi édességgel kiűzni a számból a keserű ízt, és azt mondogattam: "ugyan már, ezt a kettőt nem szabad összehasonlítani, ez demagógia." Mégsem tudtam meggyőzni önmagamat.

Makacsul tartotta magát bennem a rossz érzés, és a gondolat: ha egy országban ekkora baj van, ha ilyen döbbenetes aránytalanságok vágnak mellbe egyetlen nyáresti tévézés során, akkor itt már nem elég a kényelmes, közhelyes helyi érzéstelenítő, miszerint "ne legyünk már demagógok".

De, legyünk. Már ha az demagógia, hogy úgy gondolom: ha egy ilyen kicsi, számtalan nehézséggel küszködő ország, mint mi, tíz, sőt százcsilliárdokat öl a fociba, most már több mint egy évtizede, akkor kedves könnyes szemű, gyászoló, milliós fizetésű fiúk: ezért a pénzért lassan tán meg kéne tanulni focizni.

hirdetés

Ne értsetek félre: meggyőződésem, hogy a népléleknek a foci fontos. A világon mindenütt az. Nincs még egy sport, aminek ilyen globális, mentális "feldobó" ereje van, ami ennyire lelkessé, büszkévé, önfeledté tud tenni ennyi embert. És ilyen összetartozás-tudatot képes teremteni. De csak akkor, ha nyerünk – vagy legalább szoros döntetlent játszunk.

A tegnap esti meccs viszont nekem azt bizonyította: ez így, fiúk, bizony nagy luxus. Tudom, hogy a portugálok a címvédők, meg ott van Ronaldo, de azért az nincs rendben, hogy 85 percig szaladgáltok a pályán (igen, láttam, hogy komoly, darálós küzdelem folyt közben, lőttünk egy les-gólt is, a mai foci már csak ilyen, ezt nektek kell a legjobban tudnotok), aztán az utolsó öt percben úgy bevágnak nektek három gólt, mint a huzat. Ebből kettőt a 36(!) éves Ronaldo. Engesztelő mosollyal.

Igen, óriási luxus, hogy ennyi lóvéból, ilyen horribilis fizetésekkel, gyepfűtéses pályákkal, pénz-paripa-fegyverrel csak ennyit tudtok felmutatni.

Miközben (és most megint demagóg leszek) az általatok képviselt országban milliók nézegetik huszadika után, hogy vehetnek-e egy fél kiló cseresznyét, vagy az már nem jön ki, az már megengedhetetlen dőzsölés. Ápolók, beteghordozók, tanárok, nyugdíjasok, sorolhatnám. Akik közül biztos sokan drukkoltak nektek tegnap, és megérdemelnének annyit, hogy legalább büszkék lehessenek rátok egy kicsit. Ehelyett megalázottnak érezték magukat.

Én nem tudom, mi a baj a magyar focival. Nem tudom, hogy a mi agyondédelgetett futballistáink mitől "törnek meg" 85 perc után (ez volt az egyik érv, hogy megtörtek, amit őszintén sajnálok, de hát ugye egy meccs 90 percig tart, gondolom, ez senkit sem ért meglepetésként, úgy kell felkészülni, hogy azt a 90 percet lehetőleg kibírják a játékosok).

Arra is emlékszem, hogy öt éve a magyar fiúk kis híján megverték a portugálokat, és volt hajdanán egy ma már csak a legendák ködébe vesző Aranycsapat is, akik egész jól rugdalták azt a labdát, pedig kétlem, hogy annyi minden a fenekük alá lett volna rakva, mint a mostaniaknak. Szóval nem tudom, mi itt a baj. Ezt boncolgassák a szakértők.

De abban biztos vagyok, hogy ezt a csili-vili játszadozást ez az ország nem engedheti meg magának. Nem engedhet meg tízmilliárdokért olyan focistákat, akik 85 perc után megtörnek. Akikről csak annyit tud a mentegetőző kommentátor mondani, hogy "küzdeni akarásból és kitartásból azért jelesre vizsgáztak."

