Utazás a szarvas torkán keresztül – megnéztük a Vadászati Világkiállítást

Fischer Gábor - szmo.hu
2021. szeptember 27.

Szombaton megnyílt a Vadászati Világkiállítás. Ezelőtt ötven évvel már rendeztek ugyanott, a Hungexpo területén ugyanilyen néven kiállítást, akkor persze minden másképp volt. Először is: most szinte politikai krédó kérdése, hogy szeretjük-e vagy gyűlöljük. Akkor ilyenről szó sem lehetett. További lényeges különbség, ötven év alatt nagyon megerősödött azoknak a természetvédő mozgalmaknak a hangja és ereje, amelyek ezt a fajta emberi tevékenységet elítélik. Nem tartják másnak, mint öncélú gyilkolászásnak, és ezt a felfogást egyre többen osztják a társadalmon belül.

Például ötven éve még kifejezetten vonzó része volt a kiállításnak az állatprémekből készített tetszetős bundák kiállítása és az azokból tartott divatbemutató, ma természetesen szó sem lehet már ilyesmiről: a kiállításon semmi hasonlót sem láthatunk, mint ahogy az utcán sem nagyon látunk már állatprém bundás embereket, nemcsak az enyhe tél miatt.

Első benyomásaim:

Hát igen, az agancskapu. Láttam róla képeket előtte, és az az igazság, hogy lehet ezt szerencsétlen szögből fényképezni, sőt: igazán nehéz is jól, viszont valóban monumentális. Kedvenc fotózkodási pontja a látogatóknak, és megint bejön az ízlés: elhullajtott agancsokból épített toronnyi csont-építmény, hát ez bizony bizarr látvány, de  a modern művészetek időnként ennél még sokkal meghökkentőbbek. Lesz még szó később izgalmas, de elfuserált szobrokról is, de jussunk be.

De ami ennél is bizarrabb, az az, hogy mit is látunk? Egy óriási szarvasfejet, melynek tátott szája formázza a kaput. Hát még jó, hogy mindez nehezen kivehető, szerintem a látogatók nagy része ebbe nem gondolt bele, amikor besétált a hegynyi szarvas száján. Gyengébb idegzetűek meg is kerülhetik az emberekkel táplálkozó lényt, de én bátor vadász vagyok, át, a gigászi gigán, egyenesen a vadonatúj főépülethez érkezünk.

Amikor beértem, az első nap déltájt, még viszonylag kevesen voltak. Szinte csak lézengtek, gondoltam is magamban, hát elég gáz, hogy a nyitás napján nem szedik szét a pavilonokat, mint egy bevásárlóközpont megnyitásakor, ráadásul minden bevásárlóközpontban ugyanazt lehet kapni, itt meg mégiscsak valami egyedi dologra számíthatunk. Később ez a helyzet változott, délutánra többen lettünk. Hullámzó tömeg nem volt, de azért épp elég sokan voltunk, a Kincsem-park lelátói például majdnem megteltek. De erről majd később. Tehát én, mint a rettenthetetlen Vadász, egy beléptető kapus procedúra (fémdetektoros vizsgálat) után kiérek a tetthelyre. Nosza, sétáljunk be, először a Központi Magyar Kiállításra. Elvégre magyarok vagyunk. Hatalmas, kör alakú kiállítótér, a falon végig a régi korok nagy vadászai, zordon férfiak, főnemesek, kalandorok, nagy nevűek és ismeretlenek. Képpel, szoborral, ahogy kell. Lerovom a tiszteletemet nagy elődeim előtt, de ami igazán tetszik, az nem is ez: hanem a szobrok. A terem közepén csupa nyílvesszőből igazi szökellő szarvast mintáz, na ez tényleg tetszik.

Szőke Gábor Miklós az alkotó, ez nem szokványos, még szól is valamiről, címe is van: “A magyarok nyilaitól ments meg uram minket”. Ha ez a cím, akkor persze ez nem is vadászati, hanem kalandozási témájú szobor, s a szarvas alakú nyílhegy-felhő itt a magyarokat jelképező totemállat. Mindegy, tényleg izgalmas. Hanem itt a másik:, sokkal prózaibb a címe: “Zrínyi halála”.

S hogy ne férjen kétség a dologhoz, itt minden meg van magyarázva. Azazhogy majdnem minden, igazán nem tudtam, hogy Zrínyit egy tatu teperte le. (ugyancsak Szőke szoborta, a mentét, amin a tatu áll, Mojzes Dóra jelmeztervező készítette).

Nem sikerülhet minden. De cserébe kapunk rengeteg filmet, melyeket kicsi mozifülkékben lehet nézni, s egy megemlékezést az 1971-es kiállításról. Itt nem más, mint a Fővadász, Leonyid Iljics Brezsnyev, az egykori Szovjetunió méltán elfeledett diktátora jelenik meg a képen, a Nagy Vadásszal, Kádár Jánossal. Szép, szép, jó, jó, hümmög magamban a vadász, de én vadakat akarok látni és ilyesmit, olyan vadászatisabbat, mint ez a korrekt terem. Megkapom azt is.

