Tábor Áron: Amit Trump tesz, megerősíti a putyini logikát, a következő pár nap és hét döntő lesz
Trump visszatért, és három hét alatt sikerült felforgatnia azt a globális rendet, amelyet az Egyesült Államok a második világháború óta fenntartott. Az új amerikai adminisztráció a müncheni biztonságpolitikai konferencián egyértelművé tette: Európának magának kell megoldania a saját problémáit, mert Washington figyelme mostantól máshová irányul. JD Vance alelnök szerint az igazi ellenség nem Oroszország vagy Kína, hanem maga Európa, amely szerinte „fél a saját szavazóitól”.
A NATO egysége meginoghat, az amerikai csapatkivonások Európából már a tárgyalóasztalon vannak. Az ukránok egyre inkább úgy érzik, hogy Amerika kihátrál mögülük, az európai vezetők pedig kapkodva próbálnak valami választ találni a hirtelen változó helyzetre. Macron rendkívüli találkozót hívott össze Párizsba, míg Trumpék már Szaúd-Arábiában tárgyalnak egy Ukrajnát érintő megállapodásról – az ukránok nélkül. Mit jelent mindez Európa és a világ számára? Mennyi idő maradt alkalmazkodni az új világrendhez? És lehet-e még bízni a NATO védelmi garanciáiban? Tábor Áron Amerika-szakértővel, az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatójával beszélgettünk.
– Gondolta volna, hogy nem elég három hét ahhoz, hogy úgy tűnjön, teljesen felforgatja az egész globális világrendet az új amerikai elnök?
– Azt hiszem, hogy mindenkit meglep az események tempója, de azért nekem előzetesen volt egy olyan érzésem, hogy a második Trump-elnökség nagyon más lesz, mint az első. Amikor Donald Trump másodjára hivatalba lépett, akkor úgy tért vissza, mint aki már ismeri a helyi viszonyokat, mármint a politikai viszonyokat, és
vagy legalábbis elfogadják, hogy most ez az uralkodó irány. 2017-ben, Trump első elnöki periódusában a kabinetjében, főleg a külpolitikát illetően, még voltak olyan politikusok, akik igyekeztek őt a megfelelő irányba állítani. Én arra számítottam, hogy most viszont sokkal erőteljesebben, a kezdetektől fogva a Trump által elgondoltak szerint fognak alakulni a dolgok. Hogy ez mennyire forgatja fel a világrendet, nyilván még csak az első lépéseket látjuk, de az tény, hogy ami az elmúlt napokban történt, és ami a következő egy hét eseményeiben történni fog – a különféle tárgyalások, akár az amerikaiak és az oroszok között, akár az európaiak válasza erre vonatkozóan – az nagyon meghatározó lesz abban, hogy milyen irányba megy tovább a világ.
– Ez most csak egy erős indítás Trump részéről, egy felütés, tehát megmutatja, hogy én ki vagyok, és tessék hozzám igazodni, vagy végig ez lesz a tempó?
– Azt nem tudom, hogy ez a tempó végig megmarad-e, de az biztos, hogy van ennek egy olyan eleme is, hogy az első időszakban határozott lépéseket tesz, hogy azt a benyomást keltse, hogy valamiféle tervei vannak arra, hogy mi történjen. Mondjuk éppen Ukrajna kapcsán egyáltalán nem világos, hogy létezik-e egyáltalán ilyen terv, vagy mi lenne az. Ha a belpolitikát is nézzük, látjuk, hogy például Elon Musk milyen szerepet kapott abban, hogy az egész amerikai adminisztrációt megváltoztassák.
Trumpnak korábban volt is olyan megjegyzése, hogy ő nagyon szabálykövető lesz mindenben, de ha egy napig diktátor lehet, akkor azzal az elején élni fog. Ezt nyilván túlzásként értelmezte mindenki, de ebben benne volt, hogy várható, az első napok, hetek drasztikus intézkedésekről fognak szólni.
