MÚLT
A Rovatból

Utolérte az elnököt a média bosszúja – 50 éve robbant ki a Richard Nixont elsöprő Watergate-ügy

Egy mínuszosnak látszó rendőrségi hír beláthatatlan következményei.


Richard Milhous Nixon, az Egyesült Államok 37. elnöke gyűlölte a sajtót. Fóbiája akkor teljesedett ki, amikor 1960 őszén az amerikai történelem első elnökjelölti tv-vitájában hiába volt tapasztaltabb, felkészültebb ellenfelénél, John Fitzgerald Kennedy-nél, a jóképű, remekül beszélő, a kamerák előtt magát mindig feltaláló massachusetts-i szenátort a nézők meggyőzőbbnek találták, mint a „savanyú, unalmas” benyomást keltő alelnököt. Amúgy Nixon már korábban sem szívelte a „firkászokat” azóta, hogy az 1950-es kaliforniai szenátor-választás idején megkapta a „Trükkös Dicky” (Tricky Dicky) gúnynevet, arra utalva, hogy karrierje építése során nemigen válogatott az eszközökben. A médiától való rettegése megmaradt elnöksége idején: „közellenségei” titkos listáján a kor olyan neves újságírói szerepeltek, mint az oknyomozó újságírás nagymestere, Jack Anderson vagy James Reston, a New York Times publicistája. Azt azért aligha gondolta volna, hogy a sajtóból sújt le rá a végzet, és egy mínuszos rendőrségi hírnek látszó ügy miatt kell szégyenteljesen távoznia a Fehér Házból.

Pedig 1972 úgy tűnt, sikeres éve lesz a republikánus párti elnöknek: másodszor is megválasztották, megkezdődtek a tárgyalások a vietnami háború befejezésére, amellyel teljesíthette ígéretét, hogy „hazahozza a fiúkat”. Közben a szuperhatalmi politikában is enyhülés állt be: májusban Moszkvában Nixon és Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár aláírták a stratégiai atomfegyverek korlátozásáról szóló SALT-I szerződést. Megindult az amerikai nyitás a kommunista Kína felé is Nixon és Mao Ce-tung februári pekingi találkozójával. Csakhogy közben egy apró porszem került az olajozottan működő gépezetbe.

1972. június 17-én éjjel ismeretlen tettesek betörtek a washingtoni Watergate irodaház 6. emeletére, ahol a Demokrata Párt választási központjának főhadiszállása volt. Rövidesen elfogtak öt embert, akiket először „kubai szabadságharcosokként” azonosítottak a hatóságok. Ez az akció valójában már a második ilyen akció volt, amely mögött az úgynevezett „Fehér Házi vízvezetékszerelők” csapata állt. Ezt a testületet 1971 júliusában hozták létre, miután Daniel Ellsberg volt katonai elemző kiszivárogtatta a vietnami háború előkészítéséről szóló titkos Pentagon-iratokat, hogy féken tartsák a kormányzat politikai ellenfeleit. A csoport vezetője Gordon Liddy volt FBI-ügynök volt, másik kulcsfigurája pedig E. Howard Hunt egykori CIA-tiszt, akinek szerepe volt az 1954-es guatemalai államcsínyben, valamint az 1961-es sikertelen kubai, Disznó-öbölbeli inváziókísérletben. A „vízvezetékszerelők” 1972 elején nagyszabású tervet dolgoztak ki Nixon újraválasztása érdekében a Demokrata Párt lejáratására, majd ennek szellemében már május 28-án betörtek a Watergate-be, és lehallgató készülékeket helyeztek el a demokrata párti stáb tagjainak telefonjaiba. A második akció után három nappal azonban Bob Woodward, a Washington Post fiatal újságírója kapott egy fülest egy „jólértesült” informátortól, mely szerint az egyik „betörő” noteszában megtalálták Hunt telefonszámát, hogy Hunt által aláírt csekkek is voltak nála, és hogy Hunt kapcsolatban áll Charles Colsonnal, az elnök egyik legbefolyásosabb tanácsadójával. Mindez megjelent a lapban, a „betörési ügy” itt kezdett érdekessé válni.

