Sikeres karriert, házat és kocsit hagyott hátra, hogy hazaköltözzön Magyarországra
Ahogy a kinti öregek mondják, az első öt év eltűnik az ember életéből. Az elején belevágja magát az életbe, dolgozik, megy előre. Aztán eljön az az időszak, amire vágyik, a kényelmes élet.
És ekkor szép lassan elindulnak a régi emlékek: jó lenne látni a Balatont, enni egy jó májashurkát... Végül elkezd szétesni minden. Nem boldogít többé az anyagi biztonság.
A fenti mondatokkal kezdődik Surányi Péter Balázs "Miért jöttél haza?" című kötetének fülszövege. Az elsőkönyves szerző olvasmányos stílusban meséli el, hogyan került friss diplomás huszonévesként Kanadába, ahol olyan életszínvonalat ért el, amiről a legtöbben csak álmodnak. Végül mégis felszámolt mindent és visszatért hazájába.
A könyv néhány héttel ezelőtt jelent meg, ennek apropóján beszélgettünk.
– Kezdjük az elején: mikor és miért döntötted el, hogy elhagyod az országot?
– Miskolcon végeztem informatika szakon, és már akkor, a 90-es évek végén is nagyon érdekelt az informatikai biztonság. Mindenképp ezzel szerettem volna foglalkozni, azonban annyira nem volt még benne a köztudatban ez a terület, hogy nemhogy ott a környéken, Budapesten sem találtam semmilyen ezzel kapcsolatos munkát.
Ehhez jött hozzá, hogy egészen fiatal koromtól kezdve rajongtam az amerikai kontinensért, kisiskolásként – amikor ugyebár még csak oroszt lehetett tanulni – is gyakran nézegettem a térképen, arra gondolva, mennyire jó volna eljutni oda szerencsét próbálni.
– Tehát politikai indíttatás, ami miatt manapság sokan elmennek, a te esetedben nem volt?
– Abszolút nem. Tényleg leginkább amiatt döntöttem így, mert világot szerettem volna látni, és nem volt semmi vesztenivalóm. 2001-ben indultam el, akkor még az EU-hoz sem csatlakoztunk, az igazi kivándorlási hullám csak évekkel később kezdődött. Azonban Kanadát akkor is kevesen választották: évente nagyjából 400 ember igényel letelepedési engedélyt, ez elhanyagolható szám. Winnipegbe pedig, ahol én laktam, 11 év alatt nem jött egy fiatal se, magyarok közül csak '56-os és világháborús menekült barátaim voltak.
– Akkor te miért ezt választottad?
– Az Egyesült Államokban már akkor is a lehetetlennel határos volt letelepedni. Két opció volt rá, az egyik a zöldkártya, ami akkora eséllyel jön be, mint a lottóötös. A másik pedig a megfelelő szakmai tapasztalat, ahhoz viszont kis túlzással Nobel-díjasnak kell lenni, hogy valakit beengedjenek. Kanadában viszont pontrendszer van: megnézik, honnan érkeztél, milyen a végzettséged és a nyelvtudásod, mennyire tudnál beilleszkedni a társadalomba. Ezeket külön-külön értékelik, és ha elérsz egy adott ponthatárt, megadják az engedélyt. Nekem szerencsém volt, nagyon gyorsan elbírálták a kérelmemet.
– Milyenek voltak az első hetek a megérkezés után?
– Nehezen indult. A magyar diplomámat nem fogadták el, ezért legalulról kellett elkezdenem építkezni, minimálbérért kaptam csak munkát. Próbálkoztam a rendőrségnél és a hadseregnél is, mivel azt gondoltam, hogy mindkét helyen szükség van szakképzett informatikusra, de azt mondták, először maximum terepen lenne rám szükség, aztán majd meglátjuk. Ahhoz pedig nem sok kedvem volt, hogy az utcán részegeket hajkurásszak, vagy éppen elküldjenek Irakba.
Egy sor visszautasítás után beiratkoztam a helyi egyetemre egy hasonló jellegű kétéves képzésre, amit végül másfél év alatt teljesítettem. Ezután már sokkal simábban ment minden, a megérkezésem utáni harmadik évben bekerültem az egyik nagy könyvvizsgáló céghez. Ekkoriban kezdett nagyon fontossá válni az informatikai biztonság, így mondhatjuk, hogy bejöttek a várakozásaim: jókor voltam jó helyen. Rengeteget utaztam, nagyon sokat fejlődtem szakmailag.
