Utazás a szarvas torkán keresztül – megnéztük a Vadászati Világkiállítást
Szombaton megnyílt a Vadászati Világkiállítás. Ezelőtt ötven évvel már rendeztek ugyanott, a Hungexpo területén ugyanilyen néven kiállítást, akkor persze minden másképp volt. Először is: most szinte politikai krédó kérdése, hogy szeretjük-e vagy gyűlöljük. Akkor ilyenről szó sem lehetett. További lényeges különbség, ötven év alatt nagyon megerősödött azoknak a természetvédő mozgalmaknak a hangja és ereje, amelyek ezt a fajta emberi tevékenységet elítélik. Nem tartják másnak, mint öncélú gyilkolászásnak, és ezt a felfogást egyre többen osztják a társadalmon belül.
Például ötven éve még kifejezetten vonzó része volt a kiállításnak az állatprémekből készített tetszetős bundák kiállítása és az azokból tartott divatbemutató, ma természetesen szó sem lehet már ilyesmiről: a kiállításon semmi hasonlót sem láthatunk, mint ahogy az utcán sem nagyon látunk már állatprém bundás embereket, nemcsak az enyhe tél miatt.
Első benyomásaim:
Hát igen, az agancskapu. Láttam róla képeket előtte, és az az igazság, hogy lehet ezt szerencsétlen szögből fényképezni, sőt: igazán nehéz is jól, viszont valóban monumentális. Kedvenc fotózkodási pontja a látogatóknak, és megint bejön az ízlés: elhullajtott agancsokból épített toronnyi csont-építmény, hát ez bizony bizarr látvány, de a modern művészetek időnként ennél még sokkal meghökkentőbbek. Lesz még szó később izgalmas, de elfuserált szobrokról is, de jussunk be.
De ami ennél is bizarrabb, az az, hogy mit is látunk? Egy óriási szarvasfejet, melynek tátott szája formázza a kaput. Hát még jó, hogy mindez nehezen kivehető, szerintem a látogatók nagy része ebbe nem gondolt bele, amikor besétált a hegynyi szarvas száján. Gyengébb idegzetűek meg is kerülhetik az emberekkel táplálkozó lényt, de én bátor vadász vagyok, át, a gigászi gigán, egyenesen a vadonatúj főépülethez érkezünk.
Amikor beértem, az első nap déltájt, még viszonylag kevesen voltak. Szinte csak lézengtek, gondoltam is magamban, hát elég gáz, hogy a nyitás napján nem szedik szét a pavilonokat, mint egy bevásárlóközpont megnyitásakor, ráadásul minden bevásárlóközpontban ugyanazt lehet kapni, itt meg mégiscsak valami egyedi dologra számíthatunk. Később ez a helyzet változott, délutánra többen lettünk. Hullámzó tömeg nem volt, de azért épp elég sokan voltunk, a Kincsem-park lelátói például majdnem megteltek. De erről majd később. Tehát én, mint a rettenthetetlen Vadász, egy beléptető kapus procedúra (fémdetektoros vizsgálat) után kiérek a tetthelyre. Nosza, sétáljunk be, először a Központi Magyar Kiállításra. Elvégre magyarok vagyunk. Hatalmas, kör alakú kiállítótér, a falon végig a régi korok nagy vadászai, zordon férfiak, főnemesek, kalandorok, nagy nevűek és ismeretlenek. Képpel, szoborral, ahogy kell. Lerovom a tiszteletemet nagy elődeim előtt, de ami igazán tetszik, az nem is ez: hanem a szobrok. A terem közepén csupa nyílvesszőből igazi szökellő szarvast mintáz, na ez tényleg tetszik.
Szőke Gábor Miklós az alkotó, ez nem szokványos, még szól is valamiről, címe is van: “A magyarok nyilaitól ments meg uram minket”. Ha ez a cím, akkor persze ez nem is vadászati, hanem kalandozási témájú szobor, s a szarvas alakú nyílhegy-felhő itt a magyarokat jelképező totemállat. Mindegy, tényleg izgalmas. Hanem itt a másik:, sokkal prózaibb a címe: “Zrínyi halála”.