Újabb három nap telt el H.R. Haldeman Fehér Házi stábfőnök azt ajánlotta Nixonnak, hogy utasítsa a CIA és az FBI vezetőit: a Watergate-üggyel kapcsolatos fejleményekről napi jelentést kérnek, de mielőbb zárják le az egészet. Balszerencséjükre azonban erről a beszélgetésről is hangfelvétel készült, ez lett az a bizonyos „füstölgő puska”, amely végül elsült.

Közben Woodward és kollégája, Carl Bernstein éjjel-nappal dolgoztak az ügyön, főszerkesztőjük, Ben Bradlee akkor is biztatta őket, amikor úgy tűnt, hogy hiábavaló minden fáradozásuk. Névtelen forrásuk segítségével, akit egy akkoriban szenzációszámba menő amerikai pornófilm, a Mély torok (Deep Throat) álnévvel ruháztak fel, rájöttek, hogy az ügyben Nixon közvetlen környezete érintett, hogy a lehallgatásokat és a demokrata párti dokumentumok ellopását célzó betörést illegális kampánypénzekből finanszírozták.

1972. október 10-én a Post címlapsztorija feketék-fehéren leírta, hogy „a Watergate-ügy politikai kémkedési és szabotázsakció volt Nixon elnök újraválasztása érdekében és azt Fehér Házi tisztségviselők indították.” Akkor az elnöki hivatal ellentámadásba lendült: a Post cikkeit egy „magányos liberális lap rögeszméjének és bosszújának” próbálták beállítani, és miután a választások előtt 10 nappal a CBS leadta az ügyről készült riport első részét, Charles Colson nyílt fenyegetése után William Paley, a csatorna elnöke elállt a második adástól. Miután az amerikai média nagy része Nixont támogatta, sőt, a Gallup közvélemény-kutatása szerint jobban bíztak a hivatalban lévő elnökben, mint kihívójában, George McGovernben. November 7-én Nixon földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Csakhogy a lavina már elindult és nem lehetett megállítani.

Már az elnökválasztás előtt megkezdődött egy szövetségi bíróság előtt a „betörők” pere, és vallomásaik nyomán vád alá helyezték Liddy-t és James McCord-ot, Nixon kampánybiztonsági főnökét, mint a betörés „elektronikai szakértőjét”. Liddy-t 1973.januárjában 20 évi börtönre ítélték, McCord novemberben 5 évet kapott, de négy hónap után szabadon engedték a hatóságokkal való együttműködése miatt. McCord márciusban levelet írt John Sirica bírónak, amelyben bevallotta: nyomás alatt tett vallomást, a betörésben kormánytisztviselők vettek részt és a szálak a Fehér Házig vezetnek.

Közben a J.Edgar Hoover halála után kinevezett, majd megerősített Patrick Gray FBI-igazgató is kipakolt: elmondta, hogy a nyomozást John Dean Fehér Házi tanácsadó elvárásai szerint folytatták, és Dean vélhetően félrevezette az FBI-t. De Gray sem öregedett meg a nyomozó iroda igazgatói székében, miután kiderült, hogy dokumentumokat semmisített meg E.Howard Hunt széfjéből.

1973. május 17-én megkezdte munkáját a szenátus Watergate-bizottsága és a meghallgatásokat a PBS köztv-csatorna közvetítette. Elnöke az a Sam Ervin szenátor volt, aki egy hasonló vizsgáló bizottság élén megbuktatta az antikommunista hisztériát irányító Joseph McCarthy-t. Akkor kezdett igazán szorulni a hurok Nixon körül, amikor Dean júniusban a bizottság előtt elismerte: „legalább 35-ször” beszélt az elnökkel az ügy eltussolásáról.