A küzdeni akarás meg a kitartás a versenysportban alap, nem dicsérendő érdem. És a focit nem küzdeni akarásra játsszák, hanem gólra.

Az a véleményem, fiúk, hogy a teljesítményetek alapján egyszerűen nem kéne ennyi pénzt kapnotok. Előbb meg kéne tanulni focizni. A millióitokat pedig a nyomorgó egészségügyisek közt kéne szétosztani. Ők legalább bizonyították, hogy nem törnek meg 85 perc után.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Férje halála után tudta meg egy magyar nő, hogy a rendszer szerint soha nem voltak házasok

„Az esetem egyáltalán nem egyedi! Sőt! Nagyon sok, nagyon durva hiba került felszínre a rengeteg haláleset miatt. A nyilvántartó rendszer egyszerűen szar” – írja.
Illusztráció: PxHere - szmo.hu
2021. június 14.


Link másolása

hirdetés

Megdöbbentő dologról számolt be egy magyar nő a Facebookon: csak férje közelmúltbeli halála után tudta meg, hogy valójában a hivatalos nyilvántartó rendszer szerint soha nem voltak házasok.

Írását kérésére név nélkül tesszük közzé:

"Rendszer horror

Igyekszem csak a tényekre szorítkozni.

Április 20-án infarktusban meghalt a férjem. Május 6-án átvettük a hamvait egy halotti anyakönyvi kivonattal, amelyet – mivel Kisorosziban halt meg – a területileg illetékes hivatal állított ki, és amelyben tévesen az szerepelt, hogy elvált.

hirdetés
Lobogtathattuk a területileg illetékesnek a házassági anyakönyvit, az csak azt szajkózta, hogy elvált, ez van, a teendőkben helyettem eljáró ügyvédbarátunkat rövid úton lepattintotta. Gondoltuk, megy minden a maga bürokratikus útját, majd valahol kiderül a tévedés.

Eltelt 30 nap, semmi jelzés. Mivel halotti anyakönyvi kivonat nélkül SEMMIT nem tudok elintézni, 30 nap elteltével egy másik Pest környéki település önkormányzatán dolgozó jogász barátom bement az ottani anyakönyvezetőhöz, és szétnéztek a rendszerben, ahol a következő anomáliákat találták:

- a férjem valóban elváltként szerepel, ugyanis egyetemista korában fél évig nős volt, de évekkel a mi házasságkötésünk előtt elvált,

- a mi Bp. VII. kerületben megejtett házasságkötésünk a rendszer szerint SOHA nem történt meg (nem, akkor sem, ha van házassági anyakönyvink),

- én ellenben a kilencvenes években férjhez mentem (egy olyan időpontban, amikor már régen házas voltam), de azt már nem tudta megmondani a rendszer, hogy szerinte kihez.

(Megjegyzem, ezeket az anomáliákat egy hónappal korábban a területileg illetékes anyakönyves is megmondhatta volna, ha végigmegy a házassági akv-ben található adatokon és időpontokon, és akkor egy hónappal korábban tudjuk, hogy mi a gebasz, kellett volna hozzá még két és fél perc meló meg némi emberség.)

Megzuhantam agyilag, mi tagadás.

Egy barátnőm, aki mit tesz isten, egy budapesti önkormányzatnál jogász, a történet hallatán felkereste az ottani anyakönyvvezetőt, ők is ugyanezt találták a rendszerben. Ekkor az a budapesti irodavezető kapcsolatba lépett a VII. kerületi illetéssel, így hamarosan megkaptam az értesítést, hogy a téves adatok tisztázására megkérték a Belügyminisztérium Személy Nyilvántartó Osztályát.

Mivel időközben lájtos paranoiám lett, most napi 24 órában rettegek, hogy azt is azok mutyizták össze, mint a 2014-ben összerakott elektronikus anyakönyvi nyilvántartót.

Ezúton is köszönöm a barátaim, a Pest környéki település és a budapesti kerület anyakönyvesének segítségét.

