„Erőszakos sorozatot nézni oké, tevőlegesen erőszakosnak lenni nem az” – egy pszichológus a Squid Game-ről
A Nyerd meg az életed (Squid Game) című dél-koreai Netflix-sorozat már bemutatása első hónapjában rekordnézettséget ért el: a produkció világszerte 111 milliós nézőszámot produkált, és a 16-os korhatárbesorolás ellenére elérte a gyerekeket is, akik online kihívásokban kezdtek el részt venni, valamint az iskolában, baráti közösségeikben leutánozzák a sorozatban látható kihívásokat és az azokhoz szervesen hozzátartozó erőszakot – hiszen, ha a sorozatban valaki elveszít egy játékot, akkor megölik.
Október végén egy angol és egy belga iskola vezetése is arra szólította fel a szülőket, hogy ne engedjék nézni gyerekeiknek a Nyerd meg az életed-et, mert leutánozzák a sorozat kihívásait, a kieső „játékosokat” pedig fizikai erőszakkal büntetik.
Mit tehetnek a szülők és a tanárok ebben a helyzetben? Mennyire veszélyes a nézőire ez a sorozat? És mi a megoldás: valóban el kell tőle tiltani a gyerekeket? Ezekről beszélt nekünk Polányi Viktória tanácsadó szakpszichológus.
– Mi lehet az oka a sorozat kiemelkedő, szinte példa nélkül álló népszerűségének akár a felnőttek, akár a fiatalok, a gyermekek körében?
– Mindannyian szeretjük nagynak, okosnak, sebezhetetlennek érezni magunkat. A televízió képernyőjén keresztül ezt a sorozatot nézve a fenti vágy maximálisan teljesül: egészen biztosak lehetünk benne, hogy a szereplőknél sokkal jobb, biztonságosabb, magasabb röptű életünk van – és ez már önmagában óriási megerősítő erővel bír. Ugyanakkor
– Mennyire tartja veszélyesnek a sorozatot – amelyben az erőszakot a játékkal kapcsolják össze – a fiatalok, a gyermekek számára?
– A sorozat legnagyobb veszélyét abban látom, hogy az erőszakot legitimálja, megengedi, mitöbb, normává is teszi azáltal, hogy a történet szerint a jelentkezők önként – egy jobb élet reményében – tulajdonképpen maguk választják a sorsukat, ezáltal gyakorlatilag minden énhatárukról és méltóságukról – még az élethez való jogukról is – lemondva.
A másik nagyon lényeges szempont a felelősség és a következmények kérdése: a sorozatban megjelenő erőszak nem von maga után szankciókat, nincsenek az agresszorra vetített következményei – hiszen a versenyzők maguk vállalták a sorsukat. Ugyanakkor ez egy művi, a való életben példa nélkül való helyzet; a fiatalok számára is csak illúzió a következmény-nélküliség megteremtése – melyhez az internetes fórumok remek platformot is teremtenek arctalanságukkal, személytelenségükkel.
– Mit üzenhet egy ilyen sorozat a fiataloknak, a gyermekeknek?
– Azt, hogy vannak olyan körülmények, amelyek között bármit szabad. Hogy létezik olyan nyeremény, lehetőség, szerződés, aminek a kapcsán el lehet, el szabad veszítenünk az emberségünket, az empátiánkat, a józan eszünket. S tehetjük mindezt következmények nélkül.
– Mi lehet az oka annak, hogy a gyerekek leutánozzák a sorozatban látható játékokat? És mi ösztönözheti őket arra, hogy ne csak a feladatokat, hanem az erőszakot is átemeljék a valóságba?
– Az élet rengeteg feszültséget tartogat gyermeknek, felnőttnek egyaránt. Sokkal nehezebb ezeket a feszültségeket belül megdolgozni, és a többi ember számára nem káros, nem bántó formában kiadni, mint gátlástalanul ráborítani a környezetre.
Ez pont ugyanolyan, mint idézőjelben káromkodni – ezt nem én mondom, csak idézem… A gyengébbek, alárendeltek, rosszabb helyzetben lévők feletti uralkodás a legegyszerűbb – és legősibb – módja az önértékelésünk relatív emelésének. Ugyanakkor ez nyilván átmeneti javulást eredményez, a hatása hamar múlik, míg az önértékelést nem a másik ember viszonylatában, hanem abszolút értelemben növelő módszerek – megtanulni valami újat, jót tenni, fejlődni – ugyan hosszú távú eredményre vezetnek, de sokkal nagyobb erőfeszítést is igényelnek.
– Mekkora a szülők, a tanárok felelőssége?
– Óriási. A gyerekek nagy többsége nem saját maga találja meg és kapcsolja be az ehhez hasonló tartalmakat, hanem zömmel a szülők mellé ülve, velük együtt nézi meg az első epizódokat. Ha ez meg is történik, szülőként kutya kötelességünk leülni és beszélgetni a gyermekünkkel arról, hogy a látott tartalom miről szól, mit akar mondani, megjeleníteni, esetleg kritizálni. Kontextusba kell helyeznünk a látottakat – és elkülönítenünk a való élettől, hogy a gyermeknek eszébe se jusson a hétköznapokba átemelhetőnek tartani azt, amit látott. Ez a hétfejű sárkánnyal egyszerű – hiszen látványosan nem valódi, nem él ilyen lény a valóságban. A Nyerd meg az életed-ben pont ez a trükk: hogy reális. Akár meg is történhetne. És a gyerekek modellkövetése által sajnos – majdnem pontos utánzással – meg is történik.