Júliusban Alexander Butterfield, az elnök volt titkára elárulta, hogy 1971 óta felvesznek minden beszélgetést és telefonhívást az Ovális Irodában. Nixon előbb elrendelte a felvevő rendszer leállítását, majd megtagadta, hogy a felvételeket átadja a bizottság különleges ügyészének, Archibald Cox-nak. Közben még alelnökét is elvesztette: Spiro Agnew-nak egy korrupciós ügy miatt kellett távoznia, helyét októberben Gerald Ford vette át. Az sem segített rajta, hogy Cox lemondásra kényszerült, miután Nixon egy „kompromisszumos” megoldást kínált fel neki, utóda, Leo Jaworski nem ismert kegyelmet.

1974. március 1-én vádemelési javaslatot adtak át Sirica bírónak hét volt elnöki tanácsadó ellen, és megemlítették benne Nixont, mint az „összeesküvés résztvevőjét”. Április 30-án a Fehér Ház átadta a Képviselőház igazságügyi bizottságának a Nixon-magnószalagok szerkesztett átiratait, ez azonban kevésnek bizonyult. Május 9-én megkezdődtek a bizottság előtt az elnök felmentésével (impeachment) kapcsolatos meghallgatások, június 15-én pedig megjelent Woodward és Bernstein könyve, Az elnök emberei (All The President’s Men) címmel, amelyben leírták oknyomozásuk teljes történetét. Július 8-án az „Egyesült Államok kontra Nixon” ügy már a legfelsőbb bíróság előtt volt, 24-én pedig a testület úgy döntött: az elnöknek át kell adnia az ominózus magnószalagokat a nyomozó hatóságoknak.

-

Ezek után a Kongresszus elkezdte az impeachment-eljárást. És augusztus első napjaiban sült el a „füstölgő puska”:

előkerült az 1972. június 23-án készült felvétel, amelyen Nixon és Haldeman a nyomozás megakadályozásának eszközeiről beszélnek. A republikánus párt befolyásos szenátorai közölték Nixonnal: elegendő szavazat várható a vád alá helyezéséhez. 1974. augusztus 8-án az Egyesült Államok 37. elnöke televíziós beszédben bejelentette lemondását. Másnap Gerald Ford vette át tőle az elnöki hivatalt.

Woodward és Bernstein könyvéből a demokrácia elkötelezettjeként ismert Alan J. Pakula rendezett nagy sikerű filmet. A Post újságíróit két hasonlóan liberális gondolkodású színész, Robert Redford és Dustin Hoffman személyesítette meg. Az 1976-os bemutató idejére azonban a Watergate-ügy „fővádlottja” már kegyelmet kapott utódától, aki nem is tagadta, hogy az elnökséget a Washington Postnak köszönheti.

Pakula filmjében a „Mély Torok” szerepét Hal Holbrook játszotta. A hosszú életű színész (2021-ben halt meg 95 éves korában) megérhette, hogy ki is volt Bernsteinék rejtélyes forrása. A 2008-ban elhunyt Mark Felt, az FBI egykori második embere ugyanis halála előtt 3 évvel maga fedte fel kilétét. Kiderültek indokai is: nem csupán igazságérzete, az amerikai demokráciába vetett hite motiválta, hanem a személyes sértettség és bosszú is: amikor ugyanis J.Edgar Hoover, aki 48 éven át volt a szövetségi nyomozó iroda rettegett főnöke, 1972. május 2-án meghalt, Felt azt várta, hogy Nixon elnök őt nevezi ki utódául. Az elnök azonban az igazságügyi államtitkár Patrick Gray-t választotta, akinek nem is volt FBI-os múltja. Feltnek megmaradt a napi operációs irányítás, így értesült első kézből az első pillanattól kezdve a Watergate-üggyel kapcsolatos minden apró részletről…

A Post – ma is aktív – két újságírója, akik már majdnem 80 évesek a közelmúltban, az évfordulóhoz közeledve arról írtak lapjukban, hogy évtizedeken át abban a meggyőződésben éltek, Amerikának nem lesz még egy olyan elnöke, aki ennyire lábbal tiporja a nemzeti érdekeket és aláássa a demokráciát saját személyes és politikai érdekeiért. Egészen addig, amíg nem jelent meg a színen Donald Trump. Nixonnal ellentétben, Trump egész pályafutását a modern médiára építette, végül azonban éppen ez okozta az ő vesztét is és leplezte le véglegesen mesterkedéseit 2021. január 6., a washingtoni Capitolium ostroma után.

