Sok hűhó semmiért – Nemes Jeles Napszálltája a tipikus “második film”, amit jobb megbocsátani neki
Egy órája jöttem ki a moziból, és rögtön leültem a laptop elé. Nem akartam, hogy kihűljön az élmény. Szóval svungban vagyok, nem lesz idő “puhítani” a véleményemen. Talán jobb is. Nem szerettem volna, hogy előre bármi is befolyásoljon. Nem olvastam előzetes kritikákat, a barátaimat, akik már látták, kértem, hogy ne mondjanak semmit. A Saullal sem akartam összehasonlítani Nemes László második nagyjátékfilmjét. Csak befogadni az élményt.
De sajnos nem ment. És a Saultól való függetlenedés sem. A Napszállta filmnyelve ugyanis – nyilván az operatőr, Erdély Mátyás továbbra is lenyűgöző kamerakezelésének köszönhetően – szinte teljesen ugyanazon az elven működik, mint a Saulban. A hangmérnöki munka is. Csakhogy ami egy koncentrációs tábor lecsupaszított, borzalmakkal teli világában működött, az a múlt század eleji Budapest csipkefinomságú utcaképeiben és elegáns kalapszalonjában nem.
A Monarchia tökéletesen kidolgozott, aranyfénnyel leöntött városi forgataga, konflisai, kerti ünnepségei, és sürgő-forgó kalaposlányai ugyanis többnyire a felismerhetetlenségig elmosódva, a főhősnő periférikus látószögében jelennek meg, és ez egy kosztümös filmnél nekem kiábrándító pazarlásnak tűnik.
Nem, nem cukormázzal leöntött Sissy remake-re vágytam, de egy ilyen ezerszínű, igenis bemutatásra érdemes atmoszféránál jó lenne néha látni – és hallani – is valamit a főszereplő lány tarkóján, az ide-oda sugdosott félmondatokon, és az olykor páratlan részletgazdagsággal fotózott, pazar kalapkölteményeken kívül.
De a legnagyobb bajom nem ez volt a filmmel. Hanem az, hogy a főhős belső hajtóereje (bocsánat, megint hasonlítok, de az a megszállott, már-már automatát idéző, kíméletlen “előremenés”, ami Saulban, azaz Röhrig Gézában megvolt), a Napszállta hősnőjéből, Leiter Íriszből fájóan hiányzik. És ez nem az őt alakító Jakab Juli hibája. Egy-egy jobb pillanatában – főleg a végén – egyértelműen kiderül, mekkora színésznő, de a film többi részében szinte semmi mozgástere nincs, ugyanis a karaktere egysíkú.
A mozgatórugói értelmezhetetlenek, és az egész sztori olyan kusza, hogy bevallom, még most sem vagyok biztos benne, hogy értettem, miről szólt az egész.
Talán nem túl nagy szpojlerezés, ha elárulom, hogy Írisz két és fél órás, teljesen esetlegesnek tűnő bolyongása egy kőkemény drámáról, és a csillogó Monarchia kulisszái mögött megbúvó undorító perverzitásról rántja le végül a leplet. Félig-meddig. A kalaposlányok szexuális kihasználása és kínzása, és a szörnyűségeket titokban véres rajtaütésekkel megtorló szabadcsapatok, élükön Írisz titokzatos bátyjával – aki egyébként a film közepén meghal, vagy nem, de inkább igen – egy velejéig rothadt világot fednek fel előttünk, amely egyre biztosabban rohan bele a már leplezetlen tömegmészárlásba, az első világháborúba.
Ez a fokozatosan komorodó hangulat egyébként el is van találva. A ruhák sötétednek, az utcaképek silányodnak, az erőszakos jelenetek szaporodnak. De egy ilyen filmnél nem elég, ha csak a szimbolika működik. A sztorinak is kéne. Márpedig a sztori hézagos, a párbeszédek dühítően kidolgozatlanok – talán nincs egyetlen olyan kérdés sem a filmben, amire egyértelműen válaszolna valaki, vagy ne mondana valami teljesen oda nem illőt.
Írisz ide-oda dobálózása önmagával és az általa bebarangolt helyszínekkel pedig teljesen érthetetlen. Egyszerűen lehetetlen kibogozni, mit miért csinál, miért megy oda, ahová, miért hagyja magát szénné pofozni, meg kishíján megerőszakolni, miért mondja azt a meglőtt grófnőnek, hogy “mindjárt visszajövök”, ha aztán lelép, és a végén miért dönt mégis úgy, hogy átáll a sötét oldalra – ami egyébként nem is annyira sötét, inkább vérengző igazságosztónak mondanám.
A Napszállta végül is nekem olyan, mint egy ki nem rakott Rubik-kocka. Külön-külön minden a helyén van, szépek a színek, szimmetrikusak az oldalak, de az egész valahogy mégsem áll össze.
Csak hogy jót is mondjak: a mellékszereplők viszont lenyűgöztek. Balsai Móni a néhány percéből olyan erős jelenlétet és mélységet hozott ki, hogy megállt bennem az ütő, a Zelmát alakító Dobos Evelin pedig számomra majdnem karizmatikusabbnak tűnt, mint a főszereplő.
Mindenki tudta, hogy a Saul fia után nehéz lesz nagyot dobni. Én is tudtam. Nemes Lászlót most is különleges tehetségnek tartom, akinek még sok nagy dobása lesz. De a Napszállta szerintem nem tartozik ezek közé. Én úgy gondolom – remélem – ez a mozi ugródeszka lesz új utak, friss ötletek, és talán egy másfajta filmnyelv felé. Egy életmű hosszú, első filmmel Oscart nyerni pedig nagy teher. Én egyelőre ott tartok, hogy ezt a másodikat megpróbálom megbocsátani Nemes Lászlónak, és várok. Továbbra is nagy reményekkel.