Antitézis címmel több mint 20 év után jelent meg új könyve Tamás Gáspár Miklósnak. A kötet a filozófus 2001 és 2020 között – eredetileg főként angol nyelven – született tanulmányainak, elemzéseinek és esszéinek gyűjteménye. A kötetben megtalálható írások egyaránt foglalkoznak a szovjet típusú rendszerek természetével, a rendszerváltás elemzésével, a szélsőjobboldal előretörésével, valamint a mai, általános politikai- és társadalmi helyzettel. Gondolatmenetük filozófiát ötvöz társadalom-, mentalitás- és politikatörténeti belátásokkal. A szerzővel könyve megjelenésének apropóján beszélgettünk.

– Kelet-Európában sokan, sokféleképpen határozzák meg viszonyulásukat a „létező szocializmushoz”. Ön a kötetben alapvetően államkapitalizmusként írja le a ‘89 előtti rendszert, de ezt a meghatározást fokozatosan árnyalja, jelezve, hogy ez a tág fogalomnak egy nagyon sajátságos esete. Miért tartja államkapitalizmusnak a „létező szocializmust”, és mik árnyalhatják ezt a képet?

– Az én „viszonyulásomat” az határozta meg, hogy – másokkal együtt – nyílt ellenzékben voltam az ún. létező szocializmussal szemben (és még börtönbe se kerültem miatta, ahogyan odakerültem volna Csehszlovákiában vagy az NDK-ban, csak állástalan voltam, meg publikációs tilalommal sújtottak), amelyet akkor se tartottam szocializmusnak, hiszen nem számolta föl az elkülönült tulajdont (azaz a termelőerők elválasztását a termelőeszközöktől), az árutermelést, a bérmunkát, a pénzt, egyszóval: a kizsákmányolást, ráadásul teljes politikai ellenőrzést gyakorló, cenzúrázó, rendőrállami diktatúra volt – bár elismerem civilizációs, népművelési és népjóléti eredményeit. (Persze az egyes szovjet rendszerű országok jócskán különböztek egymástól.)

Egyébként az 1930-as évek óta sokféle (a szovjet típusúnál kevésbé teljeskörű) államkapitalizmus keletkezett, aminek nagy szerepe volt a válság leküzdésében, egyben a diktatúra bevezetésében többfelé, többféleképpen is. A „népi demokratikus”, szovjet jellegű államkapitalizmus ugyanakkor nagyobb társadalmi-gazdasági egyenlőséget hozott létre, mint más változatok, bár ezt se szabad túlbecsülni; a ma kitaszított csoportok, rétegek peremre szorulása akkor kezdődött. (Mellesleg nagyon fontos, hogy a bürokrácia mellett – és miatt – minden államkapitalizmusnak alapvető meghatározottsága a zűrzavar, nemcsak a többnyire sikertelen központosítás, amint Franz Neumann réges-régen, azaz 1944-ben megállapította.)

– Az Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus c. írásban a rendszerváltással kapcsolatban megjegyzi: a csökkenő életszínvonalat politikai engedményekkel csillapította az elit, ami sokakat megtévesztett. Több mint 30 év távlatából hogyan látja a rendszerváltás mérlegét ebből a szempontból?

– Sose használnám a megtévesztő „elit” szót, amelyről nem lehet tudni, voltaképpen kire vonatkozik. És nem tulajdonítanék ekkora szerepet a furfangnak. Akkoriban az egész világon csökkent az életszínvonal a válság és a monetarista, ultrapiaci, „egyensúlyi”, azaz megszorításos gazdaságpolitika következtében, ez nálunk egybeesett az alkotmányos, pluralista, sok emberi jogot kiterjesztő vagy bevezető politikával és a nyilvánosság robbanásával (annak ellenére, hogy ezt sokan ellenezték, például az akkor is kormányon lévő magyarországi jobboldal, amelynek azonban korlátozottabb volt a hatalma).

Az egyenlőtlenség rohamos növekedése együtt járt a nyilvánosság – időleges – fölszabadulásával, amivel beérkeztünk a modern kapitalizmusba, tehát körülbelül abba a helyzetbe, amelyben Franciaország volt az 1830-as években.

– Az osztály a közvélemény jelentős része szemében meghaladott, „történelmi” fogalom. A kötetben több írás is érinti ezt a kérdést, mi történt az osztályokkal és egyáltalán, mennyiben lehet a segítségünkre ma ez a fogalom?