A Watergate-ügy legfőbb tanulsága 50 év után is: ha egy jogállamban jól működik a nyilvánosság, ha vannak olyan független médiumok és bátor újságírók, akik leleplezhetik a közélet visszaéléseit, bármilyen magasra is vezetnek a szálak, egyetlen vétkes közszereplő sem érezheti magát biztonságban. Éppen ezért érvényes Amerikában és másutt is a Washington Post jelmondata: „A demokrácia meghal a sötétségben” (Democracy dies in darkness).


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Egy ellopott akkumulátor miatt halt meg 11 gyerek: a pörbölyi tragédia, ami egy egész generációt törölt ki a faluból
1993. február 12-én a vonat 80-nal rohant a pörbölyi iskolabuszba – a mozdonyvezető pontosan tudta, hogy a fénysorompó hetek óta rossz.


„Igazgató bácsi, én most meg fogok halni?” – kérdezte egy alsó tagozatos kisfiú a pörbölyi iskola vezetőjétől a fémroncsok, a szirénák és a kiáltások közepette. A kérdés, amely a Tolnai Népújság tudósítása szerint a tragédia helyszínén hangzott el, egyetlen mondatba sűrítette a felfoghatatlant.

1993. február 12-én, egy fagyos, ködös péntek reggelen Pörböly határában egy pillanat alatt kialudt tizenegy gyermek élete, amikor az őket szállító iskolabusz egy vonattal ütközött. A balesetben a busz sofőrje is életét vesztette, a tragédia tizenkét áldozatot követelt.

Aznap reggel sűrű, párás köd ült a tájra, drámaian lecsökkentve a látótávolságot a nyékipusztai bekötőút vasúti átjárójában. A mentéshez riasztott pécsi helikopter sem tudott leszállni a sűrű pára miatt. A helyszínre érkezőket apokaliptikus kép fogadta: a Gemenc Volán Ikarus busza kettészakadt, hátsó része az árokba csapódott, míg az elejét a Kiskunhalas felől Bátaszék irányába tartó személyvonat mintegy százötven méteren tolta maga előtt a síneken. Az influenzajárvány miatt a buszon a szokásos hatvan helyett aznap csak huszonkilenc gyermek utazott.

A vasúti átjáró fénysorompója a baleset napján nem működött, mert hetekkel korábban, január végén valaki ellopta a berendezés akkumulátorát. A tolvajt sosem találták meg.

A MÁV a vasúti személyzetet írásban figyelmeztette a veszélyre, és a mozdonyvezetők számára kötelezően előírta, hogy a fedezetlen átjáró előtt 15 kilométer/órára csökkentsék a sebességet. A közúton közlekedők számára azonban a sötét jelzőlámpa semmilyen veszélyt nem jelzett a sűrű ködben.

A 7817-es számú személyvonat mozdonyvezetője a kötelező érvényű írásbeli rendelkezés ellenére nem lassított. A vizsgálat később megállapította, hogy a szerelvény közel 80 kilométer/órás sebességgel érkezett az átjáróhoz. A mozdonyvezető ugyan adott hangjelzést, de a fékezésre már nem maradt ideje. Egyik túlélő gyermek visszaemlékezése szerint az utolsó pillanatokban valaki felkiáltott a buszon: „Mi lesz most?! Itt a vonat!”

A tizennyolc sérült gyermeket több környező kórházba szállították, de a helyszínen nem állt rendelkezésre pontos utaslista, ami jelentősen megnehezítette a gyerekek azonosítását és a szülők értesítését. A helyszínen kilenc, a kórházba szállítás után pedig további két gyermek halt bele sérüléseibe. A buszt vezető férfi szintén a kórházban hunyt el.

A tragédiát követő nyomozás a buszvezető és a mozdonyvezető felelősségét is megállapította. Mivel a busz sofőrje elhunyt, csak a mozdonyvezető ellen indult eljárás.