Tanárként szintén a tabusítás és tiltás helyett a kommunikáció az egyetlen reálisan bevethető eszköz. Látnunk kell, hogy ezt a jelenséget a gyerekek nem maguknak generálják, hanem gyakorlatilag kéretlenül az arcukba kapják az erőszakot, mint egy gyerekes, játékos vetélkedő kimenetelét – és ezzel koruknál fogva nem tudnak jól bánni, nem tudnak mit kezdeni. Ha időt szánunk rá, hogy megértsük az ő tapasztalataikat, megéléseiket, az jó alap tud lenni rá, hogy kivédjük az ezzel kapcsolatban megjelenő agressziót, erőszakot is.
– Mit tehet abban az esetben a szülő, ha látja, hogy a gyermekére nagy hatást gyakorol a sorozat? Hogyan lehet felismerni ezt?
– Nincsenek nagy csodák: ha a gyermek erről beszél, ezzel kapcsolatos tartalmakat néz, keres, ilyeneket rajzol, akkor egyértelmű, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, de foglalkoztatja a téma. Ahogy az imént is említettem,
rávilágítunk, hogy milyen jelenség kritikáját szeretné képviselni ez a tartalom – ahogy arra is, hogy miért jelent a gyerekek számára teljesen mást. Ebben e cikk szempontjai is jó iránymutatók lehetnek.
– Miként lehet megelőzni, hogy a gyermekek leutánozzák a sorozatban – vagy akár bármely másik filmben, vagy videójátékban – látható erőszakot?
– Azzal, hogy nem hagyjuk őket magukra a médiából rájuk ömlő, készen kapott tartalmakkal. Hogy mindig van véleményünk – nem a gyermek ellenében, hanem demokratikusan, az övét is meghallgatva és tiszteletben tartva – amit meg is osztunk a gyermekkel, teret adva a kérdéseinek, kétségeinek, gondolatainak. Azzal, hogyha nem hagyjuk őt magára a feszültségeivel, dühével, csalódottságával, frusztrációjával, hanem segítünk neki megfelelő csatornát találni mindezek megélésére és feloldására. Azzal, hogy mi magunk is törekszünk a szelíd megoldásokra, és mind a gyermekünkkel, mind más emberekkel szemben nem alkalmazunk erőszakos megoldásokat – még akkor sem, ha azok gyorsabbak, egyszerűbbek.
Sajnos örökérvényű, bevált recept – az odafigyelésen, a kommunikáción és a példamutatáson kívül – nincs.
– Mi a legjobb megoldás, ha azt látják a szülők, illetve a tanárok, hogy a gyermekek körében elkezd terjedni valamiféle erőszakos játék vagy kihívás?
– Ebben az esetben mindenképpen az eset, a téma prioritásba helyezését – azonnali megbeszélését, megvitatását, a róla való beszélgetést – javasolnám: minden körülményt és más feladatot felülírva. Egy ilyen játék addig tud működni, amíg a benne való részvétel a norma. Ha felnőttként képesek vagyunk hitelesen megjeleníteni a játék – számos előny és izgalom melletti – árnyoldalát is, és egy új, a sorozatban látottól eltérő normát képezni, amelyben egymás tiszteletben tartása és a játék játék-szinten való – tehát fatális következményektől mentes – voltának megtartása a kívánatos viselkedés, jó eséllyel szabhatunk gátat annak, hogy a gyerekek túl messzire menjenek.
– A sorozattól való eltiltás tehát nem megfelelő eszköz, ha a gyermek – még ha esetleg fiatalabb is, mint 16 éves – már látott részeket a sorozatból. Eredményesebb, ha a szülők, tanárok közösen megbeszélik vele a látottakat.
– Mai modern, digitális korunkban az eltiltás – gyakorlatilag semmitől és senkitől – nem működőképes, nem reális megoldás: a gyerekek nálunk sokkal jobban értenek a technológiai megoldásokhoz, és egészen biztosan meg tudják szerezni maguknak az általunk kizárt tartalmakat is – ezzel a mi tekintélyünket rombolva. De ha sikeres is a tiltás: általában csak még nagyobb ellenállást, vágyat és dacot szül – ezek pedig nem jelentenek jó alapot a későbbi felnőtt-gyermek kommunikációban, együttműködésben.
Nincs más hátra tehát: felnőttként nyitottnak kell lennünk a gyermek szempontjaira, megéléseire; igazi, demokratikus kommunikációba kell bocsátkoznunk vele az érintett témáról, majd az ő aspektusait is megértve kialakítanunk egy olyan konszenzust, amelyben mi is nyugodtak vagyunk az ő megélése, viselkedése felől, és ő is megérti, hogy miért káros leutánozni a játéknak álcázott céltalan és indokolatlan erőszakot, amelyet a képernyőn lát.
