“Nesze, egy kis apró szájkosárra!” – hétköznapi bunkóságaink
1. A házunk előtt van egy elég nagy park. A környékbeli panelekből mindenki odajön kutyát sétáltani, különösen, amióta a Bikás parki kutyafuttatóban valaki tömegesen megmérgezte a kutyákat (mint kiderült, egy nyugdíjas házaspár volt, le is tartóztatták őket, mivel a közterületre kitett méreg bűncselekménynek számít, egy kisgyerek is megehette volna). Így maradt a lakótelepi park, ahol egyfajta íratlan szabály, hogy bizonyos óvatossággal, odafigyelve a gazdák leengedik a pórázról az ebeket, hadd szaladgáljanak kicsit.
Néhány hete én is így tettem 12 éves, bicegős tacsimmal (tíz éve, sánta hátsó lábbal szedtem fel az utcán, már nem lehetett megműteni). Leültem egy padra, a kutya körülöttem szimatolt, békés, szombat délután volt. A parkon épp akkor vágott át egy negyvenes, sportos, nagyon jól szituált férfi, a nyakában egy kétéves forma kisfiúval. Dögös napszemüveg, láthatóan márkás cuccok, a gyereken is helyes, hátrafordított baseball-sapka, mintha skatulyából húzták volna ki. Mosolyogva néztem őket, aranyosan mutattak. Aztán odaértek mellém.
A férfi hirtelen a zsebébe nyúlt, felém hajolt, és leszórt mellém a padra egy marék fémpénzt. “Nesze, egy kis apró szájkosárra, a kutyádnak” – mondta olyan megvetően, annyi maró gúnnyal, hogy megállt bennem az ütő.
Riadtan hátra kaptam a fejem, hogy esetleg a tacsim csinált-e valamit, ami indokolta ezt a váratlan földbe döngölést, de nem. A kutya méterekkel mögöttem, nyugisan szimatolt egy fa tövében. A férfi tovább ment – bevallom, nem tudtam válaszolni –, csak néztem utána, és a nyakában ülő kisfiúra, aki időnként hátranézett, mélán, csendesen, az ujját szopogatva.
Egyetlen dolog járt a fejemben: “Szerencsétlen gyerek. Mit tanulhat ez ettől a fickótól?”
2. Tizenöt emeletes toronyházban lakom, rengeteg a lakó, két lift is van. Két hatalmas szatyor könyvvel – selejteztem, egy közelben élő barátomnak vittem az “ellátmányt” – úgy döntöttem, a másodikról is lifttel megyek, nem cipekedek a lépcsőn. A liftben egy elegáns, fiatal pár állt, a fiúnál modern aktatáska, a lányon elegáns, virágmintás “office-kosztüm”, rögtön megütötte az orromat az egyik legdrágább, klasszikus parfüm illata.
Az már kicsit furcsa volt, hogy alig köszöntek vissza, aztán megértettem, miért. A második emelet után a lift ugyanis az elsőn is megállt, és beszállt egy idős néni. Cvekker volt nála, nyilván ő sem akart lépcsőzni (ez egy nagyon soklépcsős toronyház, egy emelet is komoly “mászás”, és magasföldszint is van).
A lány dühösen rámeredt a nénire, aztán egymásra néztek a pasijával, és jó hangosan elkezdtek méltatlankodni: “Pfffff! Megáll az eszem! A másodikról meg az elsőről liftezni! Majd még azt is megérjük, hogy legközelebb minden lépcsőre külön liftet kell építeni. EZEKNEK!”
Az “EZEK” egyik tagjaként rájuk emeltem a tekintetem, a néni behúzott nyakkal az ajtó felé fordult, a párocska meg tovább püffögött, de már csak egymásnak, nem néztek vissza rám. Nem számoltam ki pontosan, de a két liftmegállás körülbelül hatvan másodperccel hátráltatta őket.
3. A harmadik történet nem lesz ennyire csattanós, de annál szomorúbb, és úgy érzem, nagyon is ide tartozik. Egy időben minden reggel a hetes busszal mentem munkába. És minden reggel ott ült a közelemben – többnyire úgy jött ki, hogy épp velem szemben – egy anyuka a tíz év körüli fiával. Iskolába mentek, meg az anya, gondolom, munkába. A gyerek hátán nagy pakk, a kezében néha könyv, vagy valami tornazsák-féle.
Nyugodtan mondhatom, hogy legalább 40-50 reggelt utaztam végig velük a Blaháig, ahol én leszálltam. És az anya mind a 40-50 reggelt végig mobiltelefonálta.
Valami barátnőjével beszélhetett, mert többnyire pasikról meg “idegesítő kolléganőkről” volt szó, sok méltatlankodással, lelkizéssel megfűszerezve, amit csak azért tudok ilyen pontosan, mert jó hangos volt. Az anyuka egyetlen reggelen, EGYETLEN másodpercet sem beszélt a fiával, aki láthatóan hozzá volt már szokva a dologhoz: unottan sikálgatta az ablaküveget, vagy a matekleckéjébe mélyedt, vagy csak bámult ki a mellettünk araszoló forgalomra. Időnként az anyjához dőlt, felnézett rá, reménykedve, de aztán visszasüppedt a saját kis világába.
A folytatásért lapozz!