A bíróság első fokon két évre, a Legfelsőbb Bíróság pedig jogerősen három év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. A hazai vasúttörténetben ez volt az egyik első olyan eset, amikor vasúti átjáróban történt halálos baleset miatt egy mozdonyvezetőnek börtönbe kellett vonulnia.

A pörbölyi tragédia az egész országot megrendítette. „Kimondhatatlan fájdalom ért minket. Ezt a tragédiát ez a kis falu talán soha sem fogja kiheverni” – nyilatkozta Gayer János, a falu akkori polgármestere. Közadakozásból 18 millió forint gyűlt össze a gyászoló családok megsegítésére és az áldozatok temetésére. A sportvilág is megmozdult: egy székesfehérvári felkészülési torna győztese, a BVSC-Dreher a százezer forintos fődíjat, a döntős Videoton pedig a rendezvény teljes bevételét ajánlotta fel az érintetteknek. Az elhunyt gyermekeknek egységes síremléket állítottak, a baleset helyszínén pedig emlékmű őrzi az emléküket. A tragédia feldolgozására mentálhigiénés csoport is indult, de a közösségben a történtek sokáig tabutémának számítottak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
A fiatalon elhunyt Kesjár Csaba megérezte a versenypályán a közelgő tragédiát
64 éve született a magyar autóversenyző. Párja a tragédia után azt nyilatkozta, hogy a többi résztvevő Csaba halála után nem akart versenyezni, mindenki a szerette. A futamot le is fújták.


Annak idején, az 1980-as években egy egész korszak ígéretét hordozta Kesjár Csaba a magyar autósportban.

Tehetséges volt, ambíciózus, és oda kellett rá figyelni.

1962. február 9-én született, és csak huszonhat év adatott neki – mégis megmaradt több generáció emlékezetében.

A nyolcvanas években sokan nevezték őt „a reménység hercegének”. Nem véletlenül: egy évvel az első magyarországi Forma–1-es futam, az 1986-os Hungaroring-debütálás után már valós forgatókönyv volt, hogy magyar versenyző állhat rajthoz a királykategóriában. És abban az időben ez nem csupán álom volt, mert az ajtó már kinyílt.

A versenysport családi örökség volt

Kevesen tudják, hogy Kesjár Csaba szenvedélye a családi hagyományokból táplálkozott. Édesapja és nagyapja is versenyzett, vagyis a mozgás, a gépek világa, a pályák ritmusa ott volt a levegőben. Ő viszont nem csak vezetni tudott, hanem értette is, mitől él egy technika.

Talán ezért is beszéltek róla úgy a kortársak, mint aki nem pusztán gyors, hanem rendszerszinten gondolkodik, ami az autósportban aranyat ér.

Mérnöki fej, versenyzői szív

A történet gokarttal indult: 1977 és 1981 között gokartozott, és már itt kiderült, hogy tehetséges. A nemzetközi licencű kategóriában 1980-ban és 1981-ben magyar bajnoki címet szerzett – kétszer egymás után, ami a legjobb bizonyíték arra, hogy nem egyszeri, véletlen sikerről volt szó.

1982-ben már autóversenyzői igazolvánnyal folytatta, és onnantól az események szinte sűrűsödnek. Közben a Budapesti Műszaki Egyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett.

Formula Easter: 1982, 1983, 1984, 1985 – négyszeres magyar bajnok. 1985: abszolút magyar bajnok. 1986: hegyi bajnok.

Formula Ford: 1986-ban osztrák bajnok, ami különösen fontos állomás volt. Ebből már lehetett sejteni, hogy a nemzetközi mezőnyben is megállja a helyét a magyar versenyző.

1987-től 1988-ig a német Forma–3 bajnokságban versenyzett. 1987-ben a 9. helyen végzett, ami ebben a mezőnyben komoly teljesítmény, főleg úgy, hogy ő volt az, aki nem „készen” érkezett.