Amiért mindezt megírtam: az utóbbi irodavezető azt is elmondta, hogy

az esetem egyáltalán nem egyedi! Sőt! Nagyon sok nagyon durva hiba került felszínre a rengeteg haláleset miatt. A nyilvántartó rendszer egyszerűen szar.

Hogy mennyire?

Ha már ott volt a gépnél, a háromgyermekes barátnőm megnézte, mit mond őróla a rendszer.

A rendszer pedig azt mondta, hogy neki csak két gyereke van, az, amelyik 2014 előtt született, a rendszer szerint NEM LÉTEZIK!

Szóval mindenki, lehetőleg még az elhalálozása előtt nézzen már utána, van-e gyereke és hány, van-e férje/felesége, és ha van, akkor kicsoda…

Két kérdésem van:

1. Mi van, ha valahol a nagy magyar rónán Juli néni értesül arról, hogy Jani bácsi, akivel ötven évet élt, nem is volt a férje, és nincs egy csomó jogász ismerőse, akihez fordulhat? Akkor mi van? Elmagyarázza neki valaki az önkormányzatnál, hogy hát de ez van a gépben, meg hát ilyen időket élünk?

2. És ha igaz (márpedig igaz), hogy ennyi baj van ezzel a 2014-ben felállított nyilvántartóval, akkor MIÉRT NINCS MÉG EBBŐL ORSZÁGOS BOTRÁNY?!"

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Szilágyi János: Nem megyek bele, hogy az egyik szidja Orbánt, a másik szidja Gyurcsányt, a harmadik mindkettőt, én pedig azt hallgassam

A népszerű műsorvezető mesélt a pályájáról, arról, miért hagyta abba annak idején a „Halló, itt vagyok”–ot, és elmondta, milyen a kapcsolata Vitray Tamással.

Link másolása

hirdetés

Több mint 30 év kihagyás után a 168.hu-n újraindult Szilágyi János legendás műsora, a Halló, itt vagyok. Ebből az apropóból beszélgettem az élő legendával.

– Először is, némileg megkésve, de boldog születésnapot kívánok, hiszen májusban töltötte be a 85-öt.

– Így van, köszönöm szépen.

– Az első és számomra legfontosabb kérdés: hogy bírja, honnan veszi a hihetetlen energiát?

– Erre nem lehet mit mondani. Én legalábbis nem tudok. Nem teszek érte semmi különöset. Sportolok ugyan, de ezt leszámítva nincs semmi különösebb titkom. Szerencsés vagyok.

hirdetés

– Ön tulajdonképpen maga az élő médiatörténet. Akkor kezdte a szakmát, amikor a mai értelemben vett elektronikus média elindult. Hogy emlékszik a kezdetekre?

– Teljesen más volt a helyzet. Ég és föld, össze se lehet hasonlítani. Sokkal kevesebb médium volt. Egy tévé volt, és bár akadtak kisebb vidéki rádióadók, országos rádió is csak egy működött, az állami. Ebből adódóan azokat sokkal többen nézték és hallgatták. Voltak olyan műsorok, aminek milliós nézettsége vagy hallgatottsága volt, mivel nem volt más lehetőség. Újságból volt három. Politikailag eltérő nézetű lapok nem voltak, mindegyikben a rendszer elvárásainak megfelelő írások jelentek meg. Persze, ha csak lehetett, igyekeztünk be-becsempészni a műsorainkban egy-egy olyan üzenetet, ami kicsit áthallásos volt. Kikacsintgattunk. De ez sem volt könnyű, mert akkoriban még volt „lehallgatás”. Ez azt jelentette, hogyha az ember megcsinált egy riportot vagy műsort, akkor a főnökség egy-két tagja leült, meghallgatta, és elmondta, hogy mit kell kivágni belőle..

Ha tudtuk, hogy van az anyagban valami politikailag necces mondat, ami félő, hogy nem maradhatna benne, akkor amikor az a rész jött, elkezdtünk köhögni, vagy másféle zajt csapni, hogy ne hallják meg.

