Szarvason mindenki név szerint ismeri a csicskákat
Mivel ezek az emberek nem akarnak eljönni, noha rosszul bánnak velük, kihasználják őket, ezért nincs jelenleg az a törvényi háttér, ami biztosítaná, hogy elhozhassák őket. Az erőszak pedig nem ér semmit, mert bármilyen messzire is viszik őket, vagy maguktól jönnek vissza, vagy a családok hozzák vissza őket.
A Szeretetszolgálat a Család-és Gyermekjóléti Központ segítéségével 2006-ban összegyűjtött 150 nevet, és lakcímmel együtt leadta a rendőrségnek. Az ügy vége az lett, hogy majdnem őket büntették meg, amiért visszaéltek az önkormányzati adatokkal. A családsegítő azt mondja, hogy az elmúlt 20 év alatt még nem történt olyan, hogy valaki bármilyen büntetést kapott volna csicskatartásért.
A rendőrség tehetetlen, mivel a csicskáztatást nagyon nehéz bizonyítani, főleg, ha maga a csicska is tagadja, hogy kihasználnák. A rendőrség abban az esetben tud csak eljárni, ha a csicska feljelentést tesz, de még akkor sem biztos, hogy találnak bizonyítékot. Ráadásul legtöbbször ezek az emberek félnek a tartóiktól, mert, ha megtalálják őket, akkor elverik. Így, aki menekülésre adja a fejét, minél hamarabb el akarja hagyni Szarvast, hogy lehetőleg többet ne találhassák meg, a rendőrségre már nincs idő bemenni. Tóth Tamásné azt mondja, hogy az utóbbi 20 évben Szarvason öt esetben tettek feljelentést, ebből három esetben bizonyíték hiányában megszűnt az eljárás, két esetben pedig maguk a csicskák vonták vissza. Egy ilyen esetre volt példa, amikor az egyik csicska – akivel mi is beszélgettünk a városban – jegyzőkönyvben elmondta, hogy kihasználják, verik, de amikor a tárgyalótermet elhagyta, akkor a tartója már ott várta egy nagy hamburgerrel és kólával a kezében, megölelgette a férfit, aki aztán azonnal visszavonta a vallomását.
A Szeretetszolgálat szerint azóta vannak inkább sikertörténeteik, amióta létrehozták a szenvedélybetegek részére a támogatott lakhatást. Ugyanis a kimentést sokszor az is nehezíti, hogy hiába épül ki jó kapcsolat a Szeretetszolgálat emberei és a csicskák között, ha utána elküldik őket egy teljesen idegen városba, ott nem ismernek senkit. A támogatott lakhatásban jelenleg 12 főt tudnak elszállásolni, de a probléma, hogy csak szenvedélybetegek kerülhetnek be, nem kifejezetten a csicskáztatás áldozatainak hozták létre, és sokszor nem is szerencsés, hogy ha az áldozatok Szarvason maradnak.
Először minden rendben volt, aztán jöttek a megvonások
A támogatott lakhatás keretein belül találkozunk mi is két excsicskával, akiket a Szeretetszolgálat mentett ki több évig tartó rabszolgaságból.
Balogh Kálmán két családnál is volt csicskaként, amíg a szolgálat ki nem emelte. A most 62 éves férfi tizennégy évvel ezelőtt került először rabszolgasorba. Korábban raktárosként dolgozott, de elveszítette a munkáját, a feleségével elváltak, később pedig a tető is eltűnt a feje felől. Egy ismerőse ajánlotta neki az első családot, akik Hódmezővásárhelytől tíz kilométerre egy tanyán éltek, szarvasmarhákat, lovakat, sertéseket tartottak. Teljes ellátást, napi háromszori étkezést és napi 500 forintot ajánlottak neki. A házaspár is ott lakott a tanyán a nagykorú fiukkal együtt, ahol Kálmánon kívül még két csicskát tartottak.
,,Három-négy hónapon keresztül működött, benne volt a cigaretta is, minden rendben volt, de aztán, mint amikor a lift megindul lefele, jöttek a megvonások. A kávé eltörölve, cigi napi öt szál. Ezeket még úgy lenyeltem, de aztán elkezdtek enni is kevesebbet adni” – meséli Kálmán.
Kálmánt a másik két csicskával együtt egy egykori terménytárolóban volt szállásolták el, ahova betettek három ágyat és egy teakályhát, ami aztán tönkre is ment, így télen fűtés nélkül kellett aludniuk. Víz egyáltalán nem is volt, a kútnál fürödtek. Pénzt sem kaptak többé, meleg ételt is csak ritkán, leginkább szalonna és kolbász volt, de a szalonnának is csak a zsíros részét ehették meg. Hajnal négytől dolgoztak az állatokkal délig, utána pedig délután négytől nyolcig, de a kettő között sem pihenhettek, kiküldték őket szénát szedni vagy kaszálni.
Arra a kérdésre, hogy miért nem ment el rögtön, amikor rosszul kezdtek bánni vele, Kálmán azt feleli, hogy nem volt hova mennie, és reménykedett is abban, hogy majd mégis jobb lesz. Ez a reménykedés aztán másfél éven keresztül tartott, a család folyamtosan szemmel tartotta, és egyértelművé tették, hogy innen nem lehet csak úgy kisétálni, de fizikailag sosem bántalmazták őket.
Amikor Kálmán úgy döntött, hogy elég volt, akkor azt hazudta, hogy rosszul van, és orvoshoz kell mennie, így sikerült megszöknie. Egy darabig a testvérénél húzta meg magát Szegváron, de alkoholproblémái miatt onnan is mennie kellett. Visszament Hódmezővásárhelyre, ahol 3-4 napig az utcán élt, semmi más nem volt nála csak egy válltáska néhány váltó alsóneművel.
,,Ott bolyongtam a vásárhelyi piacon, és akkor megállt mellettem egy fehér Seat, sosem felejtem el. Cigányok ültek benne, és kérdezték, hogy elmegyek-e Szarvasra? Mondtam, hogy adjanak tíz perc gondolkodási időt, de amikor az ember már négy napja nem eszik, nem fürdik, akkor könnyebben belemegy” – emlékszik vissza a férfi.
Így került Kálmán Szarvasra egy roma családhoz, ahol végül három és fél évig maradt. Ott egy másik csicskával együtt egy fűtetlen melléképületben lakott, víz sem volt bekötve, lópokróccal takaróztak, éjszaka pedig arra ébredtek, hogy patkány mászik fel a lábukon. A férfi munkanélküli segélyt kapott, amit a család elvett tőle, őt pedig a testvéreik tanyáin dolgoztatták. Eleinte nem is nagyon engedték ki a házból, mert féltek, hogy megszökik, de aztán ahogy egyre jobban megbíztak benne, úgy egyre messzebb és messzebb engedték, először csak a boltig, aztán már a benzinkútig.
,,Egy idő után már a házba, magukhoz is beengedtek, hogy kitakarítsam a fürdőszobát vagy felmossak. Aztán rájöttek, hogy házias vagyok, úgyhogy reggelente nekem kellett beágyazni, én főztem a kávét és vittem nekik az ágyba” – mondja.
A család tagjai otthon csicskának szólították Kálmánt, volt, hogy még éjszaka is felverték, hogy menjen el nekik cigiért, amikor pedig ezt a férfi szóvá tette, akkor azt mondták neki: ezért vagy itt, nem.
A megszökés azért nem jöhetett sokáig szóba, mert Kálmánnak nem is nagyon volt hova mennie, ráadásul végignézte, ahogy a család a korábbi csicskákat előkeríti és megveri, amiért megszöktek.
Időközben azonban a férfi kimerítette a munkanélküli segélyt, és berendelték közmunkára. Kálmán úgy fogalmaz, hogy ez volt a szerencséje, mert így került az Ótemplomi Evangélikus Egyházközség temetőjébe dolgozni, ahol megismerkedett Lázár Zsolttal. A tartói bankkártyát csináltatattak Kálmánnak, amire a közmunkás bére érkezett, a kártya pedig náluk volt, így a férfi egy fityinget se látott abból, amit megkeresett. Néha a munkatársai adtak neki egy kis pénzt, de mindig csak keveset, mert tudták, hogy ha a család észrevenné, akkor elvennék tőle. Végül le is bukott, egy nap aprópénz maradt a zsebében, és ahogy magyarázott valamit a családnak, rácsapott a nadrágjára, amiben megcsörrent a pénz. El akarták venni tőle, de Kálmán nem adta, ezért seprűnyéllel verték el. Másnap, amikor dolgozni ment, az esperes azonnal észrevette a nagy hurkákat a férfi karján. Lázár Zsolt visszakísérte a férfit a cuccaiért, ő addig a kapuban várta őt, a család közben megpróbálta befeketíteni Kálmánt, de az esperes nem hitt nekik.
Kálmánt elhelyezték egy támogatott lakásban, még most is a temetőben dolgozik, de a pénz, amit megkeres, már az övé. Néha összefut korábbi tartóival az utcán, akik különböző ajánlatokkal, például pénz ígéretével vagy nőkkel próbálják meg visszacsábítani, de erőszakoskodni nem mernek, mert tudják, hogy a férfi az esperes védelme alatt áll. Kálmán azóta leszokott az alkoholról és a fiával is újra felvette a kapcsolatot.
A támogatott lakhatás egy másik lakója Sarró Sándor 12 év szolgaság után, még most is bizonytalan abban, hogy kihasználták-e, valóban csicska volt-e. Az ő esete nagyon jól példázza azokat a csicskákat, akik jól érzik magukat tartóiknál, és fel sem tűnik nekik, hogy kihasználják őket.
Az 56 éves férfi több mint egy évtizeden keresztül dolgozott ugyanannál a roma családnál, ahol a lovakat gondozta. Korábban raktáros volt Hódmezővásárhelyen, de amikor megszűnt a munkahelye és meghaltak a szülei, akkor az utcára került, ahol két évet töltött hajléktalanként. Ott találta meg ez a család is, akik szállást és munkát ajánlottak neki. A tanyán saját kis egyszobás lakása volt, áram volt benne egyedül, fűtés és víz nem. Néhány évig volt egy szobatársa is, egy másik csicska, de ő aztán elment. Egy darabig volt még egy kis kályhája, de azt a család eladta, ezért éveken keresztül a hidegben töltötte a telet. A munkanélküli segélyét elvették, azt mondták, hogy az a lakbér, de a munkájáért pénzt soha nem kapott. Maximum esténként adott neki a családfő egy kis aprópénzt, amiből tudott magának egy sört vagy egy kis szalonnát venni. Állítása szerint fizikailag sosem bántották.Amikor a családfenntartó meghalt, akkor még rosszabbra fordult a sora, már étel is hol volt, hol nem, ezért az Ótemplomi Evangélikus Egyház ételosztásaira járt, télen pedig még a krízisszállóra is bement.
Így került a szolgálat munkatársainak látóterébe, akik azért tudták csak menekülésre bírni a férfit, mert a család drogbotrányba keveredett, és már egyáltalán nem foglalkoztak Sándorral.
A férfi most egy kőműves mellett dolgozik segédmunkásként hétvégente, látszólag jól érzi magát, a szobájába még egy lapos tévét is tudott venni a fizetéséből. Mégis, amikor arról kérdezzük, hogy szerinte kinek érte meg jobban az a kapcsolat, amiben élt, akkor csak nehezen, magát is győzködve mondja ki, hogy a családnak azért valószínűleg jobban megérte. Amikor pedig azt kérdezzük, hogy szerinte csicska volt-e, akkor azt feleli:
,,Végülis szerintem az voltam, csicska. Mert ha napszámba elmegyek dolgozni reggel hattól este hatig, akkor azt kifizetik” – feleli kicsit bizonytalanul.
A Szeretetszolgálat munkatársai később azt mesélik, hogy tegnap még tagadta, hogy csicska lett volna.