Kesjár Csaba lett volna az első magyar versenyző, aki Forma–1-ben szerepelhet

Az 1987-es Magyar Nagydíj hétvégéjén tesztelhette a Zakspeed csapat autóját, így ő lett az első magyar, aki F1-es autót vezetett. Egyetlen teszt is elég ahhoz, hogy egy ország sporttörténeti pillanatként emlékezzen rá.

Majd 1988. június 24-én a nürnbergi Norisringen történt meg az, amit egyetlen versenyző családja sem akar átélni: Kesjár Csaba az edzésen halálos balesetet szenvedett.

A magyar versenyző mintha megérezte volna végzetet

- erről Harle Tamás írt a Kesjár Csaba 60 – A teljes történet című könyvében. A kötetben a szerző felidézi, hogy

24 órával a tragédia előtt Kesjár Csaba a csapattársával bejárta a pályát, és a hírhedt kanyarban meg is állt.

A beszélgetés lényege – röviden – az volt, hogy ha hibázik, nagy baj lehet.

"A halálkanyarban - amelynél később az életét veszítette - megállította a tűzpiros Hondát és azt mondta társának, hogy ha eltéveszti a kanyart, akkor beleszáll a tóba"

-írja Harle Tamás.

"Csapattársa azt felelte, ha elvéti a kanyart, akkor ott a szalagkorlát, ami megfogja. Döbbenet, de 24 órával később éppen ez a korlát okozta Csaba halálát."

Azon a bizonyos napon a fiatal autóversenyző a piros–fehér–zöld festésű Dallarával féknyomok nélkül, nagy sebességgel csapódott a gumifalnak, majd az autó át is szakította a szalagkorlátot, és csak a fák alatt állt meg.

Nem tudott fékezni.

A korabeli beszámolók szerint édesapja épp a helyszínre tartott, de késett. Az edzésre már nem ért oda, a futamot akarta látni. A hírt – hogy a fia meghalt – a csapat magyar szerelője, Nagy Péter közölte vele.

Harle Tamás a Forbes-nak 2022-ben azt mondta, hogy alapvetően a Norisring pár évvel korábbi átépítése és az akkoriban lazább biztonsági szabályok miatt nem élte túl Kesjár az ütközést.

A lazán összerakott gumifal azonnal szétrebbent, és Kesjár autója lyukat fúrt a szalagkorlát két íve közé, amelynek felső része halálos ütést mért a fejére.

A mai előírások mellett, a pilóták fejét védő úgynevezett „glória” miatt nagy valószínűséggel túlélne egy ilyen balesetet.

Werner Imola, Kesjár Csaba párja a tragédia után azt nyilatkozta, hogy a többi versenyző Csaba halála után nem akart versenyezni, mindenki a szerette. A versenyt le is fújták.

Kesjár Csaba neve az 1980-as években azt jelentette, hogy Magyarországnak lehet saját F1-es versenyzője. Sajnos nem így lett.

De amit elért, az örökre beírta őt a magyar autósport történetébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Tömegsír igazolta a világ első feljegyzett tömegjárványát, amit sokan kamunak tartottak
A holttestek fogaiból kinyert DNS bizonyította, hogy a gyilkos kór a pestis volt, ami a kora középkor elején söpört végig a Bizánci Birodalomból indulva.


Egy római kori versenypálya mellett feltárt tömegsír tárja fel a világ legelső, feljegyzett világjárványának borzalmait.

A mai Jordánia területén talált, több mint 200 holttestet rejtő sír kézzelfogható bizonyítékot szolgáltat arra,

hogyan tarolta le a Justinianus-kori vagy Iusztinianoszi pestisjárvány a mediterrán városokat, és hogyan kényszerített egy mozgásban lévő, sokszínű népességet egyetlen, tragikus temetkezésbe.

Az amerikai vezetésű kutatócsoport eredményei szerint a sír egyetlen, katasztrofális esemény nyomait őrzi, nem pedig olyan temetőét, ami lassan, évtizedek alatt telt meg – írta a The Guardian.

A 6. és 8. század között tomboló pestisjárvány milliókat ölt meg a Bizánci Birodalomban.

A most vizsgált Dzserasz városa a járvány egyik epicentruma volt, egy nyüzsgő kereskedelmi központ, ahová a birodalom minden szegletéből érkeztek emberek.

