„Úgy jövünk ki a zsilipből, a piros zónából, mint a zombik” - Egy elkeseredett ápolónő vallomása
Varga Vanda ápolónő COVID-os betegek között küzd mindennap a magyar egészségügyben. Alapvetően próbál pozitív maradni, de mindennapi tapasztalataival olykor ő is nehezen birkózik meg. Most a Facebookon tette közzé, milyen minden nap lelket önteni olyan betegekbe, akik közül sokan már fel is adnák a betegséggel folytatott harcot.
Bejegyzésének szövegét változtatás nélkül adjuk közre, a kiemelések a szerkesztőségtől származnak.
„Azt hiszem, aki ismer, tudja, hogy nem vagyok gyenge sem fizikailag sem lelkileg. Viszont az elmúlt napok-hetek-hónapok nem egyszerűek.
Szembesülni azzal, hogy életerős fiatal szervezeteket is legyengít és sajnos egyre többet legyőz a COVID. Sokan még mindig nem hisznek benne. Hallom mikor eljutok vásárolni, pl. sorban állás közben, és mondják a butaságokat, hogy ez kitaláció és politika (bárcsak az lenne)...
Látom a kollégáimon illetve magamon is, hogy néha úgy jönnek-jövünk ki a zsilipből, a piros zónából, mint a zombik. Bent a fertőzöttek sokszor azt mondják, „ugyan, drága ápolónő, én már feladtam, tudom, nekem ennyit szánt az élet, és ne is etessen, kár már ez is belém”.
Aztán megpróbálom viccesre fogni, és azt mondom, hasonlítsuk össze, hogy a tegnapi vagy a mai-e a rosszabb ebéd. Látni a Betegeken, mennyire tudnak örülni az otthonról kapott csomagoknak, személyes dolgoknak (egy asztalukra szánt óra, fénykép, tükör).
Akinek van a hozzátartozójánál bent telefon, és olyan állapotban van, hogy tud telefonálni, éreztessék vele, hogy fontos, hogy mennyire hiányzik és szeretik. Ha van unoka, csak egy mondatra hívja fel a nagymamát vagy nagypapát, de rajzolhat is neki, mi kitesszük az ágya mellé.
Ezek a kis dolgok is erőt adnak nekik. Mi is, akik beöltözve overálba - „űrlényeknek”, ahogy fogalmaz egy-két beteg - próbáljuk a lelküket is ápolni, de a Család a legfontosabb, hogy érezzék van kiért meggyógyulni. Segítsenek nekünk és a Betegeinknek...”