– A The New York Times minapi cikkében arról ír, a nyugati szövetség megrendülhet azáltal, hogy több tízezer amerikai katona kivonásáról beszélnek. Sőt, a müncheni konferencián egyenesen Vance amerikai alelnök azt mondta, hogy az igazi ellenség nem is Oroszország vagy Kína, hanem maga Európa. Itt mintha saját magunk rémálmában, vagy Putyin legszebb álmában élnénk. Hogyan értelmezzük ezt?
– Több minden történik egyszerre. Egyfelől az Egyesült Államok Európáról a fókuszt a csendes-óceáni és ázsiai térségre, vagy éppen az amerikai kontinensre akarja irányítani. Ez nem feltétlenül csak egy Trumppal kezdődő, és hirtelen, a semmiből előbukkanó jelenség. Az ukrajnai háború eseményei ezt kissé megakasztották, mert akkor hirtelen újra kellett amerikai csapatokat, erőforrásokat Európának átadni, azonban maga a törekvés már az Obama-adminisztrációig visszavezethető, akik már akkor arról beszéltek, hogy szükség van a hangsúly áthelyezésére, hogy nem Európa feltétlenül az a pálya, ahol az amerikaiaknak hangsúlyosan jelen kell lenniük. De az Obama-adminisztráció és a Trump-adminisztráció hozzáállása között éles különbség van, mert
amiket a múlt héten láthattunk, akár a védelmi minisztertől, Pete Hegseth megjegyzéseiből, akár Trump elejtett megjegyzéseiből, illetve a Vance-beszédből. A Vance-beszéd tényleg sokkolhatta azokat, akik hallgatták. Valami olyan történt, amire nem volt még példa ezen a fórumon: ez a biztonságpolitikai konferencia mindig arról szokott szólni, hogy az euroatlanti szövetségesek együtt hogyan képzelik el a státuszukat, a helyzetüket, még akkor is, ha bizonyos vitáik vannak. Most viszont megjelent az amerikai alelnök, aki kiosztotta a teljes európai elitet, hangsúlyosan nem beszélt igazán azokról a külső fenyegetésekről, amelyekről általában szokott ez a konferencia beszélni, hanem a belső fenyegetésekről beszélt. Ráadásul megfordították azt a logikát, hogy belső fenyegetések alatt sokszor a populizmus előretörését, az erre adott reakciókat értették eddig. Vance már a populizmus oldaláról mondta, hogy igazából az elit a veszélyes, mert szerinte félnek ezek az országok a saját szavazóiktól.
Szerintem az biztos, hogy ez a beszéd már most majdnem klasszikussá vált, ahogy Vlagyimir Putyin beszéde is, amikor egyszer elment a müncheni biztonságpolitikai konferenciára. Ott beszélt, hogy Oroszország érdekei hogyan sérültek a hidegháború utáni világban, és azzal előre vázolta, hogy mi lesz az a politika, amit ő később meg is valósított. A Vance-beszéd hatásait ebben az értelemben persze még nem látjuk, mert ez azon is múlik, hogy mi lesz tényleg az, amit az Egyesült Államok képviselni fog.
– Európa erre milyen válaszokat tud adni? Mert Orbán Viktornak abban igaza van, hogy a jelenlegi bürokratikus és nehézkes intézményrendszere miatt hatásos és gyors választ nem tud adni.
– Ebben van igazság, és az is igaz, hogy az európai politikusoknak azért lett volna jó néhány évük erre a helyzetre felkészülni, legalább akkor, amikor Joe Biden lett az elnök, de akkor inkább annak örültek, hogy Biden révén egy olyan amerikai politikus került be a Fehér Házba, aki az európai-amerikai kapcsolatokat a régebbi hagyományok szerint alakította. Pedig tisztában volt mindenki annak a lehetőségével, hogy Trump, vagy egy Trump-jellegű politikus visszatérhet. Kétpártrendszer van Amerikában, és ha az egyik pártot az a szemlélet uralja, amit Donald Trump képvisel, akkor idővel ez a szemlélet vissza fog térni a hatalomba. Ez egy mulasztás volt, az európai oldalnak ezzel a lehetőséggel jobban számot kellett volna vetnie. Még úgy is, hogy megvannak Európának a saját belső problémái. Németországban most választások lesznek, Franciaországban már egy éve folyamatosan kormányválságok vannak. Ezzel együtt azt hiszem, hogy
Nem véletlen, hogy most megérezték a sürgősségét, hogy hétfőre Párizsba összehívtak egy megbeszélést, ahol Macron fogadta a legfőbb európai államok vezetőit. Ez nem egy EU-s válasz, mert például Nagy-Britannia miniszterelnöke is ott volt, miközben a szigetország már nem tagja az Európai Uniónak. Európa könnyen abba a pozícióba kerülhet, hogy csak szemlélője lesz az eseményeknek, erre utaltak az előző napok kijelentései. Viszont Tusk miniszterelnök arról beszélt, hogy ezzel egy lehetőség nyílik arra, hogy Európa jobban meghatározza a szerepét, hogy kiálljon, és a saját pozícióját képviselje.
– Hogyan lehet egy olyan békét betartatni, amit Trump és Putyin köt meg, a többi szereplőt kihagyva, akár az ukránokat is kihagyva? Sokan emlegetik ezt a bizonyos Chamberlain-féle párhuzamot, aminek tragikus következménye volt. Pontosan azért kezdődött el 2022-ben azonnal Ukrajna nagyon erős támogatása, mert mindenki emlékeztetett arra, hogy egyszer már megtette Európa azt, hogy engedményt adott az agresszornak. Lehetséges, hogy három év után mégis megtörténhet egy ilyen chamberlaini kapituláció? Amit ráadásul nem is Európa, hanem egy azon kívüli hatalom kényszerít Európára?
– Ezek nagyon erős párhuzamok. Zelenszkij elnök mondott is ilyet, hogy Münchenben nem lehet aláírni semmilyen békemegállapodást, mert ismerjük München történetét, szimbólumát, hogy a müncheni megállapodásnak milyen következményei voltak már egyszer. Volt, aki azt is mondta, hogy amit Trump csinál, az még a chamberlaini politikánál is rosszabb, mert ő már mielőtt megkezdődtek a tárgyalások, olyan megjegyzéseket tett, amivel lényegében már eleve lemondott bizonyos pozíciókról. Amikor Trump vagy a hadügyminisztere olyan megjegyzéseket tesz, hogy Ukrajna nem lesz a NATO-ban, és az amerikaiak nem fogják a NATO védelmét biztosítani a leendő békefenntartóknak, akkor ezzel a saját tárgyalópozícióját gyengíti. Tehát a történelmi párhuzam ijesztő és jogos. Még azt is hozzátenném, hogy
Az oroszok már a háború kitörése idején is arról beszéltek, hogy ők az amerikaiakkal akarnak tárgyalni, és mindazt a munkát, amit a Biden-kormány és az Európai Unió tett azért, hogy hangsúlyozza, hogy ez nem csak a Nyugat és Oroszország ügye, hanem ott van Ukrajna maga. Ha az ukránok nem döntöttek volna úgy, hogy ők harcolnak a saját országuk megvédéséért, akkor pár napon belül vége lett volna a háborúnak 2022-ben. Ezért is fontos, hogy az európaiak viszont határozottan kiálltak, azt hangsúlyozták, hogy csak Ukrajnával egyetértésben lehet bármilyen döntést meghozni, és bármiről is tárgyalnak az amerikaiak és az oroszok most Szaúd-Arábiában, az csak akkor lesz valóban megvalósítható, ha az ukránok részt vesznek. Ukrajna ellenében nem lehetséges egy békemegállapodást összehozni.
– Érvényben marad ez a bizonyos ötödik cikkely, avagy meddig marad meg a NATO annak, amiért létrejött?