A kutatók a holttestek fogaiból nyerték ki a DNS-t, amivel egyértelműen azonosították a gyilkos kórokozót, a Yersinia pestist.

„A korábbi beszámolók magát a kórokozót azonosították. A dzseraszi lelőhely ezt a genetikai jelzést emberi történetté formálja arról, kik haltak meg, és a város miként élte meg a válságot” – mondta Rays Jiang, a tanulmány vezető szerzője, a Dél-Floridai Egyetem docense.

A kutató szerint a lelet megmutatja, hogy a járványok nemcsak biológiai események, hanem társadalmi traumák is.

„Ez segít megérteni a pandémiákat a történelemben megélt egészségügyi eseményeket, amelyek így csak szövegekben feljegyzett járványkitörések.”

A tömegsírban férfiak, nők, idősek és fiatalok maradványait is megtalálták.

Az áldozatok sokfélesége azt mutatja, hogy a város lakossága rendkívül mobilis volt: rabszolgák, zsoldosok, kereskedők éltek és haltak meg itt egymás mellett. A járvány azonban csapdába ejtette őket, hasonlóan ahhoz, ahogy a Covid-19 idején leállt a világ. „Az emberek mozognak. Utaznak, sebezhetők, és normál esetben szétszóródnak, felbolydulnak. Itt a válság terelte őket össze” – tette hozzá Jiang.

A felfedezés egy régi tudományos vitára is pontot tehet.

„Egy egész filozófiai irányzat épült arra, amely szerint az első pandémia nem is történt meg”

– magyarázta a kutató.

A tagadók azzal érveltek, hogy sem a népszámlálási, sem a gazdasági adatok nem mutatnak összeomlást, és eddig nem került elő egyetlen tömegsír sem.

„Csakhogy az első pestisjárvány valójában könnyen kibogozható. Megvan a Yersinia pestis mint kórokozó; van egy tömegsír és vannak testek – bizonyítékaink vannak rá, hogy megtörtént”

– szögezte le Jiang.

Szerinte a történelem nem mindig látványos összeomlásokból áll. „Hogy a társadalom vagy az intézmények összeomlottak-e, az külön kérdés. Lehet, hogy egy betegség végigsöpör, anélkül hogy forradalomra, lázadásra vagy rezsimváltásra lenne szükség annak bizonyításához, hogy valóban végigsöpört.”

A Iusztinianoszi pestis (i. sz. 541–750) az első a három nagy, történetileg feljegyzett pestisjárvány közül, amelyet a Yersinia pestis baktérium okozott. A második a 14. századi Fekete Halál, a harmadik pedig a 19. század végén, 20. század elején Kínából kiinduló pandémia volt.

A Iusztinianosz-kori járvány a Bizánci Birodalom központjából, Konstantinápolyból terjedt el a birodalom kereskedelmi útvonalain keresztül, és a becslések szerint a Földközi-tenger térségének lakosságát akár 25–50%-kal is megtizedelhette.

A járvány nevét I. Iusztinianosz bizánci császárról kapta, aki maga is elkapta a betegséget, de túlélte.

A dzseraszi (Jerash) lelet azért is kiemelkedő, mert a mediterrán régióban eddig kevés közvetlen régészeti bizonyítékot találtak a járvány pusztítására. Míg Észak-Európában, például Angliában és Németországban már tártak fel a korszakhoz köthető pestises tömegsírokat, a birodalom központi területeiről hiányoztak a hasonló, egyértelmű leletek. A dzseraszi sír genetikai bizonyítékai megerősítik a korabeli írásos forrásokat, például Procopius történetíró leírásait, aki a járvány borzalmairól és a temetetlen holttestekről számolt be Konstantinápolyban. A felfedezés így segít összekapcsolni a történelmi szövegeket a kézzelfogható régészeti és biológiai valósággal.