S hogy ne férjen kétség a dologhoz, itt minden meg van magyarázva. Azazhogy majdnem minden, igazán nem tudtam, hogy Zrínyit egy tatu teperte le. (ugyancsak Szőke szoborta, a mentét, amin a tatu áll, Mojzes Dóra jelmeztervező készítette).
Nem sikerülhet minden. De cserébe kapunk rengeteg filmet, melyeket kicsi mozifülkékben lehet nézni, s egy megemlékezést az 1971-es kiállításról. Itt nem más, mint a Fővadász, Leonyid Iljics Brezsnyev, az egykori Szovjetunió méltán elfeledett diktátora jelenik meg a képen, a Nagy Vadásszal, Kádár Jánossal. Szép, szép, jó, jó, hümmög magamban a vadász, de én vadakat akarok látni és ilyesmit, olyan vadászatisabbat, mint ez a korrekt terem. Megkapom azt is.
A következő pavilon halászat és vízgazdálkodás tematikájú. Számomra hihetetlen, biztos a szakirányú műveletlenségem miatt, milyen óriási halak is élnek a Tiszában. Azt ugyan nem tudtam mire vélni, hogy egy nagy, hosszúkás medencébe miért hajigál be egy fickó műhalat horgászbotjával, hogy azt unottan kihorgássza, s ezt ismételgesse sokáig. Bizonyára valami produkció is következett, de ezt én már nem tudtam kivárni.
A vízgazdálkodást komolyan veszik: a nemzeti parkok is kitelepültek, információs anyagokat osztogatnak, sőt a Tiszalöki Vízerőmű is fontosnak érezte, hogy jelen legyen.
Bemelegítésnek nem rossz, de frissen lízingelt vadász lelkem valami többre vágyik. Irány a preparátor bajnokság és kiállítás. Itt is van bemelegítő kör: puskák. Nem is akármilyenek, modernek, csillognak-villognak, akik ebben az univerzumban élnek, azoknak biztos itt csurran ki a nyáluk: olyanok lehetnek ezek a márkás puskák, mint egy autórajongónak egy Maserati. Vagy egy Rolls-Royce. Érezhetően megszaporodnak már az olajzöld öltönyök, a zöld nyakkendők és zöld posztós kihajtók és a hetyke vadászkalapok is. A legnagyobbaknak egész jelvénykollekció díszíti a fejfedőjét. Ez biztos jelent valamit a vadászoknál.
A preparátor bajnokság néhány Hitchcock-filmre elegendő rémületes élményt szolgáltat. Végül is, lelövés után is kell valamit kezdeni ezekkel a lényekkel: hát persze, tömjük ki. És kitömnek mindent. Madarakat, medvéket, de őszinte megdöbbenésemre, naposcsibéket is. Ez már perverzió, nem játékok, életük első napját talán megérték, aztán máris kitömték őket. Igen, mindenki el van ájulva: cukik. Halott csibék, Édik. Psycho.
Na tessék, kiestem a szerepemből. Egy igazi vadász minden bizonnyal odavan a preparátumokért. Tehát igenis, legyek korrekt: aki ezt szereti, az nem fog csalódni. Rengeteg, tényleg első osztályú preparátum, olyanok, mintha élnének. Ez valóban művészet. A belém plántált vadász elégedett, gondolom. Igenis: ha már film, nem Hitchcock, hanem Pálfi. Taxidermia.
Na jó, azért lépjünk. Menjünk oda, ahol minden vadász szíve gyorsabban ver: a trófeacsarnok. Erre ténylen nincsenek szavak. De komolyan. Ha vadász lennék, itt alélnék el a gyönyörtől: hihetetlen mennyiségű, agancsos trófea. Koponyák, hegyekben. Koponyák hegye. Golgota. Az olajzöld kabátosok szakavatott szemmel mustrálják a trófeákat, lelkesen mutogatják az érdemesebb darabokat.
A családok is jól érezhetik magukat: a terem közepén dioráma: szintén kitömött állatok jelenetei: el lehet köztük tallózni, míg a papa a szarvaskoponyákat csodálja.