– A NATO ereje igazából az a passzus, hogy ha egy államot megtámadnak, akkor azt az egész szövetség elleni kollektív támadásként értelmezik. Ez viszont egy szerződés, ami a valóságban annyira erős, amennyire erős az elszántság, hogy ezt tényleg be is fogják tartani.
mert adott esetben a teljes amerikai hadsereggel szembesülnie kell. De ha Oroszország úgy érzi, hogy nincs automatizmus ebben a szerződésben, hogy a szándék nincs már meg a szerződés betűje mögött, akkor elkezdheti tesztelni ennek a határait. Most hallottuk szintén az amerikai védelmi minisztertől, hogy ők úgy gondolják, hogy az 5-ös cikkely az államok elleni támadásra vonatkozik, a NATO-tagállamok területén, tehát arra nem vonatkozik, ha ők békefenntartóként részt vesznek Ukrajnában. Persze ez is lehet egy jogos értelmezése annak, ami szerepel a NATO szerződésben, de ha ezt ilyen nyíltan kimondják már most, akkor ez jelzés Oroszország számára. Tehát ilyen dolgokkal azért lehet gyengíteni a kollektív védelmet. Én nem gondolnám, hogy az Egyesült Államoknak szándéka lenne kilépni a NATO-ból, bármennyire is úgy beszél róla Trump, mintha ez valami költséges vállalás lenne, de valójában az amerikaiak számára ez nem pluszköltség abban az értelemben, hogy nincs olyan, hogy a NATO-nak tagdíjat fizetnének. Olyan fejlesztéseket csinálnak, amelyeket amúgy is megcsinálna az amerikai hadsereg. Amiatt inkább lehet félni, hogy elkezd kiüresedni, csökken az együttműködés a felek között, esetleg a felek különféle ad hoc egyéni partnerek után néznek, vagy egyszerűen meggyengül az ereje annak, hogy itt tényleg érvényesülne a kölcsönös védelem
– Van egy olyan értelmezés is, hogy a trumpi politika annak a felismerése, hogy az Egyesült Államok már nem szuperhatalom. És bölcsebb dolog feladni a szuperhatalmi pozícióját, és inkább oda koncentrálni az erejét, ahol az elsőrendű érdekei vannak. Az is nagyon beszédes, hogy nemcsak a katonai jelenlétét akarja például Európában megszüntetni az Egyesült Államok, de az egész világon azt a soft powert is felszámolták a USAID-n keresztül, amellyel nagyon sok folyamatot tudtak békés eszközökkel kontrollálni.
– Ez is egy érezhető jelenség. Szerintem azonban a „Make America Great Again” továbbra is azt kommunikálja, hogy Amerika önmagát egy hatalmas, befolyásos országként látja. Viszont azt a szerepet, amit a hidegháború utáni egypólusú világban vitt, ahol közben nemcsak egyszerűen a nyers katonai befolyást akarták növelni – vagy nem is mindig –, hanem különféle értékeket, elveket, és ezen elvek mentén felállított különféle intézményekbe próbálták bevonni mások együttműködését, attól eltávolodnak. Erről nagyon egyértelműen beszélt például Marco Rubio külügyminiszter, amikor a meghallgatásán a szenátusban azt mondta, hogy
Igen ám, de az, hogy mi pontosan az érdek, hogy az érdekhez hozzátartozik-e az, hogy mondjuk az amerikaiak által támogatott értékeket képviselik, az kérdéses. Ez a „soft power” bizonyos értelemben az érdekeket is szolgálná, hiszen ez egy viszonylag olcsó módja annak, hogy a világon támogatást, legitimációt, együttműködést érjen el az Egyesült Államok, ahogy például a USAID és más szervezeteken keresztül ezt megvalósították. Látszik, hogy a mostani adminisztráció ebben kevésbé hisz, úgy gondolják, hogy ezek a programok bizonyos ideológiai értékeket képviseltek. Ez erős túlzás amúgy szerintem, hiszen
Rengeteg olyan civil szervezet kapott pénzt az Egyesült Államoktól, amelyek nem direkt politikai munkát végeztek. Persze kapnak olyan szervezetek is támogatást, amelyek a liberális demokráciát, a szólásszabadságot vagy a korrupcióellenes szervezetek támogatását célozzák meg. Viszont a mostani amerikai kormány úgy gondolja, hogy ennek az ideológiának a terjesztése nem hatásos, ráadásul ellene van az ő prioritásaiknak. Ez visszavezet minket a Vance-beszédhez, amely arról szólt, hogy azok az eszmék, amelyeket az európai elit képvisel, inkompatibilisek azzal, ahogyan Trump és Vance elgondolják a világot. Ez egy sokkal inkább a liberális világkép ellentéte, ezért nem akarják ezt a fajta támogatási rendszert folytatni.
– Fel tudja forgatni annyira ez a ciklus az Egyesült Államok közjogi berendezkedését és a világban elfoglalt helyét, meg egyáltalán a világpolitikai viszonyokat, hogy egy következő adminisztráció sem tud majd visszatérni ahhoz a hagyományos, akár bel-, akár külpolitikához, amit eddig megszoktunk?
– Az, hogy most másodszor történik meg ez, az mutatja, hogy kevésbé lehet úgy gondolni arra, hogy ez csak egy kivétel, ami nem része annak, ahogyan az amerikaiak a világban jelen vannak. Még akkor is, ha négy év múlva egy másik adminisztráció jön, amely mondjuk demokrata párti lesz. Ezután már elég nehéz visszamenni, mert egyszer még azt lehetett mondani, hogy volt egy ilyen egyedi történet. Amikor első ízben Trump hatalomra került, nem is volt még többsége, akkor az elektori szavazatokkal éppen csak nagyon szűken nyerte meg azt a választást. De az, hogy másodszor is hatalomba kerül, ráadásul növelte bizonyos értelemben a támogatottságát – hiszen most tényleg úgy nyerte a választást, hogy bár abszolút többséget nem szerzett, de több amerikai szavazott rá, mint az ellenfelére –, azt mutatja, hogy
Azt hiszem, hogy nagyon sok kérdőjel van abban, hogy mi fog négy év alatt történni, de ha ebben a tempóban zajlanak az események, akkor nagyon sok mindent fel lehet forgatni. Ráadásul nemcsak arról van szó, hogy Amerika kiszáll bizonyos korábbi megállapodásokból, hanem közben a világban zajlanak az események, és ahol valami üresség keletkezik, oda benyomulnak mások. Kína próbál terjeszkedni, Oroszország megnövelheti a befolyását, és Európának reagálnia kell valahogyan a helyzetre. Ezért lehet, hogy egy új európai gondolkodás is megjelenik.
Az Amerikán belüli közjogi berendezkedésről pedig azt gondolom, hogy ott az alkotmányos rendszer nagyon nehezen módosítható. Bármennyire is vannak próbálkozások és utalások arra, hogy Donald Trump egy harmadik elnöki ciklust szeretne – amit a jelenlegi alkotmány nem tesz lehetővé –, szerintem ez nem fog megtörténni. Tehát a közjogi rendszer nem fog alapjaiban sérülni. Azonban nagyon sok olyan pontja van az amerikai rendszernek, ahol nem teljesen világos a hatáskörök elosztása: hogy mi tartozik a törvényhozáshoz, mi az, amit az elnök a végrehajtó hatalom vezetőjeként meg tud tenni. Látjuk is, hogy Donald Trump nagyon gyors tempóban próbálja ezeket a jogköröket tágítani. Valószínűleg a Legfelsőbb Bíróságnak nagyon sok dolga lesz a következő években ezek értékelésében. Tudjuk, hogy a Legfelsőbb Bíróság egy politikai intézmény is, ahol republikánus kinevezettek vannak többségben, ezért lehet, hogy jóváhagyják – ha nem is mindent –, de egy részét azoknak a lépéseknek, amelyeket Trump a jogköreinek kiterjesztése érdekében tesz. Így tehát az amerikai közjogi berendezkedés sem marad teljesen érintetlen.