Via The Guardian

https://www.theguardian.com/world/2024/feb/05/mass-grave-jordan-justinian-plague-pandemic


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Milliárdos gázsi és botrányok: Dieter Bohlen 72 évesen sem bír magával, most is felforgatja a német tévét
Dieter Bohlen a nyolcvanas évek európai pophangzásának egyik megteremtője, aki később producerként és a tévés tehetségkutatók kíméletlen, de vitathatatlanul szórakoztató zsűritagjaként is a csúcson tudott maradni.


A Pop-Titán 72 évesen is újraírja a saját legendáját: alig pár hete, december végén vette feleségül 18 éve tartó szerelmét, Carinát, tavasszal pedig megújult zsűrivel tér vissza a képernyőre a német tehetségkutatóban, a DSDS-ben – és azt ígéri, ezúttal semmit sem hagynak a régiben.

Dieter Bohlen 1954. február 7-én született Berne-ben. Bár egyetemi diplomát szerzett közgazdaságtanból, a zene már a hetvenes évektől kezdve mozgatta. Az igazi áttörés 1984-ben jött el, amikor Thomas Andersszel megalapította a Modern Talkingot.

A duó berobbant a köztudatba, és egymás után öt olyan slágert szállított, amely vezette a német slágerlistát: a „You’re My Heart, You’re My Soul”, a „You Can Win If You Want”, a „Cheri, Cheri Lady”, a „Brother Louie” és az „Atlantis Is Calling” örökre beírta magát a poptörténelembe. A formáció 1987-es első feloszlása után Bohlen producerként folytatta, és ő írta például Chris Norman 1986-os óriási slágerét, a „Midnight Lady”-t, ami szintén hat héten át vezette a német listákat.

2002-ben indult a Deutschland sucht den Superstar (DSDS), amelynek Bohlen évtizedekre a legfőbb arcává és zsűrielnökévé vált.

Egy rövid, 2021-es szünet után visszatért, idén tavasszal pedig a 22. évaddal folytatódik a történet, teljesen megújult zsűrivel. Bohlen mellett a rapper Bushido és az énekesnő Isi Glück foglal majd helyet. „Mindent megfordítottunk” – üzente Bohlen a visszatérés kapcsán. Az RTL csatorna szerint, amely a show-t gyártja, a koncepció egyértelmű. „Három erős karakter, három különböző világ, egyetlen zsűri” – fogalmazott Inga Leschek, az RTL programigazgatója. A feladatról Bushido is elmondta a véleményét: „Ez egy megtiszteltetés.”

A show üzleti szempontból is óriási jelenség. Az Ebiquity adatai szerint a DSDS 2018-ban 60,1 millió euró, azaz mai árfolyamon körülbelül 22,9 milliárd forint bruttó reklámbevételt termelt. A sajtóban megjelent, nem hivatalos értesülések szerint Bohlen gázsija a csúcson évente elérhette a 2,5 millió eurót (körülbelül 953 millió forintot). A 2023-as évadban komoly botrányt okozott, amikor az egyik versenyzőnek, Jill Lange-nak a következő kérdést tette fel:

„Csináltál valami normálisat is? Vagy csak leérettségiztél, és utána dugattad magad?” A jelenet nagy felháborodást keltett, és az RTL végül kivágta a vitatott részt az adásból.

A Modern Talking körüli vita sem csitul. Bohlen és Thomas Anders között évtizedek óta tart a vita arról, valójában ki is énekelte a legendás slágereket. „Minden dalt először én énekeltem fel, Thomas utánaénekelte” – nyilatkozta a Bildnek Dieter Bohlen. Anders ezt rendszeresen cáfolja, a kettejük közötti adok-kapok a német bulvársajtó visszatérő eleme.

Bohlen magánélete is fordulatot vett. December 31-én, a Maldív-szigeteken vette feleségül Carina Walzot, akivel 2006 óta alkotnak egy párt. Az érzelmes pillanatról később így mesélt: „Két percig csak sírtam” – mondta a Bildnek. A szertartást januárban Németországban, Nenndorf városában is hivatalossá tették egy polgári esküvővel, Carina pedig felvette a Bohlen vezetéknevet.

Forrás


Link másolása
KÖVESS MINKET: