Úristen, agysérült, lebénul, vagy kómába esik? - Nyugi, semmi baja. - Hipochonder anya vagyok
Ez egy őszinte vallomás, ami mögött sok szenvedés és ok van. Közelítsünk a vidámabb perspektívából, a napos oldalon ugyanis minden élhetőbb és szerintem most senkit nem érdekel, miért lettem hipochonder, engem meg már untat.
Szerencsére nem ez a fő tulajdonságom, sőt, személyiségjegynek sem nevezném - amúgy sem az -, de azért tudok produkálni olyan dolgokat, amiken utána társaságban hatalmasakat lehet röhögni. Közben nem annyira, de néha már az is sikerül.
Az igazi hipochonder fél a betegségekről és apróbb tüneteknél is súlyos betegségeket képzel el magának (lásd: Moliére: Képzelt betege ilyen véglet), sőt, át is éli őket. Ilyen komoly szinten nem vagyok, de azért lássuk, milyen betegségeim voltak az elmúlt jó pár évtizedben.
Ezt katasztrofizálásnak hívják: az ember egy pici dologból gyorsan világvégét gyárt. Így lehet havonta egyszer méhnyakrákom - természetesen csak gondolatban, mire megjön, elmúlik -, aztán szokott még lenni pár perc erejéig demenciám, illetve agyérelmeszesedésem - elég csak elfelejtenem egy fontos infót, mondjuk gyanúsan gyakran.... -, hetente van olyan egy percre tüdőembóliám, illetve napi szinten vannak "komoly" problémák a szívemmel, például infarktusgyanú. Ha valami felhúz, olykor megnövekszik a stroke-ra való hajlamom.
Milyen csodálatos az emberi test, mennyi szerv - a végtelen lehetőségek tárháza! Erről jut eszembe, hogy amikor a stressz az emésztésemet érinti, mennyi mindenből lehet válogatni: lehet vastagbélrákom, vagy nyombélfekélyem, esetleg gyomorfekélyem is akár, vagy májzsugorodásom, esetleg megnagyobbodásom. Mindezekkel természetesen pontos orvostudományi és emberbiológiai ismereteim társulnak. Na jó, nem.
Régebben Google-oztam - néha még ma is rákapok a tiltott drogra - , ami azért jó, mert ha fáj a fejed és beírod, hogy fejfájás, akkor információk hatalmas áradata zúdul rád, és máris megvan az esti programod (különösen ajánlom ezt az időtöltést lefekvés előttre, az ágyba, mert utána tutira lesz min gondolkodnod alvás helyett).
A fejfájás lehet villámcsapásszerű vagy hosszan tartó, erős vagy migrénszerű, és helyezkedhet el itt és ott és amott, s aztán ehhez kapcsolódnak mindenféle agyi diagnózisok, amiket remekül felállíthatunk magunknak és megtervezhetjük hajnali ötig a sírkövünk galambos díszítőmotívumait is.
Szóval a hipochondriával tök jól el lehet lenni, ha az ember unatkozna, de a hipochonder ugye nem ezért csinálja, és mivel én egy ma már visszafogottabb formáját képviselem gyermekkori énemhez képest, amikor kétségbeesetten bőrrákra gyanakodtam egy fürdés utáni bőrhámlástól - ezért már keserű nosztalgiával gondolok vissza ezekre az időkre. Mára már szerencsére eltelt annyi idő, hogy kénytelen voltam megállapítani, rengeteg, a négy évtized alatt elképzelt halálos betegségemet sikerült túlélnem, elég jó esélyem van a további életben maradásra is - és lett egy gyerekem.
Ezzel eljutottunk a kardinális kérdéshez: mit nem akar a hipochonder anya? Két dolgot: az egyik természetesen az, hogy a gyereke beteg legyen, a másik pedig a legfontosabb és a legreálisabb veszélyű: hogy a gyermeke is hipochonder legyen. Nekem szerencsém van a gyerekemmel, ismer és tudja rólam, mert mindig elmagyaráztam neki, hogy ez anyunál csak vihar a biliben. Amikor pánikbeteg lettem, ennyit mondott: anyunak nincs semmi baja, csak azt hiszi. Persze ezzel nem oldódott meg minden. Nagyon oda kell figyelni, hogy a gyerek ne vigye tovább ezt a szorongást, de elfojtani sem érdemes a valós énünket. Közben az élet viszont csodásan segít, ha hagyjuk.
Ha bármilyen tünete van, észrevettem magamon, hogy működnek az ősi, DNS-ünkbe, vagy kollektív tudattalanunkba kódolt ösztönök: problémamegoldó és nyugtató üzemmódba váltok. Persze csak, ha nincs nagy baj. Egy gyerek mellett megszokja az ember, hogy a gyerek folyamatosan elesik és mégis egyben marad, hogy hiába hisztizik vörös fejjel végtelennek tűnő ideig, nem szenved agykárosodást, és könnyen megállapítható, hogy mikor szimulál, mert ravasz és lusta, és mikor nem. Bibis a kezed? Holnapra elmúlik. Kiszedjük ezt a szálkát, kitisztítjuk ezt a fület, lekezeljük ezt a sebet, és holnapra már gyógyul is - mondjuk az én dobhártyám bánja ezeket a beavatkozásokat, de akkor is. Az anyasággal járó magabiztosság a saját ősbizalmunkat és a testünk öngyógyításába vetett hitét is erősítheti, magyarul: tök szarul vagyok, de még mindig élek. És tudatosan igyekszem a saját szorongásaimat nem kivetíteni a gyerekre (százalékban nem fejezném ki ennek sikerét azért).
A probléma akkor van, amikor a gyereknek valami rejtélyes rosszulléte van, amit nem lehet egy orrcseppel vagy lázcsillapítóval megoldani. Ilyenkor érdemes a háziorvos vagy a józan eszű, kevésbé hipochonder apa segítségét kérni - akinek mondjuk fél évig fájt a háta, annyira azonosult Walter White-tal a Breaking Badben, de én pont ezért imádom, és különben is szerencsére Walter White meggyógyult a tüdőrákjából, különben nem tudom, mi lenne most a férjemmel. Szóval jön a józan, zen apa, és az esetek szerencsésen nagy részében ránéz a gyerekre, akiért csendben pánikolunk, de a felszínen mosolyogva simogatjuk a fejét, és ennyit mond: "semmi baja".
A legtöbbet a fej beütéséből és a púpokból lehet tanulni: a gyerek az esetek nagy részében NEM kap agyrázkódást, csak üvölt fél percet - ami alatt lezajlik az aktuális napi infarktusunk - és NEM tört be a koponyája és nem lesz fogyatékos sem. Csak egy púp lesz a fején, akármennyire is ijesztően koppan. Persze vannak kórházi helyzetek, hipochonder anyaként elmondhatom, hogy érdekes módon azt is túléltük és csak erősített. Ha ezekből nem tanulunk, akkor miből?
Szóval két tanulságot vonhatunk le a saját hipochondriánk által, amennyiben a státuszunk anya: a gyerekek csodás módon többnyire túlélik életveszélyes gyerekkorukat - és hogy még mi is élünk, sőt, valahogy egyre erősebben. A kognitív viselkedésterápia alapja is a helyzet reális végiggondolása: valóban lehetséges, hogy egy eleséstől lebénuljon a gyermek? Nem. Meg fogunk őrülni addig, mire felnő? Igen. (Nem.) De egy életre szóló kaland az egész.