Van itt díjnyertes trófeákat bemutató kicsi terem és trófeabírálat is. Sajnos olyat nem láthattam, mert a helyszín üres volt biztosan jó program lehet, győzködöm vadász-énemet.
Továbblépünk, itt van a Hagyományos Vadászati Módok Csarnoka. Na, ez tényleg érdekes. Ez ugyanis igazi kiállítás. Van itt íjászat, solymászat, régi, elöltöltős puskák, mindez interaktívan is: kipróbálhatunk íjjal, régi puskával lőni (nagy sorok is voltak, végig ott), a madarak meg ott gubbasztanak, valódiak, végre nem kitömött állatok. Nem lehet könnyű nekik, ebben a zajban, de ilyennek is kell lenni egy vadászsólyomnak: fegyelmezettnek, jól idomítottnak. Le a kalappal a solymászok munkája előtt. De van itt fegyverével eltemetett honfoglalás kori sír, persze nem igazi, szertári műanyag csontváz figyel a homokban, ez a gyerekek kedvence. Amikor jöttem, akkor is három csöppség ugrándozott a csontváz feletti plexin.
Láthattam itt kitömött lovasíjászt is, kitömött solymászt, jó: ők minden valószínűséggel bábuk voltak.
A terem egyik sarkában meg VR játékok. A vendég szemüveget kap, őt behúzza a 3D virtuális valóság, mi pedig döbbenten nézzük az össze vissza mozgó embereket. Egy kislány éppen íjjal lőne le egy szarvast (ezt onnan tudjuk, hogy kivetítik nekünk is, amit ő lát), de hát hmm... szóval a legmesszebb kilőtt nyílvessző is csak a vadászles belső falába, mennyezetébe csapódik be. Nagy ez a világ, mégsem találja el. Kicsi lány, megpróbálta. Elégedetten csettintenék, ha vadász lennék, itt tényleg sok mindent láttam, és ez volt leginkább olyan, mint amilyennek az ember elképzel egy kiállítást a XXI. században. Informatív és interaktív.
Ami teljesen szürreális, az a Türk Tanács jelenléte. Nem is értem, eleve, mi az a Türk Tanács, azt végképp nem, mi a szerepe ezen a kiállításon, de hát itt vannak, két elátkozott hosztesz kínálja a nem éppen sokatmondó kis brosúrájukat, jó meló, nem zavarja őket senki sem. Bagaméri jut eszembe, az elátkozott fagylaltos.
Apropó fagylalt: ha enni akarnánk, készüljünk fel. A vadászat nem a szegény emberek sportja, itt az árjegyzékeken a számok négyjegyűek, egy szarvasburger (jelentsen bármit is) 2500-3000 Forint. Viszont kizárólag kártyával fizethetünk.
Van itt még Kincsem-park, karikás ostor, betyárok, fogatok, igazi családi program. Tele a lelátó, folyamatos a program.
A végére egy pici színes: egy kicsi pavilon. Fából van felhúzva, pár négyzetméter. A neve, Kárpát-medencei Kincsestár. Igazán semmi mellbevágóan érdekes nincsen benne, de mégis ez a szívem csücske: a kiállított mackók miatt. Plüss, plüss, és egy kicsi mézes macis flakon. Nem is kell jobb.
Így telt nekem ez a fél nap, vadászként csettintenék többször is, hiányérzetem is lenne itt-ott, de el kell ismerni: tényleg nem sajnálták sem a pénzt, sem az anyagot. Ez oda lett téve, rendesen.
Aki vadász, vadászik, feltétlen nézze meg. Jó lesz.
Az is, aki úgy gondolja, hogy a természettel eggyé válni lelövöldözős-kitömős módon lehet.
De én itt a végén levetem a vadász-ruhám, úgyis lötyög rajtam. Nekünk van itthon két macskánk, a gyerekek kikönyörögtek két kicsi hörcsögöt is. A kertben járkálnak a sünök esténként és persze ott vannak a madarak a fákon. Darazsak is zümmögnek. Nekem ők tetszenek. Nem is puffantom le őket.