A következő pavilon halászat és vízgazdálkodás tematikájú. Számomra hihetetlen, biztos a szakirányú műveletlenségem miatt, milyen óriási halak is élnek a Tiszában. Azt ugyan nem tudtam mire vélni, hogy egy nagy, hosszúkás medencébe miért hajigál be egy fickó műhalat horgászbotjával, hogy azt unottan kihorgássza, s ezt ismételgesse sokáig. Bizonyára valami produkció is következett, de ezt én már nem tudtam kivárni.

A vízgazdálkodást komolyan veszik: a nemzeti parkok is kitelepültek, információs anyagokat osztogatnak, sőt a Tiszalöki Vízerőmű is fontosnak érezte, hogy jelen legyen.

Bemelegítésnek nem rossz, de frissen lízingelt vadász lelkem valami többre vágyik. Irány a preparátor bajnokság és kiállítás. Itt is van bemelegítő kör: puskák. Nem is akármilyenek, modernek, csillognak-villognak, akik ebben az univerzumban élnek, azoknak biztos itt csurran ki a nyáluk: olyanok lehetnek ezek a márkás puskák, mint egy autórajongónak egy Maserati. Vagy egy Rolls-Royce. Érezhetően megszaporodnak már az olajzöld öltönyök, a zöld nyakkendők és zöld posztós kihajtók és a hetyke vadászkalapok is. A legnagyobbaknak egész jelvénykollekció díszíti a fejfedőjét. Ez biztos jelent valamit a vadászoknál.

A preparátor bajnokság néhány Hitchcock-filmre elegendő rémületes élményt szolgáltat. Végül is, lelövés után is kell valamit kezdeni ezekkel a lényekkel: hát persze, tömjük ki. És kitömnek mindent. Madarakat, medvéket, de őszinte megdöbbenésemre, naposcsibéket is. Ez már perverzió, nem játékok, életük első napját talán megérték, aztán máris kitömték őket. Igen, mindenki el van ájulva: cukik. Halott csibék, Édik. Psycho.

Na tessék, kiestem a szerepemből. Egy igazi vadász minden bizonnyal odavan a preparátumokért. Tehát igenis, legyek korrekt: aki ezt szereti, az nem fog csalódni. Rengeteg, tényleg első osztályú preparátum, olyanok, mintha élnének. Ez valóban művészet. A belém plántált vadász elégedett, gondolom. Igenis: ha már film, nem Hitchcock, hanem Pálfi. Taxidermia.

Na jó, azért lépjünk. Menjünk oda, ahol minden vadász szíve gyorsabban ver: a trófeacsarnok. Erre ténylen nincsenek szavak. De komolyan. Ha vadász lennék, itt alélnék el a gyönyörtől: hihetetlen mennyiségű, agancsos trófea. Koponyák, hegyekben. Koponyák hegye. Golgota. Az olajzöld kabátosok szakavatott szemmel mustrálják a trófeákat, lelkesen mutogatják az érdemesebb darabokat.

A családok is jól érezhetik magukat: a terem közepén dioráma: szintén kitömött állatok jelenetei: el lehet köztük tallózni, míg a papa a szarvaskoponyákat csodálja.

Van itt díjnyertes trófeákat bemutató kicsi terem és trófeabírálat is. Sajnos olyat nem láthattam, mert a helyszín üres volt biztosan jó program lehet, győzködöm vadász-énemet.

Továbblépünk, itt van a Hagyományos Vadászati Módok Csarnoka. Na, ez tényleg érdekes. Ez ugyanis igazi kiállítás. Van itt íjászat, solymászat, régi, elöltöltős puskák, mindez interaktívan is: kipróbálhatunk íjjal, régi puskával lőni (nagy sorok is voltak, végig ott), a madarak meg ott gubbasztanak, valódiak, végre nem kitömött állatok. Nem lehet könnyű nekik, ebben a zajban, de ilyennek is kell lenni egy vadászsólyomnak: fegyelmezettnek, jól idomítottnak. Le a kalappal a solymászok munkája előtt. De van itt fegyverével eltemetett honfoglalás kori sír, persze nem igazi, szertári műanyag csontváz figyel a homokban, ez a gyerekek kedvence. Amikor jöttem, akkor is három csöppség ugrándozott a csontváz feletti plexin.

Láthattam itt kitömött lovasíjászt is, kitömött solymászt, jó: ők minden valószínűséggel bábuk voltak.

