Skizofrén-ország – az egyik oviban sokezres Nike-cipő a gyerekek lábán, a másik helyen a tanárok vesznek nekik reggelit
Mamát egy hónapig életben tartották, pedig akkor már szinte semmije sem működött. Egy este, amikor egyedül bementem hozzá, és az ágya mellett ülve zokogtam egy órán át, két nővér is bejött (nem is láthatták, hogy sírok, néma csöndben voltam), és finoman megsimogatták a hajam.
Ők sem szóltak. Szakértelemből, felszereltségből, emberségből jeles. Nem véletlenül tartják az ország legjobb kórházának.
Ugyanez a kórház most az orrom előtt látszik összeomlani. 112 orvos csapott az asztalra, hogy nem vállalnak több ingyen túlórát (költői kérdés: sebészek és altatóorvosok egyáltalán hogyan túlórázhatnak, te szeretnéd, ha egy olyan sebész operálna, aki 24 órája nem aludt, és fogpiszkálóval kell kipöckölni a szemét?).
A hírek szerint a sürgősségin eddig kilenc doki mondott fel - köztük a celebnek számító Zacher Gábor, jellemző, hogy a közvélemény csak erre kapta fel a fejét. Totális káosz, gombamód terjednek a rémsztorik - igen, a fészbukon is, de bizony szájról szájra, családról családra is - a 10-14 órán át a folyosón nyűglődő, ellátatlan betegekről, az idegösszeomlás szélén álló, szétzilált és szénné kiégett nővérekről, szakorvosokról.
A másik oldalon meg hallom a történeteket az orvosbárókról, akiknek csak az otthoni papagájröptetője milliókba került (első kézből van az infó, kezeskedem érte, az egyik szereti a papagájokat, és csak a carrarai márvány felelt meg a madarai lakhelyének).
Megint más. Elég körülnézni az országban, hogy lássuk, az utóbbi évtizedben egy kulináris mennyországgá váltunk. Sorra nyerjük a séfversenyeket, potyognak a Michelin-csillagok, a világ minden étkezési kultúrájába belekóstolhatunk. Olyan éttermek, fogadók, levesezők vannak, hogy az ember minden ízlelőbimbója égnek áll. Öröm nézni, öröm egy ilyen helyre betérni, tényleg.
És akkor a másik oldal: a minap beküldött nekünk egy olvasónk egy feliratot egy belvárosi kis étterem kirakatából - NAPI 18 ezer nettóért kerestek mosogatót. Ez havi 360 ezer tisztán. Bement, megkérdezte, hogy nem viccelnek-e, azt mondták: “Nem, de így se találunk senkit.”
Kőművest, asztalost, vízvezetékszerelőt az ismerőseim már csak úgy keresnek, hogy “nem tudtok valakit, aki fél éven belül vállalja?”, és nem, többnyire nem tudunk. Az egyik multi bolthálózat havi nettó 280-ért lasszóval fogja a pénztárosokat.
Pincér nincs, most meg úgy hallom, a boltosok könyörögnek az újbóli vasárnapi boltzárért, mert nincs eladó se. Ja, és úgy indultunk neki a tanévnek, hogy már 4300 tanár is hiányzik az iskolákból.
Én most tényleg csak néhány példát ragadtam ki. Tévét ezer éve nem nézek, tudom, az internet sem a bölcsek köve, de igyekeztem olyan mozaikdarabkákat megcsillantani, amelyeket a való életben tett megfigyeléseimre alapoztam, a mindennapjainkat tükrözik.
És igen, továbbra sem tudok szabadulni az érzelmi skizofréniától.
Mert látok gyönyörű autókat, csillivili óvodákat, Ízek utcáját, virágkarnevált, kirakodóvásárt, páraszökőkútban ugráló gyerekeket, Gucci-napszemüveges anyukákat, a földből kinövő lakóparkokat, a Black Friday-en meg a Glamour-napokon agyontömött plázákat.
És látok tanárkollégát, aki nyugtatón él (amúgy állítólag a tantestület többi tagja is, órák után el szokták mesélni egymásnak, hogy ki mit szed, pazar), elképesztő aluljárónyomort a Blahán, az alkoholtól és ki tudja, milyen szerektől tomboló szerencsétleneket a hetes buszon, és a döbbenetesen hosszú kígyózó sorokat az ételosztó sátrak előtt.

És persze látom szépen, sorjában külföldre menni a barátaimat. Akikkel nem tudok úgy skype-olni, hogy ne tegyék fel a kérdést: “Mi a fenét keresel te még ott?” És ha csak a hivatalosan is bevallott statisztikákat nézzük, már 600 ezren gondolják úgy erről a csodás, színes, ezerkultúrás országról, hogy “Mi a fenét kerestem én ott?”
Szóval nem tudom, hogy mi a valóság és mi az illúzió. Most akkor jól vagyunk? Ennyire? Vagy rosszul vagyunk? Ennyire?