– A közvéleménynek egyrészt fogalma sincs, miről beszél, másrészt igaza van. Az „osztály” fogalom nélkülözhetetlen, mert a XIX. század vége óta (mások a XVII. század óta) osztálytársadalomban élünk, amelyben igen sokaknak nincs saját tulajdonuk, ezért munkabér fejében kell bérmunkát végezniük. Ez alapvetően nem változott a kiegyezés óta nálunk, 1688 óta Angliában. Az azonban megváltozott, hogy mind a polgári, mind a proletár osztálypolitika a XX. század végén megszűnt, a polgárság politikai befolyása (nem a profitja!) szétmállott, a munkásosztály szervezettsége a maga egykori hatalmas, sokmilliós – szociáldemokrata és kommunista – tömegpártjaival a demokratikus országokban, óriási és befolyásos szakszervezeteivel, a maga baloldali értelmiségével és osztálykultúrájával ugyancsak eltűnt. A mai olvasó maga elé se tudja képzelni, hogy alávetett osztályoknak hatalmuk, beleszólásuk lehetett az ügyek intézésébe – ha győzni végül nem is győztek soha.

– Posztfasisztának nevezi azokat a politikai rendszereket, amelyek fasiszta és nemzetiszocialista vonásokat mutatnak, de nem bontják le teljesen a demokrácia intézményeit. Arról ír, a posztfasizmus bántóan egyszerű titka az, hogy a munkát az emberi faj kitüntető jegyeként kezeli és szembehelyezkedik azokkal, akik ebben a tekintetben nem “hasznos” tagjai a társadalomnak. Mennyire jellemző ez ma a korszellemre a világban és itthon?

– Egyrészt a „gazdaságilag” (mintha léteznék olyasmi, hogy „a gazdaság”, holott ez csak mítosz, itt különböző dolgokra húzzák rá ugyanazt a terminológiai vizeslepedőt) haszontalan rétegek, csoportok, nemzedékek, etnikumok, régiók szűnnek meg az egyetemes társadalom teljes jogú tagjainak lenni, majd a nemzeti társadalmak kebelén belül zúzzák szét a honpolgári állapotot (vagy státuszt) előbb szimbolikusan, majd közjogilag, amint ezt a gyorsan fasizálódó mai Franciaországban megfigyelhetjük. (Nem a nyílt szélsőjobboldalról van szó, hanem arról, hogy mindenki más is a szélsőjobboldali álláspontra helyezkedik, beleértve például az összezsugorodott kis Francia Kommunista Pártot – vagy a jelenlegi magyarországi ellenzéket! Ez utóbbi ma Orbán és a régi Jobbik szellemében közelíti meg – immár egységesen! – a menekültkérdést.) A tendencia általános és erősödik.

– Egyik írásában felhívja a figyelmet arra, hogy az emberiség többsége soha többé nem fog értéket termelni, a munka, ahogy ismerjük, megszűnik létezni. Mi ennek az oka és milyen hatása lehet a politikára és a társadalomra?

– Az értékteremtő, termelő munka mint az elsöprő többség tipikus állapota már most se létezik. A dolgozók mai többsége a szolgáltatásokban vagy az állami intézményekben (oktatás, egészségügy, honvédelem, nemzetbiztonság, közigazgatás) dolgozik (ettől ők még épp oly értékes emberek, mint az ipari munkások vagy mérnökök vagy az agrárproletárok). Az ok mindenekelőtt a technika fejlődése és a szociális gondoskodásnak mint elsődleges állami funkciónak az elismertsége. A hatását ismerjük.

– A kötetben megjegyzi: John Lennon Imagine c. dala a munkásmozgalom korszakának legutolsó pillanatáról tanúskodik. Melyik lehet az a kulturális termék, ami az emberiség mai állapotát írja le?

– Ez megint filozófiai mű lesz, mint A szellem fenomenológiája.

– Az általános kulturális hanyatlást a munkásmozgalmi ellenkultúra megszűnésével hozza összefüggésbe. Ez azért némi reményre is adhat okot: ha lenne újra mozgalom, megfordulna ez a folyamat?

– A néhai rebellis ellenkultúra egyszerre fejlődött ki a XVIII. század végén a radikális szocialista mozgalmakkal, ugyanabból az okból (azaz a polgári forradalomban való mély, de ambivalens csalódás miatt), s kedvezett neki a korábbi osztályuktól elszakadt, bizonytalan egzisztenciájú, éhenkórász fiatal értelmiségiek nagy száma. A lélektani, sőt: szociális előföltételek részben ma is megvannak (kivéve azt, hogy a legtöbb vagyontalan embert a nagyüzemek foglalkoztatják, ami persze a lényeg), de az emberek hajlama arra, hogy mozgalmakba szerveződjenek – megváltandó a világot – hiányzik. Szocializmus sose volt (a szovjet rendszerek államkapitalisták voltak, árutermelésen és bérmunkán alapultak, csak a tulajdonforma volt látszólag más), a valódi fölszabadulási, emancipációs kísérletek mindig vereséggel végződtek.