A terem egyik sarkában meg VR játékok. A vendég szemüveget kap, őt behúzza a 3D virtuális valóság, mi pedig döbbenten nézzük az össze vissza mozgó embereket. Egy kislány éppen íjjal lőne le egy szarvast (ezt onnan tudjuk, hogy kivetítik nekünk is, amit ő lát), de hát hmm... szóval a legmesszebb kilőtt nyílvessző is csak a vadászles belső falába, mennyezetébe csapódik be. Nagy ez a világ, mégsem találja el. Kicsi lány, megpróbálta. Elégedetten csettintenék, ha vadász lennék, itt tényleg sok mindent láttam, és ez volt leginkább olyan, mint amilyennek az ember elképzel egy kiállítást a XXI. században. Informatív és interaktív.

Ami teljesen szürreális, az a Türk Tanács jelenléte. Nem is értem, eleve, mi az a Türk Tanács, azt végképp nem, mi a szerepe ezen a kiállításon, de hát itt vannak, két elátkozott hosztesz kínálja a nem éppen sokatmondó kis brosúrájukat, jó meló, nem zavarja őket senki sem. Bagaméri jut eszembe, az elátkozott fagylaltos.

Apropó fagylalt: ha enni akarnánk, készüljünk fel. A vadászat nem a szegény emberek sportja, itt az árjegyzékeken a számok négyjegyűek, egy szarvasburger (jelentsen bármit is) 2500-3000 Forint. Viszont kizárólag kártyával fizethetünk.

Van itt még Kincsem-park, karikás ostor, betyárok, fogatok, igazi családi program. Tele a lelátó, folyamatos a program.

A végére egy pici színes: egy kicsi pavilon. Fából van felhúzva, pár négyzetméter. A neve, Kárpát-medencei Kincsestár. Igazán semmi mellbevágóan érdekes nincsen benne, de mégis ez a szívem csücske: a kiállított mackók miatt. Plüss, plüss, és egy kicsi mézes macis flakon. Nem is kell jobb.

Így telt nekem ez a fél nap, vadászként csettintenék többször is, hiányérzetem is lenne itt-ott, de el kell ismerni: tényleg nem sajnálták sem a pénzt, sem az anyagot. Ez oda lett téve, rendesen.

Aki vadász, vadászik, feltétlen nézze meg. Jó lesz.

Az is, aki úgy gondolja, hogy a természettel eggyé válni lelövöldözős-kitömős módon lehet.

De én itt a végén levetem a vadász-ruhám, úgyis lötyög rajtam. Nekünk van itthon két macskánk, a gyerekek kikönyörögtek két kicsi hörcsögöt is. A kertben járkálnak a sünök esténként és persze ott vannak a madarak a fákon. Darazsak is zümmögnek. Nekem ők tetszenek. Nem is puffantom le őket.

Belicza Bea, Photo by Teymur Gahramanov on Unsplash - szmo.hu
2021. november 19.

Egy több diplomás, népszerű tanárnővel, egy mosolygós fiatal anyával ülök le beszélgetni. Mások is beszélgetnek vele, de nem arról, amiről mi. Arról nem lehet. Nem mutathatja meg az arcát.

12 éve fertőződhetett meg HIV-vel, de csak 5 éve derült ki. Évekig bőrproblémái voltak: övsömör, ekcéma, gombás fertőzések, herpeszek a száján. Az orvosok nem találták, mi a baj. Agyvelőgyulladással került kórházba 2016-ban. A diagnózis az volt, amit senki nem akar hallani: AIDS.

A HIV-vírus annyira legyengítette az immunrendszerét, hogy az utolsó pillanatban kezdhették kezelni.

„HIV-szűrést korábban senki nem kért. Talán azt gondolták, kizárt a fertőződés, mert nem élek kicsapongó életet és heteroszexuális vagyok. Hülyeség erre gondolni, a HIV nem válogat jó és rossz emberek, meleg, nem meleg, férfi és nő között, mindenki elkaphatja, sajnos gyerek is.”

- mondja Éva.

Akkortól számít AIDS-esnek a beteg, ha a CD4 száma 200 alatt van, neki csak 78 volt. Gyógyszerekkel erősítették az immunrendszerét a szervezetét romboló vírusokkal szemben. Sikerrel.

„Nulla a vírusszámom, ami azt jelenti, hogy a HIV a nyirokrendszerben húzza meg magát. Minden nap beszedem a gyógyszereimet, és így nem tud bekerülni a vérkeringésbe, tehát ha akarnék, se tudnék fertőzni. Erre a legnagyobb bizonyíték, hogy most szültem egy egészséges gyereket.”

Sőt kettőt is, az egyiket még jóval azelőtt, hogy fény derült volna a fertőzésére. Amikor meglett a diagnózis, az akkor 5 és fél éves kisfiút azonnal elvitték szűrésre. Negatív volt.

"Arra emlékszem, hogy amikor a fiam vizsgálata rendben volt, akkor hálát éreztem nagyon sokáig. Aztán nem tudtam aludni, generalizált szorongás alakult ki nálam, állandóan pisilni jártam, összerezzentem mindent zajra. Állandóan az járt a fejemben, hogy

A futó kalandból született gyermek apját sejtette a HIV-vírus mögött. Nem is számolgatott. Két év múlva azonban egy régi barátjánál meglátta a gyógyszereket. Őt 2013-ban szűrték ki, hogy AIDS-es. A vizsgálatok szerint Éva 2009 körül fertőződhetett meg, szóval biztos volt benne, hogy tőle kaphatta meg a betegséget.

A családja is azt hitte, hogy feldolgozta, semmi érzelmet nem mutatott, ha a fertőzésről beszélt, de ő maga gyanította, hogy valami nem stimmel. Két éve elkezdett heti rendszerességgel pszichológushoz járni.

A közvetlen családján kívül alig tudja valaki, hogy HIV-vel él.

„Megkaptam, gyógyszert szedek, kész. Nem is volt igényem beszélgetni. Elpakoltam, elfojtottam magamban.”

Aztán az iskolában úgy érezte, mintha minden kolléga úgy nézne rá, mintha tudnák. Elmondta az igazgatónak. Ő pedig csak megölelte. Ez a támogatás megnyugtatta, nem látta már a furcsa tekinteteket, amelyek nem is voltak.

Még a kórházban az őt kezelő orvos figyelmeztette először, hogy jobb, ha az állapotáról nem beszél.

Éva igyekezett azokat is védeni, akikkel kapcsolatban volt a betegség felfedezése előtti években. Pszichológusa segítségével írtak figyelmeztető emailt a volt partnereknek, hogy menjenek HIV-szűrésre. A kórházban egyébként nincs kontaktkutatás.

Éva úgy tudja, nem fertőzött meg senkit. Azt mondja, a nőkről férfiakra egyébként nehezebben megy át a betegség.

11 évvel ezelőtt úgy jött világra a fia, hogy senkinek nem fordult meg a fejében, hogy ő HIV-fertőzött lenne.

„Természetes szülés volt. Őt két és fél évig szoptattam is, és mégsem kapta el a vírust. Akkor harminc százalék volt az esély, hogy a terhesség alatt vagy a szüléskor, esetleg szoptatáskor megfertőzzem.”

Az ő gyerekének szerencséje volt, de akadnak, akik szüléskor vagy szoptatáskor fertőződnek meg. Ez viszont elkerülhető lenne egy gyógyszerrel, illetve ha lenne HIV-szűrés a szülések előtt.

Éva első gyermeke születésekor nem szólhatott senkinek, hogy beteg, hiszen ő sem tudta.

A diagnózis után úgy döntött, szigorúan tartja a titkot. Amikor megismerte mostani társát, egy hónapig kínozta magát, mert félt, hogy ha megmondja, akkor elhagyják.

„Úgy gondoltam, biztonságban van mellettem, mert gyógyszert szedek. De egyszercsak nem tudtam megölelni.

Kocsiban ültek, amikor kimondta. Arra számított, azonnal megállnak és elküldi őt.

„Ez a nagyon értelmes pasi bután nézett. Nem szólt, teljes tanácstalanság volt az arcán. Aztán megszólalt, hogy ő most még jobban csodál.”

Eltelt fél év, mire meg merte kérdezni Évát, hogy korábban fog-e meghalni. Addigra ő már tudta, hogy nem lesz rövidebb az élete.

„Annak idején nekem is két év volt, amíg fel mertem tenni a kérdést az orvosomnak. Azt mondta,

A HIV-vel élőkért alapított Retropajzs nevű egyesületnél már azon viccelődtek, hogy HIV a hosszú élet titka. Nem lesz ez a szlogenjük, mert nagyon sokan nem tudják még humorral kezelni ezt a helyzetet. Rengetegen depressziósak, magányosak, többen öngyilkosok lettek.

Kell a terápia és sokat beszélek a sorstársakkal. Végre a 11 éves fiam is tud mindent. Ez nagy megkönnyebbülés volt.”

A diagnózis után az őt kezelő orvos azt ígérte, hogy a gyógyszerektől három-négy hónap múlva olyan lesz, mint ő, és akár gyermeke is születhet. Éva ezt nem felejtette el, és el is jött az idő, amikor társával gyereket akartak.

„2016-ban nyolc gyógyszerrel kezdtem, aztán napi egyre csökkentették. Most napi három tablettát szedek, azt mondják, ez a 120 százalékos védelem egy ideig.”

Azt remélte, ugyanúgy fogják kezelni, mint egy átlag kismamát, hiszen nem működnek a vírusok benne.