– A helyi kulturális közegbe be tudtál illeszkedni?
– Kanada alapvetően bevándorlóország, ebből adódóan rendkívül elfogadóak.
Szinte mindenhonnan érkeznek oda emberek, és abszolút nem jelent problémát, ki milyen nemzetiségű vagy vallású. Ha látják, hogy komolyan gondolod a dolgot, vannak céljaid és szeretnél előrejutni, mindenben támogatnak.
Velem is ez volt a helyzet, nagyon sokat segítettek, így nem okozott semmilyen gondot a beilleszkedés.
– Nem érezted magányosnak magad, amiért egyedül mentél ki? Könnyen szereztél új barátokat?
– A munkahelyén a kollégákkal nyilván összehaverkodik az ember, bár ezek nem annyira közeli barátságok. De eljártam sportolni, ennek köszönhetően is sok ismerősöm lett, illetve ahogy mondtam, főleg a kinti magyarokkal lógtam sokat. Belőlük pedig van bőven: Kanada nagyjából 1 százaléka magyar nemzetiségűnek vallja magát, az én városomban is több ezren telepedtek le.
– Tehát sikerült beilleszkedned, sokat utaztál, sínen volt a karriered. Mikor jött először a gondolat, hogy valami mégse oké?
– Nagyon sokáig egyáltalán nem gondolkodtam azon, vissza akarok-e jönni Magyarországra, az első 6 évben még látogatóban se voltam itthon. Akkor, 2007 környékén az egyik kintről is nézhető online tévében láttam egy műsort Tokajról. Ez azért megpiszkált egy kicsit, felmerült bennem, hogy de jó lenne kicsit hazajönni és járkálni az országban, elmenni mondjuk borozni, ilyesmi.
Vettem egy repülőjegyet és eltöltöttem itt nagyjából egy hetet, ami elsőre elég is volt. Utána elkezdtem rendszeresen járni, főleg nyaranta, de arról, hogy végleg hazatelepüljek, még mindig nem volt szó. Nagyjából a kilencedik évben kezdtek el egyre jobban hiányozni az itthoni dolgok. A tájak, a Bükk, Mátra, Balaton, a magyar konyha, a családom és a barátaim.
– Hat évig jól megvoltál nélkülük?
– Őszintén szólva annyira belefeledkeztem a munkába, illetve abba, hogy megteremtsek egy adott életszínvonalat, hogy nem igazán maradt időm honvágyat érezni. Élveztem, hogy bármit megvehetek, amit csak szeretnék, és sokáig úgy gondoltam, nincs is szükségem semmi többre a kerek élethez. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy márpedig de.
Fel tudok idézni egy konkrét pillanatot is: épp egy üzleti úton voltam, álltam a hotelszobámban a fürdőben, és a tükörbe nézve egyszer csak a fejembe tolult a kérdés: „Mi a fenét keresek itt?” Persze azon kívül, hogy pénzt.
Ekkor kezdett el megfogalmazódni bennem a nagyon közhelyes igazság, hogy pénz önmagában tényleg nem elég a boldogsághoz. Az igazi barátaim mind Magyarországon voltak, sorra házasodtak meg és születtek a gyerekeik, én pedig erről mind lemaradtam. Ha a családomban haláleset történt, akkor sem úgy ment, hogy gyorsan felpattantam egy repülőre és másnapra itthon voltam. Fiatalon, amikor elindultam, azt hittem, végtelen időm van. Ahogy kezdtem öregedni, egyre gyakrabban lettek olyan gondolataim, hogy elmegy mellettem az élet.
– Onnantól, hogy bevillant ez a felismerés, mennyi idő telt még el a hazaköltözésedig?
– Az ember nyilván ragaszkodik az anyagi dolgaihoz, ház, autó, ilyesmi. Sokáig én is így voltam vele, de egyszer – az előbb említett pillanat után körülbelül másfél évvel – feküdtem otthon az ágyamon, és hirtelen csak arra tudtam gondolni: inkább legyek szegény, de boldog. Ekkor tudtam elengedni ezt az egészet. Utána nagyjából nyolc hónap volt, mire mindent felszámoltam és elrendeztem, ezután költöztem haza.