– Utólag nem volt belőle sosem probléma?

– Nem. Ha valaki lehallgatta már a műsort, akkor az engedélyezve volt. Persze voltak nagy viták, előfordult, amikor megmakacsoltam magam, és nem voltam hajlandó kivenni. Egyszer valaki valami baromságba kötött bele, és bár nem vagyok egy dühbegurulós fajta, annyira felhúztam magam, hogy lekaptam az illető szemüvegét és széttapostam a földön.

– Mik voltak a Halló, itt vagyok előtti korszak legfontosabb állomásai a pályafutásában?

– A legsikeresebb műsorom, amit sokan hallgattak és amiben felfigyeltek a nevemre, az a Táskarádió volt. Minden vasárnap délután ment, ha jól emlékszem 2-től 3-ig. Én a rádió ifjúsági osztályán dolgoztam, az ő műsoruk volt a Táskarádió. Többen csinálták, egyik héten ez, másik héten az, és nem volt valami jó. Javasoltam, hogy a műsort egy kézbe kéne adni. Egy szerkesztő legyen, aki egységes stílust ad neki. Kérdezték, hogy ki legyen az, én pedig mondtam, hogy ha nagyon kell, elvállalom – nyilván ezért javasoltam az egészet. Rám bízták, én pedig teljesen átalakítottam. Sokkal személyesebb hangvételű lett és nagyon nagy sikere lett. Olyan volt, mintha élő adás lenne, pedig nem az volt.

Még vájt fülű kollégák is benyalták, kérdezték, hogy „Hülye vagy? Vasárnaponként bejársz adást csinálni?”

Állandó stábom volt. Ha azt mondtam, hogy következik a Beatles és véletlenül Harangozó Terit tették fel, akkor nem álltunk le, hanem hagyták, én pedig lereagáltam. „Ez talán mégsem a Beatles, cseréljük ki. Vagy beszéljek Harangazó Teriről?” Dumáltam, ők pedig közben kicserélték a számot. Ez így ment, és a hallgatók nagyon csípték.

– Aztán jött a Halló, itt vagyok. Emlékszem, óriási dolog volt a 80-as években. Mindenki hallgatta, mindenki beszélt róla. Jól gondolom, hogy ez volt az első betelefonálós műsor a magyar rádióban?

– Egyáltalán nem volt ilyesmi előtte. Akkor már a szórakoztató osztályon dolgoztam, és baráti viszonyban voltam a főnökkel. Mindenbe beavatott, kikérte a véleményemet. Szóltak neki az elnökségből, hogy kéne valami esti szórakoztató műsor. Valószínűleg azért jutott eszembe ez a műsor típus, mert nagyon kényelmes. Nem kell kimozdulni, nem kell megszervezni a riportot. Csak beülök a telefon mellé a stúdióba, elbeszélgetek az emberekkel, és a végén meg kell vágni. Erről is azt hitték sokan, hogy élő, pedig nem az volt. Nem azért, mintha baj lett volna belőle, ha valaki felhív, és teszem azt elküld a fenébe, hanem mert rengeteg unalmas beszélgetés volt, amikor az illető tíz perc alatt tért csak rá a tárgyra. Meg kellett vágni.

Mindig a rádió újságban volt meghirdetve, hogy mikor, melyik számon várom a hívásokat. Akkoriban egyetlen ilyen újság volt, amiben közzé tették a rádió és tévé műsort, százezer számra vették. Engem is meglepett, milyen hihetetlen sikere lett. Nem tudtam az emberekkel másról beszélni. Bárhova bemenetem, rögtön arról kérdeztek, ami a műsorban volt. Jól is kerestem vele, mert rengeteg hakniba elhívtak, ahol a Halló, itt vagyokról lehetett kérdezni, és sztoriztam a műsorról.

– Ön szerint mitől volt ennyire sikeres?