A vártnál picit hamarabb elfolyt a magzatvize, be akarták vinni a kórházba, de amikor kiderült, hogy HIV-vel él, azt mondták, nem mehet, csak a Szent Lászlóba. A nőgyógyász unokatestvéreként végül fogadták.

„Nulla vírusszámom van, mégis elkülönítettek, így sem ülhettem le a közös társalgóban a szülésnél, csak ha viszek egy kis gumipelenkát, és még így is kaptam külön szemetest. Sőt, vajúdás közben bejött a gyerekorvos és közölte, hogy kizárt, hogy én hüvelyi úton szüljek. Fájdalmak közt sziszegtem, hogy keresek egy telefonszámot, de nem bírtam előkeríteni az orvosom elérhetőségét. Ekkor a doktornő kiment utánanézni, majd meglepődve jött vissza, hogy tényleg szülhetek természetesen.”

Éva megérti a bizonytalanságot, azt mondja, ha nem fertőződött volna meg, ő sem tudna többet és ő sem merne leülni egy asztalhoz egy HIV-vel élővel.

„Jöttek a nővérkék és mindenki kérdezett, a végére kialakult egy kapcsolat. Megértettek és az is megbocsájtott, aki azt hitte, felelőtlenül megfertőzöm a gyerekem” - mondja.

„Azt tanultam, hogy ne hazudjak, de mit tehetünk, ha az egészségügyi ellátásban megtagadhatják az ellátásom.”

Egy sorstársának épp most mondták, hogy nem húzzák ki a bölcsességfogát. Korábban ugyan közölték, hogy ki kell húzni, de amikor kiderült, hogy HIV-vel él, azt mondták, mégsem fontos.

„Sírva hívott fel a lány. Megalázó, amikor azt mondják, hogy bocs, akkor inkább menj el. Emlékszem, milyen felemelő, amikor egy orvos azt mondja, hogy semmi gond Éva, ez egy nagyon jól kezelhető betegség, foglaljon helyet. Felszabadító így beülni egy fogorvoshoz.”

A Retropajzs Egyesülettel elkezdenek egy párbeszédet orvosokkal. Próbálják segíteni az átállást, hogy ha megjelenik egy HIV-vel élő beteg náluk, ne 30 évvel ezelőtti protokoll szerint kezeljék, hanem módosítsanak a jelenlegi helyzetre.

„Ahol én szültem, ott már túl vannak a változáson. Elég volt az én esetem.”

”Ott már biztos megértéssel fogadják majd a következő HIV-vel élő nőt.”

hf - szmo.hu
2021. november 23.

Amikor berobbant a magyar közéletbe a hír, hogy a csilliárd diplomás, orvosi végzettségű, tévés hírolvasóként ismertté vált Várkonyi Andrea feleségül megy a dollármilliárdos, felcsúti gázszerelőhöz, Mészáros Lőrinchez, pár másodpercig ízlelgettem ezt a kis csemegét (lássuk be, van neki egy kis Monty Python-os bukéja), aztán elintéztem annyival: “ő dolga.”

Mert hogy az is. Negyvenes, egyedülálló anya, az országos tévéceleb-karrierből kikopott (nem az ő hibája, jönnek a fiatalabbak, ügyesebbek, fontos fark(as)okkal táncolók, ilyen ez a popszakma), Andrea pedig egy perifériás kábeltévénél landolt. Bevallom, én évek óta azt se tudtam, hogy a világon van, igaz, alig nézek tévét.

Akinél az ugyan kétséges, hogy tud-e írni-olvasni (már a saját nevén kívül, az azért sok-sok szerződéshez kellett), ám olyan nyugodtan lehet szenderegni kidolgozott, férfias felsőtestén, mint egy kisbaba.

Szóval ez Andrea dolga. Amit ő eladott, azt évezredek óta bocsátják áruba a nők. Ki olcsóbban, ki méregdrágán, ki koszlott motelszobák nyikorgó rugójú kanapéin, ki szabályos házasságlevéllel, nyolccsillagos dubaji szállodák selyemszatén függönyeinek jótékony homályában.

A problémám nem ezzel van. A problémám azzal van, hogy Andrea – jó néhány sorstársához hasonlóan – mintha egyfajta tudathasadást szenvedett volna el abban a pillanatban, amikor a lábát először bújtatta bele egy átlag magyar tanári fizetés két-háromszorosába kóstáló Jimmy Choo cipőbe. Mintha kikapcsolták volna az agyában azt a területet, amely a valóság-érzékelésért, a józan paraszti észért, és az önismeretért felelős.

Hogy az ő tehetsége, sokoldalúsága, művészi és üzleti géniusza nem volt elismerve. Pedig ő ennek a nemzetnek egy elásott gyémántja, aki csak azért nem tudott oly szemkápráztatóan csillogni, mint az ujján díszelgő, húszmilliós brill, mert ezek a buta magyarok képtelenek voltak fel- és elismerni őt.