– Milyen volt visszatérni? Mit járt a fejedben mondjuk a reptérről kilépve?
– Nagyszerű érzés volt hazatérni a családom és a barátaim közé. Most júniusban lesz 6 éve, hogy újra Magyarországon élek, és továbbra is úgy gondolom, nem dönthettem volna ennél jobban.
Visszakaptam azt az országot, ahol megértenek. Ez is fontos szempont: hiába tanultam meg tökéletesen angolul, a kis odaszurkálós viccek például csak az ember anyanyelvén működnek igazán.
Én mindig is szerettem hülyéskedni, de kint inkább csak egy komoly kockának hatottam, minden igyekezetem ellenére. Egy idő után már nagyon idegesített, hogy nem tudok az lenni, aki valójában vagyok.
– Most Budapesten élsz?
– Kétlaki életem van, hét közben itt dolgozom Budapesten, hétvégére pedig hazamegyek Tiszaújvárosba. Ott vannak a haverjaim, velük gyakran zenélgetek, illetve az írásra is rákaptam mostanában, már tervezem a második könyvemet. Nagyon jól érzem magam.
– Miért pont most írtad meg a történetedet, ha már 6 év eltelt a hazaköltözésed óta?
– Miután visszajöttem, sok új embert is megismertem, és természetesen mindenkinek az volt az első kérdése: „de minek jöttél haza?!” Ahogy egyre többször meg kellett ezt válaszolnom, fokozatosan összeállt egy hosszú lista a fejemben. Elkezdtem ezt leírni, és nagyjából 3 év után egyszer csak bevillant, hogy ebből akár egy könyv is kijönne, akkora terjedelmű. Onnantól már így álltam hozzá. A szerkesztés, korrektúra, a grafikák elkészítése azért még nyilván sok időbe telt, így végül mostanra jutottunk el a megjelenésig.
– A mostani munkád fedi azt a területet, amit kint csináltál, vagy ebből is lejjebb adtál azért cserébe, hogy itthon lehetsz?
– Amikor hazaköltöztem, jelentkeztem ugyanannak a könyvvizsgáló cégnek a hazai részlegénél, és már másnap csengett a telefonom, úgyhogy nem sokat pihentem. Eltöltöttem ott négy évet, utána kivettem egy év szabadságot, például a könyv rendberakására. Nemrég álltam újra munkába, egy hasonló profilú másik cégnél. Tehát voltaképpen ugyanazt csinálom. Természetesen a fizetés itt jóval kevesebb, de ezzel arányosan a megélhetési költségek is alacsonyabbak. Az életszínvonalamban nem érzek szinte semmilyen csökkenést.
A könyv borítója
– Azt mondtad, a te történeted a politikai helyzettől teljesen független volt. Mit gondolsz azokról, akik nyíltan emiatt hagyják el az országot?
– Fontos, hogy ezzel a könyvvel nem azt akarom üzenni, hogy mindenkinek feltétlenül hasonló érzéseken kell átmennie. Nyilván nagyon sokan vannak olyanok is, akiknek minden kerek odakint és eszük ágában sincs visszatérni. Ez az egész talán egy házassághoz hasonlítható: van akinek működik, másnak meg nem.
Láttam odakint az '56-os magyarokat, amint szó szerint szenvednek. Mindegyikük azt mondta, haza szeretne jönni, hogy Magyarországon haljon meg.
De ők aligha tehetik meg, annyira oda vannak ragadva. Én nem szerettem volna erre a sorsra jutni.
– Mondhatjuk, hogy a te esetedben minden pont úgy volt jó, ahogy megtörtént?
– Pontosan. Így volt tökéletes, nem cserélném el semmiért. És mindenkinek azt tanácsolom, aki most végzi el az egyetemet, hogy töltsön el legalább 2-3 évet külföldön. Ennyi idő elég arra, hogy nagyon jól megtanuljon egy nyelvet, sokat fejlődjön szakmailag, és még össze is tudjon gyűjteni annyit, amivel – ha úgy dönt, hogy hazatér – el tud kezdeni egy önálló életet Magyarországon.
