„Teljesen összefolytak előttem a napok” – karanténkarácsony, avagy ilyen volt életemben először egyedül ünnepelni
Közel két évig meglepően szerencsés voltam: utazgattam itthon és külföldön egyaránt, bárokba, koncertre, fesztiválra, moziba, színházba jártam, rendelés helyett boltban vásároltam, és egyetlen egyszer sem kaptam el a Covidot. Persze mindezt ésszel csináltam, és beadattam kettő, majd egy harmadik Pfizer-oltást is – de most már egy kicsit úgy gondolom, hogy nem is ezektől függött, hogy elkapom-e a koronavírust vagy sem. Inkább az az érzésem, mintha a vírus kivárta volna a „tökéletes” pillanatot, hogy idén, éppen karácsony előtt csaphasson le rám.
December 22-én délelőttre már összepakoltam egyheti ruhát egy bőröndbe – volt benne egy csúnya karácsonyi pulcsi, amin egy óriási zokni van, ami zsebként is funkcionál, meg csak úgy, a lelkem megnyugtatására a futócipőm –, a családnak szánt ajándékokat gondosan elrendeztem a csomagtartóban, a hűtőből kiürítettem a romlandókat, a növényeimet kicsit túllocsoltam. Azaz, minden készen állt, hogy elinduljak vidékre a családomhoz.
A hazaindulás előtt még az egyik barátommal voltam, aki felvetette, hogy készítsünk egy-egy Covid-gyorstesztet, úgyis volt itthon nálam kettő. Én teljesen jól éreztem magam, ő egy kicsit köhögött, ahogy télen néha szokott a dohányzó ember, így inkább csak „miért ne”-alapon teszteltünk.
Ekkor megkezdődött a kétségbeesett telefonálgatás, üzengetés, online tájékozódás, PCR-tesztlehetőség keresgélés, na meg persze a lakás fertőtlenítése – annak ellenére, hogy már itt is sejtettem, hogy én sem sokáig maradok negatív. A vírus egészen 26-áig lappangott bennem – azaz 72 óránál tovább húzta –, és csak utána terített le. Így a karácsonyt önkéntes, a két ünnep közötti időszakot és a szilvesztert pedig hatósági karanténban ünnepelhettem – teljesen egyedül.
Ezért 24-én elkezdtem ünnepi hangulatot teremteni: behoztam az erkélyről a cserepes minifámat, és díszeket aggattam rá, közben elindítottam egy karácsonyi lejátszási listát a Spotifyon, készítettem egy adag fűszeres-gyümölcsös forralt bort – ami egyébként később, a letargiába borulásom idején még jól jött. Aztán elkezdtem becsomagolni az ajándékokat, amivel amúgy is el voltam maradva, és ekkor kezdett elmenni a kedvem az egésztől – rájöttem ugyanis, hogy még legalább két hétig senkinek sem fogom tudni átadni őket.
Ettől pedig nekem eszembe jutott, hogy ilyenkor már párás szemekkel szoktam nézni a házunk hátsó ablakából, ahogyan apukám halászlevet főz az udvaron egy bográcsban, mellette pedig a kutyánk kitartóan, szinte mozdulatlanul posztol, hátha kap belőle valamit. Közben a házban eluralkodik anyukám aszalt szilvával töltött pulykájának illata, a nővéremmel pedig már legalább kétszer összevesztünk azon, hogy a Harry Pottert nézzük-e vagy a Reszkessetek, betörők!-et.
Egészen idáig bele sem gondoltam, hogy milyen kivételes helyzetben vagyok: egész életemben minden egyes karácsonyom gyönyörű és szeretetteljes volt. Teljesen mindegy, hogy milyen munkahelyi, magánéleti vagy más jellegű zűröm volt, hogy mennyire voltam stresszes és leterhelt, ilyenkor ezek valahogy mindig elsimultak. Valahol e gondolatok körül döntöttem el azt, hogy ezúttal inkább teljesen kizárom az ünnepet.
Felvettem a legkényelmesebb, egyáltalán nem karácsonyi – rózsaszín leopárdmintás – kezeslábasomat, a sarokba száműztem a fámat, a kezembe vettem egy bögre forralt bort és kerestem pár csupa, szigorúan ünnepekhez nem köthető elfoglaltságot. Nap közben olvastam, kiolvastam például Szarka Károly Az én hibám című regényét és Sally Rooney Hová lettél, szép világ című sikerkönyvét, a Netflixen megnéztem pár érdekes ismeretterjesztőt, például az Explained számomra izgalmas részeit, de néhány unalmas, véres horrorfilmet is végigpörgettem az anti-szeretetünnep jegyében. Amikor ezeket meguntam, elkezdtem megtanulni az amerikai jelnyelvet – igen, minden nyelven máshogy jelelünk! – is. Persze mindezt csak addig tudtam csinálni, amíg a vírus az alváson kívül más tevékenységnek is teret adott.
A kiábrándító nem-ünnepi programokat tökéletesen kiegészítette a kiábrándító nem-ünnepi menü, amivel „készültem”. Amikor épp volt étvágyam, belöktem pár mirelitpizzát a sütőbe, amíg pedig éreztem ízeket, rendeltem egy-egy gyógyító pho-levest is. Ilyesmikkel szakítottam meg a vitamin- és Favipiravir-kúrámat. Eközben pedig a social felületeken végigkövethettem, hogy kinek milyen idilli módon telnek ezek a napok. Igaz, próbáltam ezt is teljesen kizárni, de mint később kiderült, nem sikerült túl jól: másfél óráról nagyjából 4 és fél órára nőtt a telefonom képernyőideje ebben az időszakban.
Nem is csoda, hiszen kevés dolog adott támpontot a négy fal között. 24-én délelőtt az erkélyről lenézve láttam, ahogyan néhányan viszik hazafelé a karácsonyfájukat, aztán délutánra egyre erősödött a főttétel-illat a lépcsőházban. 25-én feltűnt, hogy a Hunyadi térről eltűntek a fenyőárusok, és a hatodik kerületi utcák is eléggé kiürültek, szinte alig maradt autó a parkolóhelyeken, amelyekért általában ádáz harc folyik. Gondolom, mindenki hazament a családjához.
Pár nappal később néhány kürtszó és petárdadurranás eszembe juttatta, hogy december 31-e van. Ezen az estén stílszerűen a Netflix Death to 2021 című mockumentary-jét kezdtem el nézni, de elaludtam rajta, és a tűzijátékok ébresztettek. Így a régi, nagypolgári lakásokat kettészelő, vékony válaszfalakon át meghallgathattam Áder János újévi beszédét – közben arra gondoltam, vajon jövőre Novák Katalin miről fog beszélni.
Most tehát január 4-e van, ami azt jelenti, hogy holnaptól hivatalosan is szabad vagyok. Azt tervezem, hogy reggel elvégzek egy gyorstesztet, ami ha negatív lesz, megyek, és megpróbálom bepótolni azt, amit a vírus tavaly év végén elvett tőlem. A jövő évtől pedig – ha addig nem fakul meg bennem ennek a két hétnek az emléke –, igyekszem sokkal nagyobb hálával fordulni afelé, amit ez az ünnepi időszak adni tud, és azon leszek, hogy a környezetemben senkinek ne kelljen ezeket a napokat egyedül töltenie.