És ezt épp Andreától, egy több diplomás, értelmes nőtől nem vártam. Nem vártam, hogy átváltozik magyar Marie Antoinette-é (aki ugye arról híresült el, hogy amikor azt mondták neki, hogy a nép éhezik, nincs kenyerük, meglepetten így válaszolt: “Akkor egyenek kalácsot.”) Bár az anekdota állítólag nem hiteles, az most mindegy is, a lényeg az, hogy Andrea, aki doktori titulusát jó nagy betűkkel fitogtatva, pszichológusi minőségében most megjelentetett egy önismereti-életvezetési sikerkönyvet, abban azt mondja az “unott arcú hivatalnokokról” kérdező kislányának, hogy azért ilyen elgyötörtek, mert nem tanultak eleget.

Mert ugye, ha az ember sokat tanul, akkor majd jobb napokat látott műsorvezető lesz belőle egy kábeltévénél. Jaj, bocsánat, dehogyis: hiperszonikus sebességgel kilő a karrierje, Cannes-i díjnyertes reklámfilmeket gyártó, százmilliós médiacég tulajdonosnője lesz, meg igazgatótanácsi tag az ország egyik legnagyobb kereskedelmi tévéjében, meg önismereti bestseller-író.

Na ezzel van bajom. Hogy Várkonyi Andreából többet néztem ki. Marie Antoinette-nek legalább van annyi mentsége, hogy egész életében királyi pompában élt, fogalma sem volt arról, hogy él egy közember. De Andreának van, nagyon is. Pontosan tudja, mire lehet jutni ebben az országban azzal, ha az ember “csak” tanult és szorgalmas. És mégis el akarja hitetni velünk – urambocsá még ő maga is elhiszi – hogy a fergeteges sikereit tényleg a saját képességeinek köszönheti.

Mert ugye vannak a szerényebb luxusfeleségek. Bezsákolják az országosan ismert, kőgazdag palit, aztán a népharag elől gyorsan elhúznak külföldre. Hawaii-n vagy Bora Borán élvezik a jachtos, magánrepülős, brilliánsokkal meg Dior-nagyestélyikkel kipárnázott életüket, minden nap áldják a szerencséjüket, és szépen csendben maradnak. Ez még akár szimpatikus hozzáállásnak is tekinthető.

A nárcisztikus luxusfeleségek viszont azt csinálják, amit te. Fürdenek a palijuk milliárdjain vásárolt, országos népszerűségben, meg írnak egy “sikerkönyvet”, amelyben belerúgnak az “unott arcú hivatalnokokba”.

A Jimmy Choo cipőjükkel.

Címkép: MTI/Szigetváry Zsolt - szmo.hu
2021. november 20.

2019-ben választotta szét a Csókay András idegsebész vezette orvoscsapat a bangladesi sziámi ikreket, most Veiszer Alindának adott interjút - amit itt lehet megtekinteni előfizetésért cserébe - a műtétről és a pereskedésbe fajult botrányokról.

Az interjúban, amit a Telex szemlézett, Csókay elmondja, hogy szerinte több szakmai hiba is történt a műtétet megelőzően. Csókay műanyag koponyákon mutatta meg a műsorban, hogyan kellett volna felépíteni a koponyát, és ehhez képes mennyivel lett alacsonyabb a csont, mennyivel kevésbé nyújtott védelmet az agynak. Az egyik lány agya be is vérzett, majdnem meghalt, azóta képtelen az önálló életvitelre - mondta a professzor.

A vita valójában Csókay és Pataki Gergely plasztikai sebész között húzódik, akik több mint tíz évig vitték közösen a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítványt. Csókay azonban egyetlen egyszer sem mondja ki a nevét az interjúban, minden esetben alapítványként hivatkozik a másik oldalra.

Az idegsebész az interjúban elmondta, ha nem a háta mögött hoznak meg a műtétről alapvető döntéseket, akkor odament volna, és azt mondja, hogy "fiúk, akkor most innen takarodó van".

Mindezeket a vitákat ráadásul felvette a műtétről dokumentumfilmet készítő Szász János, akinél aztán házkutatást tartott a rendőrség egy ismeretlen feljelentő miatt, a nyersanyagokat keresve. Csókay szerint azért, mert az alapítvány nem szeretné, hogy a konfliktusok nyilvánosságra kerüljenek.

Elmondta azt is:

"Én jónak tartom a magyar rendőrséget, védi például a tüntetőket. De az, hogy 11 rendőr lerohanjon egy kovidos családot egy nyolc és egy tizenhat éves gyerekkel... Hát olyan megfélemlítő ereje volt ennek. (…) itt valami borzasztó félrevezetés történt. Félre lehet vezetni a legjobb rendőrséget is."

Láng Dávid; címkép: MTI/AP/Lisa Leutner - szmo.hu
2021. november 17.

Mint arról beszámoltunk, Ausztriában az egyre súlyosabb negyedik hullám miatt hétfőtől kijárási korlátozást vezettek be azok számára, akik nincsenek teljes körűen beoltva: csak alapos indokkal hagyhatják el otthonaikat, például ha orvoshoz, munkába vagy bevásárolni mennek.

Bécsben élő magyarokkal, köztük egy orvossal beszélgettünk arról, mit gondolnak az új szabályozásról, mi állhat a hátterében és be lehet-e vajon tartatni.

„Az eddigi hullámokhoz képest felemás a helyzet: ha a diagnosztizált fertőzötteket nézzük, már minden korábbi rekord megdőlt. Kórházba viszont ehhez képest relatíve kevesebben kerülnek, aminek szinte biztosan köze van ahhoz, hogy az oltás megvéd a súlyos lefolyástól. A másik fontos tényező, hogy az alig vagy kevésbé átoltott 5-14 és 15-24 éves korosztályok pörgették fel ezt a hullámot” – mondja Magyarics Zoltán orvos, aki 13 éve él és dolgozik Bécsben. A betegellátásban ugyan közvetlenül nem vesz részt, de szakmabeli ismerőseinek köszönhetően viszonylag jól rálát.

Ausztriában Magyarországgal ellentétben nyilvánosak az adatok arról, a mennyivel több oltott betegszik meg az oltatlanokhoz képest – a statisztikákból az látszik, hogy háromszorostól tízszeresig terjed az eltérés, korcsoporttól és attól függően, minden igazolt fertőzést nézünk-e, vagy csak a tüneteseket.

Ez az ábra mutatja, mekkora eséllyel fertőződhetnek meg tünetesen az oltatlanok (folyamatos vonal) és az oltottak (szaggatott), három korcsoportban (színek). Szépen látszik a különbség, de a 3. oltások késői adása miatt az áttöréses fertőzések lassú emelkedése is az oltottakban. Érdemes viszont megnézni a 12-17 éves korosztályt, ahol a legnagyobb az olló: jól működik bennük az oltás, ráadásul náluk sokkal "frissebb", mert javarészt július-augusztus után oltották őket.

Ezen az ábrán látszik, hogy nyáron a tizenévesek bulizása, majd ősszel az 5-14 évesek iskolába visszatérése indította be az őszi hullámot. Utóbbiak lényegében oltatlanok, előbbieknél júliusban indult az oltás, de lassan halad(t).

Ami az új intézkedéseket illeti: a kijárási korlátozás közel sem teljes, annyi kivételt szabtak meg – ilyen az alapszükségletek ellátása, a sportolás, fontos hivatali ügyek intézése, családtag ellátása vagy akár a templomba járás –, hogy gyakorlatilag bárki találhat kifogást, miért tartózkodik az utcán. Magyarics szerint látni kell, hogy nem lehet minden ember mellé rendőrt állítani.

A beoltottak esetleges éjszakai korlátozásával kapcsolatban pedig folyamatosan zajlanak a politikai alkudozások, ebben közel sincs egyetértés a kormányzó koalíciós pártok között – teszi hozzá.

Az intenzív betegellátásban résztvevő orvosok rövid időre, de átmenetileg a mostaninál is szigorúbb intézkedéseket javasolnak a járványhullám tompítására.

A mostani szigorítás előzménye, hogy Ausztriában a tömeges oltás megkezdése után átálltak arra, hogy nem az esetszámokhoz kötik a járvány súlyosságát, hanem az egészségügy leterheltségéhez, vagyis a kórházi – elsősorban az intenzív – ágyak foglaltságához.

Ez viszont csak addig működött, amíg a negyedik hullámban el nem kezdett drámaian gyorsulni a járvány terjedési sebessége: most tartanak 430-440 körüli foglalt intenzíves ágynál, mégis kénytelenek voltak az eredetileg 500-nál és 600-nál tervezett intézkedéseket előrehozni, pusztán a növekedés dinamikája miatt.

Magyarics Zoltán szerint aligha fog jól reagálni a lakosság arra, ha az oltottakat is korlátozzák, de ennek a kérdésnek több vetülete van: egyrészt egy orvosszakmai, másrészt egy politikai.

„A politikusok belenavigálták magukat abba a narratívába, amibe Magyarországon is, miszerint mindenki számára elérhető az oltás, ezzel pedig készen is vagyunk, nincs további teendőnk. Gyakorlatilag lábon lőtték magukat a sikerkommunikációval, holott a szakemberek már akkor is elmondták, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű” – fogalmaz.

Úgy látja, korai volt ez a sikerkommunikáció abban az értelemben is, hogy a delta variáns ellen hamarabb csökken a védettség az oltás után, illetve magasabb átoltottságra lenne szükség a szezonális felfutások kivédésére, ám ez a tömeges oltási kampány idején még nem volt nyilvánvaló.