– Attól lehetett, hogy egy nagyon őszinte hang volt benne. Az enyém. Lehetett érezni, hogy tényleg azt mondom az illetőnek, amit gondolok. Nem amit illik. Miután az emberek 95%-a névtelenül hívott, ők is nyugodtan elmondtak olyasmit, amit az emberek a rádióban amúgy nem hallhattak.

– Miért lett vége?

– Egyfelől, tíz év után már untam, de főleg azért, mert 88’-89-’ben, amikor közeledett a rendszerváltás, egyre több politika jött be a műsorba.

Azzal viszont egyáltalán nem akartam foglalkozni, hogy ki dögöljön meg, az miért mondta azt...

Nagy felhajtást csináltam az utolsó adásban, hosszabb volt a műsoridő is. Szerénytelenül mondhatom, hogy nagyon sokan hallgatták, és sokan megsiratták.

– Akkoriban az sem volt megszokott, hogy egy hasonló műsorból könyv készüljön.

– A könyvből is rengeteget eladtam. Sajnos rossz emlék, mert akivel összeálltam, hogy intézze a nyomdát és a kiadást, csúnyán átvert. Nemcsak a pénz miatt vagyok mérges, hanem hogy ennyire hülye voltam. De mindegy, a lényeg, hogy nagyon sikeres volt a könyv is.

– Egyébként, ahogy most beleolvasgattam a kötetbe az interjú előtt, valóban szembeötlő, hogy mennyire őszintén bekérdezett a telefonálóknak. Ebből sosem volt konfliktus? Elfogadták ezt a fajta nyers őszinteséget az interjú alanyok?

– Az interjú alanyokkal nem nagyon, egyébként is, soha többé nem találkoztam velük. A főnökséggel volt probléma. Emlékszem, egyszer hülyét csináltam egy munkásőrből, mert meg volt a véleményem a Munkásőrségről. Kiderült például, hogy vasárnap tartják a lőgyakorlatokat. Erre megkérdeztem tőle: Mi jobb vasárnap? Lövöldözni, vagy otthon enni a húslevest? A Munkásőrség főparancsnoka ezen nagyon kiborult. Felhívta a rádió elnökét, ő pedig jól letolt engem.

Szóval voltak azért negatív élményeim is. Például még a műsor indulása körül felhívott egy srác, aki elmondta, hogy fogyatékos, tolókocsiban ül. Magántanuló, egész nap otthon van egyedül, mert a szülei elmennek dolgozni. Magányos, hiányoznak neki a barátok, a kapcsolatok. Én hülye azt mondtam neki, hogy itt a remek alkalom: mondja be a telefonszámát, és hívják föl.

Kis idő múlva felhívott az édesanyja, hogy a műsorom után a fiúhoz felment valaki, akivel összebarátkozott. Aztán amikor az illető a srác bizalmába férkőzött, egyszer a szeme láttára kirámolta a lakást. A fiú nem tehetett semmit, hiszen a tolókocsiból nem tudott kiszállni. Akkor elhatároztam, hogy soha többé nem fogok telefonszámot bemondani a műsorban.

Ám egyszer felhívott egy nő, hogy három gyereke van, és nagyon hiányzik egy férfi a családból. Gondoltam, ebből mi lehet? Adja meg a telefonszámát. Pedig egyszer már megfogadtam, hogy nem teszek többé ilyet! Egy idő múlva visszahívott, és kiderült, hogy mindenféle gennyes, tetű alakok kezdték hívogatni a számát. Felvette a gyerek, mondta, hogy anyu nincs otthon. Mire a pasas: Kár, pedig úgy megb...nám. Ilyen szövegeket nyomtak a 4-5 éves gyerekeknek. Akkor aztán tényleg megfogadtam, hogyha élet-halál múlik rajta, akkor sem mondok be többet telefonszámot.

– Soha, egy interjú alannyal sem találkozott? Akár csak úgy, hogy az illető meglátta valahol és bemutatkozott, hogy én vagyok ez és ez a betelefonáló?

