„Soha ne panaszkodj, soha ne magyarázkodj” – Elment Lilibet, akit mindig irigyeltem az angoloktól
Tegnap este már besötétedett, amikor a brit ITV riportere odament a Buckingham-palotához vezető út szélén végeláthatatlanul sorjázó, fekete taxikhoz. A tipikus, „batár”, londoni taxik a vészvillogóikat bekapcsolva álltak az esőben, így tisztelegve II. Erzsébet előtt, akinek halálát londoni idő szerint este fél hétkor jelentették be. A riporter egy ötvenes, mackós taxist kérdezett arról, miért vannak ott. Ő belekezdett a válaszba: „Így emlékezünk meg a királynőről, ahogy Fülöpnél is tettük...” – aztán nem bírta folytatni. Elsírta magát. Tipikus férfisírás volt, lefojtós, elhallgatós, restellkedős. De rázta a zokogás.
Ahogy azt a fiatal férfit is, aki a Buckingham-palota előtt várakozó tömeggel együtt énekelte a himnuszt, a néhány percnyi dermedt csönd után, amikor mindenkiben tudatosult: vége.
II. Erzsébetről sokan, sokfélét mondtak az elmúlt órákban, és még fognak is az elkövetkezendő napokban. Hét évtizede ezt teszik. Pedig szerintem a világ legtitokzatosabb asszonya volt. Annyi mindent tudtunk róla, valójában mégsem tudtunk róla szinte semmit. Az élete nem választás volt, hanem sors. Küldetés, amely 25 évesen roskadt a vállára. Vállalta. Megígérte, hogy haláláig csinálja, és csinálta is. Úgy, hogy szó szerint a hangját is alig hallottuk, interjút egész életében nem adott, ünnepi beszédein kívül „néma” volt, hű maradt a Windsorok jelszavához: „Soha ne panaszkodj, soha ne magyarázkodj.”
Könyvek, filmek, filmsorozatok százait ihlette meg, cikkek tíz- (száz?-) ezreit írták meg róla, és persze az emberek szinte minden betűt és képkockát készpénznek vettek, mint hajdanán Sissiről, később Dianáról. Ő szerintem sokat mulathatott ezeken, állítólag jó humora volt. Olvastam egy anekdotát (talán ez is csak pletyka), hogy egyszer, amikor férjével, Fülöppel a fiukat, az akkor még fiatal Károlyt nézték hátulról, odaszólt Fülöpnek: „Úgy néz ki, mint egy nyitott ajtajú Cadillac...” (nyilván fia nem épp parányi füleire gondolt).
Tudjuk, hogy Lilibet volt a gyerekkori beceneve, hogy szerette a corgikat, hogy este egy csésze Earl Grey teával zárta a napot, és kedvelte a hamburgert, zsömle nélkül, salátával. De hogy pontosan milyen ember, milyen asszony volt, miről, mit gondolt, azt élete társán és kísérőjén, Fülöpön, a legszűkebb családon, valamint néhány évtizedes, hű alkalmazotton kívül senki sem sejtette. Mindent eltakart a varázs, a királyi csillámpor, a magasztos mítosz.
Erzsébet szimbólum volt, és tudatosan az is maradt. Kevés ember él már a világon, aki nem őt ismerte volna „az angol királynőként.” Minden brit naponta látta őt, mert az ő arcképe van a pénzeken, tizenöt miniszterelnököt iktatott be, őt éltette az angol himnusz, egy kis Juhász Gyula-átköltéssel „benne élt ő minden félrecsúszott nyakkendőben és elvétett szóban és minden eltévesztett köszönésben.”
Minden egyes britnek és a nemzetközösség népeinek. Lehetett kedvelni, vagy nem, csámcsogni rajta, elítélni a családi életét, a döntéseit (amelyekről szerintem szintén nem tudtunk semmit, bármennyire is azt hittük), de akkor is: OTT VOLT. Hitt benne, elfogadta és tisztelte mindenki. Történelmet, protokollt, büszkeséget adott az embereknek. Jó szót. Fogódzót és biztonságot egy világban, amelyben biztonságból van a legkevesebb.
Ő az életét szolgálatnak tekintette, amelyet bármilyen pompában is élt, soha nem cseréltem volna el az enyémmel. A dicsfény rabigájába én soha nem hajtanám a fejemet. De neki nem volt választása. Nem szeretnék egy korszak lezárultáról, meg mérföldkőről, meg egyéb ilyen közhelyekről elmélkedni. II. Erzsébet lényegét számomra egy utcai járókelő fogalmazta meg önkéntelenül is a legtalálóbban.