„Jelenleg azt a helyzetet próbálja mindenki elkerülni, hogy az intenzív osztályokon triázs legyen, tehát dönteni kelljen, kit részesítsenek előnyben. A további korlátozások is leginkább ezen, tehát a szabad ágyak számán múlnak majd. Egy pozitív hozadéka mindenesetre már van az intézkedéseknek: jelentősen nőtt az oltási kedv, ez pedig a téli-tavaszi időszakban már könnyíthet a helyzeten.”

„Súlyosnak nem nevezném a helyzetet. Az utcán, az embereken egyáltalán nem látom, hogy félnének” – ezt már egy szintén Zoltán keresztnevű másik nyilatkozónk meséli, aki négy éve él Bécsben.

Szerinte azért kényszerült meghozni a kormány a most életbe lépett intézkedéseket, mert az átoltottság elért egy plafonszintet, ami után már nagyon nehéz volt új embereket meggyőzni. Ugyanis aki fontosnak tartotta a vakcinát, az már megkapta, aki viszont nem, arra nem hatottak az észérvek.

Az persze nem valószínű, hogy a maradék 30 százalékot egyöntetűen sikerül ezzel rávenni az vakcinára, de ezzel együtt is szemmel láthatóak a szigorítás hatásai.

Buszban működő oltópont előtt várnak a koronavírus elleni vakcinára Bécsben 2021. november 15-én. Fotó: MTI/AP/Lisa Leutner

„Persze az itteni Facebook-csoportokban is van egy felháborodott réteg, akik sárga csillagos megkülönböztetésről és hasonlókról beszélnek, de azt látom, hogy nagyon gyorsan lehurrogják őket” – teszi hozzá Zoltán, aki szerint egyértelműen csökken az oltásellenesek száma.

Azt mindenesetre nem érzi, hogy a kormány átverte őt, még annak ellenére sem, hogy egészen eddig arról beszéltek, az oltás megold minden problémát. Szerinte alapvető különbség más országokhoz képest, hogy itt emberként kezelik az állampolgárokat, nem ellenségként. Emiatt a nagy többség megérti és elfogadja az intézkedéseket, ha azt mondják, hogy erre most feltétlenül szükség van.

Ugyanakkor szerinte az is fontos lenne, hogy a tartományok egymással egyeztetve konzekvens szabályozást dolgozzanak ki, mivel most még eléggé átláthatatlan és kaotikus a rendszer.

Azt nem merné megtippelni, meddig lesznek érvényben a korlátozások, abban viszont biztos, hogy az idei ünnepi időszakban még biztosan szükség lesz védettségi igazolványra.

„Azoknál látok problémát, akik például éjszakai szórakozóhelyeken dolgoznak, hiszen nekik most ismét veszélybe került a megélhetésük. De tegyük hozzá, hogy a tavalyi lezárás idején is részletes tervet készítettek a szektor kompenzálására, így minden esély megvan rá, hogy most is ez fog történni. Egyszerúen csak nagyon gyorsan lépett életbe a szabály, még nem volt idő a kártalanítás kidolgozására” – összegez.

„Abból a szempontból jogos az aggodalom, hogy már a közvetlen környezetemben is nagyon sokan megbetegedtek. De szerencsére aki oltott volt, kivétel nélkül megúszta enyhe tünetekkel” – meséli Luca, aki érettségi után költözött Ausztriába, ahol közgazdaságtant tanult, majd a bankszektorban helyezkedett el.

Az osztrákoknál viszont Magyarországhoz képest sokkal szigorúbb szabályok voltak érvényben eddig is, például megmaradt a maszkviselési kötelezettség a boltokban és járműveken. Ráadásul FFP2-es maszkot kell hordani, amit sok helyen ingyen is osztogatnak. Erre jöttek most az új intézkedések, amelyek miatt az ő ismeretségi körében is sokan fel voltak háborodva.

– fogalmaz, hozzátéve: ő maga felvette a vakcinát, de nem tartja magát kifejezetten sem oltáspártinak, sem oltásellenesnek. Annak ugyanakkor sokkal kevesebb értelmét látja, hogy ne lehessen kimenni az utcára, mint például a maszkhasználatnak vagy a távolságtartásnak.

Az viszont tény, hogy az emberek túlnyomó része akkor is betartja a szabályokat, ha nem ért egyet velük, tehát kifejezetten magas az egyéni felelősségvállalás mértéke.

Azzal kapcsolatban, meddig fognak tartani a most bejelentett szigorítások, Luca is bizonytalan: szerinte ha a kijárási korlátozás talán nem is, a maszkviselés és a vendéglátóhelyek látogatásának oltottsághoz való kötése tavasz elejéig jó eséllyel el fog húzódni.