– Egyetlen egyszer rávett valaki, hogy találkozzunk egy presszóban. Már arra sem emlékszem, hogy pasas vagy nő volt. Csak arra emlékszem, hogy ültünk az asztalnál, ő pedig elkezdte mondani a problémáját. Rühelltem az egész helyzetet. Nem akartam elküldeni, ha már beleegyeztem, hogy odamegyek. Mondtam, hogy jó-jó, majd utánanézek, megpróbáljuk elintézni. Hiba volt.

– Két paródia is született, az egyik Kern Andrással, a másik Gálvölgyi Jánossal, amiben ön alakította önmagát. Ezekről van valami érdekes emléke?

– Verebes Pista és a Kern akartak írni egy számot a Kernnek. Az írásba is beszálltam, és nagyon élveztem.

A Gálvölgyi verzióra viszont bevallom, egyáltalán nem emlékszem.

– Említette, hogy részben a politizálás miatt hagyta abba annak idején a műsort. Most mégis a folytatás mellett döntött, pedig most aztán végképp minden a politikáról szól.

– Amikor felkértek, mondtam, hogy ez őrültség. Más világ van, nem fognak telefonálni az emberek. Erőltették, hogy legalább csináljunk egy próbát. Végül megegyeztünk, hogy készítünk egy adást, és ha nem jön össze, abbahagyjuk. De összejött. Hívnak szerencsére, nagyon érdekes témákkal.

Már örülök, hogy elvállaltam. Élvezem ezeket az egy órákat.

Mivel élőben megy, nincs mód vágni, szelektálni. Rögtön rá kell éreznem, ha egy beszélgetés uncsi. Akkor gyorsabban abba kell hagyni.

– Nem szűrik a betelefonálókat? Rögtön Önhöz kapcsolják őket?

– Igen. Kikötöttem, hogy két téma nincs: politika és Covid. A Covid már a könyökünkön jön ki, abba pedig én nem megyek bele, hogy az egyik szidja az Orbánt, a másik szidja a Gyurcsányt, a harmadik mindkettőt, én pedig azt hallgassam. De legnagyobb csodálkozásomra sokan telefonálnak. Működik, úgyhogy egy darabig biztos tartani fog.

– Ilyen hosszú pályafutás után van még valami a bakancslistáján? Akár egy műsor ötlet, amit még nem valósíthatott meg, akár egy interjú alany, akivel nem beszélgethetett?

– Szó van róla, hogy ugyanitt, ahol a Halló, itt vagyok megy, csinálunk két másik műsort is. Az egyikben nagyon ritka foglalkozású emberekkel beszélgetnék, a másikban pedig nagyon sikeres, 30 év alatti fiatalokkal.

– Ha megengedi, a végén még egy személyes élményt felidéznék. Kedves emlékem gyerekkoromból, hogy egy szilveszteri műsorban Vitray Tamással duettet énekeltek. A Hegedűs a háztetőn „Szeretsz engem” című dalát írták át magukra. Ez tulajdonképpen azt sugallta, hogy milyen jó barátok és kollégák, együtt küzdöttek végig mindent. Valóban ilyen közel álltak egymáshoz?

– Vitray Tamással egy percig nem voltam barátságban. Eleve nem nagyon lehetett vele barátkozni, és őszintén szólva nincs is róla túl jó véleményem.

– Ezek szerint ez nem volt több egy vicces műsorszámnál.

– Persze. A műsor az mindig más. Nagyon sok műsort csináltam egyébként együtt a Vitrayval. A leghosszabb ideig tartónak az volt a címe: Ti és mi. Nők és férfiak vetélkedtek, de úgy, hogy a miskolci tornacsarnokban csak férfiak, Szombathelyen pedig csak nők. Hárman vezettük, Antal Imre, Vitray és én. Mindig forogtunk. Egyikünk bent volt a központban, a másik kettő pedig valamelyik helyszínen. A műsort én találtam ki. Nagyon nagy sikere volt. Amúgy ma is meg lehetne csinálni, szerintem tetszene.

De én már nem megyek sehova ilyenekkel, hogy műsort akarok csinálni. Lejárt az időm.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: