Tálas Péter: Zelenszkij joggal mondja, „ha Ukrajna ég, akkor Moszkva is égni fog”
Moszkvában olajeső esett a legutóbbi ukrán dróntámadás után, ami az eddigi legnagyobb csapás volt, amivel az oroszoknak a saját területükön szembe kellett nézniük. Miközben az Európai Unió - immár Magyar Péter igen szavazatával - ismét egységesen kiállt az ukránok mellett, Putyin egyre távolabb kerül az általa várt áttöréstől. Ráadásul az iráni béke esélye ismét lefelé nyomja az olajárakat, aminek a magas szintje legalább némiképp ellensúlyozni tudta a háború költségeit. Persze az iráni helyzet törékeny, Izrael és az Egyesült Államok egyáltalán nem ért egyet abban, mit kellene tenni. De Trump számára belpolitikai szempontból mostanára fenntarthatatlanná vált a helyzet, a novemberi félidős választások miatt minél előbb szeretné lezárni az iráni háborús kalandot.
Ki nyert valójában az amerikai-iráni megállapodással? Elvesztette-e a háborút az Egyesült Államok, és elveszítheti-e a háborút Oroszország? Erről beszélgettünk Tálas Péterrel, a Stratégia és Védelem Tanácsadó Csoport biztonságpolitikai elemzőjével.
— Ki nyert valójában az iráni-amerikai békével? Egyes vélemények szerint Trump semmit, mások szerint viszont mégiscsak történik valamiféle ellenőrzés az uránkészletek fölött. Van valódi hozadéka ennek a megállapodásnak?
— Mindenféleképpen van, de először is három kulcsfontosságú elemre hívnám fel a figyelmet, annak érdekében, hogy értehetőbb legyen a ki mit nyert kérdése. A legtöbb szakértői értékelés szerint a 14 pont mögött három alapvető politikai cél húzódik meg.
Nagyon fontos ugyan Irán nukleáris programja, de az iráni háború kulcskérdése a Hormuzi-szoros lezárásának felszámolása és a katonai eszkaláció veszélyének elhárítása volt. Ez a két fenyegetés érintette ugyanis a leginkább a nemzetközi közösséget, illetve Irán a közel-keleti szomszédjait. A másik, hogy az Egyesült Államok lemond az iráni rendszer közvetlen megdöntésének céljáról, és megnyitja a gazdasági normalizáció lehetőségét. Ne felejtsük el, hogy az amerikai vezetés úgy indult neki ennek a háborúnak, hogy megdönti az iráni rendszert, és egy helyébe lépő, mérsékeltebb rendszerrel köti majd meg atomalkut.
Bármennyire is szenved az iráni társadalom, az Egyesült Államok és Izrael háborút folytattak Irán ellen és az új elit pedig védte az országot. A harmadik fontos pont, hogy a nukleáris kérdést nem próbálják közvetlen katonai eszközökkel eldönteni, hanem a tárgyalásokra bízzák. Vagyis a nukleáris kérdés bizonyos értelemben még nyitott. A megállapodás 7-es és 9-es pontjai szólnak erről. Az egyik a status quo fenntartásáról, vagyis egyrészt az USA nem vezet be új szankciókat, másrészt Irán nem tesz olyan lépéseket, ami tovább növeli a nukleáris válságot. A 8-as pont pedig arról szól, hogy megkezdődik egy tárgyalás a nukleáris programról, és itt fog eldőlni, hogyan lehet ezt az egész kérdést kezelni. Az is lényeges, hogy a 9-es pontban az irániak kijelentették, nem törekszenek atomfegyver előállítására vagy megszerzésére. Emellett szó van arról is, hogy az irániak esetleg csökkentik az urán dúsítás mértékét, de fontos, hogy ők maguk teszik ezt, tehát nem kell átadniuk az uránkészletüket. Ezek olyan bizalomépítő lépések, amelyek lehetővé teszik a tárgyalások megkezdését. Egyébként öt pillére van ennek a megállapodásnak: a fegyverszünet, a tengeri kereskedelem normalizálása, a nukleáris kérdés befagyasztása, a gazdasági normalizáció, valamint a végrehajtás és a nemzetközi garanciák. Látható a szöveg felépítésén, hogy a felek erősen törekszenek arra, hogy ne ismétlődhessen meg a 2015-ös nukleáris megállapodás olyan sima felmondása, mint amit Trump meglépett.
— Történt előrelépés a háború előtti helyzethez képest? Hiszen a háború előtt is folytak tárgyalások, amelyeket éppen az Egyesült Államok függesztett fel. Hozott-e bármi pluszt a háború a korábbi állapothoz képest?
— Az a helyzet, hogy a legtöbb szakértő szerint ez a Egyetértési Memorandum csupán visszaállítja a háború előtti állapotokat. Ez azt jelenti, hogy
Bebizonyosodott, hogy kompromisszumot kell kötni Iránnal, amire eddig sem Izrael, sem a Trump-adminisztrációra nem volt fogékony. Eddig a Washington maximális nyomás politikája preferálta: amelynek célja Irán teljes gazdasági és diplomáciai elszigetelése, hogy Teheránt egy új, a korábbinál sokkal szigorúbb megállapodás elfogadására kényszerítse. De az iráni a rendszer lényegében 1979 óta együtt él a szankciókkal, az elszigeteléssel, és nagy gyakorlata van ezek megkerülésükben, kijátszásukban, általában a túlélésben. Ráadásul kiderült az is, hogy Irán gyorsan és hatékonyan tudta eszkalálni a konfliktust, amihez nem volt szüksége még azokra az elrettentő képességekre sem, melyektől a nemzetközi közösség a legjobban tart, vagyis atomfegyverre vagy a nagy hatótávolságú rakétákra. Aszimmetrikus eszközökkel is képes volt nagyon drágává tenni ezt a háborút. Nemcsak az Egyesült Államoknak és a közel-keleti térség államainak, de az energiaárak emelkedésével a világ egészének.
A Hormuzi-szorost nem kellett fizikailag teljesen lezárni ahhoz, hogy megbénuljon a forgalma. Itt is elégségesek voltak Irán aszimmetrikus képességei – például az aknák, a kisméretű aknaszállító hajók – hogy komoly zavart tudjanak kelteni keltsenek. Mindezekkel az bizonyosodott be, hogy az iráni vezetésnek jó eszközei vannak ahhoz, hogy egy ilyen válság költségeit és negatív következményeit szétterítse a közel-keleti államokra és a nemzetközi közösségre.
— Ebből az következik, hogy a háborút az Egyesült Államok elvesztette, és Irán nyert. Trump ezt hogyan tudja eladni otthon?
— Nagyon egyszerűen. Azt fogja mondani, hogy hosszú időre meggyengítettük Irán katonai és nukleáris képességeit. És ez még igaz is, mivel Iránnak azok a képességei, amelyek miatt a fél világ izgult, az atomképességek vagy a rakétaképességek, jelentősen csökkentek. Irán nemcsak azért jelentette be az atomprogramja katonai részéről való lemondást, mert ilyen „jó fej”, de azért is, mert nagyon nagy mértékben meggyengítették ezeket a képességeit. Trump valószínűleg ezt igyekszik majd kommunikálni győzelemként. Azt is valószínűleg igyekszik majd győzelemként kommunikálni, hogy a Hormuzi-szorost végül megnyitják.
De azt gondolom, a világot ma jobban érdekli a megnyitás, és nem nagyon lesznek olyan politikusok, akik Trump felelősségét firtatják majd a lezárásban. Az egyetlen dolog, ami egyáltalán nem jött össze, az az, hogy nem tudtak rendszert váltani, sőt, a rendszer még keményebb is lett a korábbinál. A Trump-hívőknek azonban ez nem fog gondot okozni. Az elnök be fogja jelenteni, hogy „nagy békét csinált”, és a környezete is ezt fogja erősíteni.
— Ha a helyzet rendeződik, az olajárak visszatérnek egy alacsonyabb szintre, ami az oroszoknak nem kedvező, hiszen a magas világpiaci árból finanszírozzák a háborújukat, ami nem áll túl jól. Meddig folytatható Ukrajnában az aszimmetrikus háború?
— Jelentősen lelassult az orosz előrenyomulás, majdnem egyhelyben topognak már elég régóta. Az biztos, hogy Putyinnak az a terve, hogy 2026 tavaszán vagy nyarán nagy áttörést ér el, nem fog bekövetkezni. Egyfelől pénzügyi okok miatt: a szankciók ugyanis most kezdenek el igazán hatni. Másfelől pedig amiatt, mert a hagyományos harcokat nagyon lelassította a drónok használata. Ma a halottak és sebesültek 80%-a drónok miatt esik el vagy sebesül meg az orosz-ukrán háborúban. Nincsenek nagy mozgások, mert a drón a fronton mindent lát és mindenre reagálni képes. Harmadrészt az utóbbi időben
A drónoknak köszönhetően ugyanis az ukránoknak sikerült kiterjeszteni a háborút Oroszország belső területeire. Ez azt jelenti, hogy ma már az orosz nagyvárosok lakossága is látja és érzékeli, hogy ez nem egy különleges katonai művelet, hanem egy háború. Ez nem azt jelenti, hogy felkelnek az emberek és megdöntik Putyint, de azt el tudom képzelni, hogy a hatására a Putyin környezetében felteszik azt a kérdést: megéri-e nekünk ezt a háborút folytatni? Ha pedig a többség azt mondja, hogy nem éri meg, akkor valószínűleg Putyinnak is lépnie kell.
— Az oroszok a fokozódó dróntámadásokra még durvább terrorral válaszolnak. Elképzelhető, hogy Oroszország fegyveres provokációt intéz NATO-tagállamok ellen?
— Ennek van katonai realitása, már most is képesek lennének ilyenre. A politikai realitását nem látom. Az oroszok, akik évek óta azért küzdenek, hogy a Nyugat ne támogassa Ukrajnát, aligha léphetnek olyat, hogy megtámadják a NATO-t.
Most nem is beszélve arról, hogy egy ilyen esetben még jobban elszigetelnék azt az Oroszországot, ami már amúgy is érintett a szankcióktól. Mindezektől függetlenül a védelem mindig arról szól, hogy a lehető legrosszabb eshetőségre kell felkészülni. Így akik arról beszélnek, hogy fel kell készülnünk egy ilyen háborúra, szerintem reálisan látják a helyzetet. Oroszország megtámadta a szomszédos Ukrajnát, négy és fél éve háborút folytat ellene, ez elég bizonyíték Oroszország agresszivitására. De hangsúlyozni szeretném:
Mi egy védekező háborúra készülünk.
— Az, hogy az EU és a G7-ek is további támogatás mellett kötelezték el magukat Ukrajna felé, közelebb vihet-e minket a tűzszünethez?
— Hosszabb távon talán igen, de én ma azért nem várok gyors békét, mert nem látom Putyinban az erre való fogékonyságot. Ettől persze még elképzelhető, hogy ha a Közel-Kelet elcsendesedik, az amerikai vezetés megpróbál egy tűzszünetet összehozni Ukrajna és Oroszország között, mert az jól mutatna a novemberi választásokon. Azonban ennek is csak akkor van realitása, ha egyrészt rá tudják venni Oroszországot, hogy reális célokat fogalmazzon meg a tűzszünet kapcsán, másrészt, ha Donald Trump nem próbálja meg rákényszeríteni az ukránokat elfogadhatatlan kompromisszumokra.
— Bár Oroszország nem demokrácia, a pszichológiai hatása annak, hogy a háború megérkezett a Krímbe, Moszkvába, átbillentheti-e a helyzetet egy olyan pontra, ahol Putyin kénytelen befagyasztani a háborút?
— A Krím ebben szerintem nem játszik szerepet, az orosz vezetést nem érdekli annyira a Krím lakossága. Moszkva és a nagyvárosok már sokkal inkább, de kizárólag olyan értelemben, hogy a politikai elit egy részére lehet kellemetlen a helyzet.
Mint említettem, nem a társadalom részéről várom a változtatást, a társadalom Oroszországban már rég nem képes megmozdulni. Legfeljebb a politikai elittől várható valami: esetleg nyomásgyakorlás és annak belátását, hogy nem éri meg folytatni ezt az egészet. De szerintem ma még ettől is elég távol vagyunk.