„Sírva írom le, mennyire hálás vagyok” – az orosz Galina elhagyhatta Ukrajnát, de még mindig félelmek gyötrik
A grafikusként dolgozó Galina orosz, de 12 éve Ukrajnában él. A háború kezdetén Harkivban volt. Erről, illetve arról, hogyan került oda és mit élt át a bombázott városban, naplóbejegyzéseiben írt, amit közzétettünk. A folytatásból kiderül, hogyan menekültek ki barátnőjével Ukrajnából Lengyelországba.
9 napot töltöttünk Dnyiproban, ahova menekültünk. Eleinte sokkal jobb volt, mint Harkivban – nem voltak rakéták, nem kellett minden este a folyosón aludni és teli volt a hűtő. De időnként megszólaltak a légiszirénák. A korábbi harkivi tapasztalataink miatt nem voltunk elég fegyelmezettek – ágyban maradtunk, ha szirénáztak.
A háború azonban elérte Dnyipro városát is.
Ahol laktunk, az egy nagy ház volt, sok emelettel és apartmanokkal. Sok ilyen van itt. És ez a nagy ház remegett.
Megértettük, hogy Dnyipro sem biztonságos többé. Úgy döntöttünk, tovább menekülünk. De nem volt olyan könnyű kijutni. Az első rakétatámadás után sokan mások is megpróbálták elhagyni a várost.
Végül óriási szerencsénkre lett két jegyünk, ráadásul feküdhettünk, aludhattunk. Az evakuációs vonatokon általában nincs lehetőség lefeküdni. Gyakran kényelmesen ülni sem lehet, mert nincs elég hely.
Körülbelül 20 óra múlva érkeztünk Lvivbe. Ott hosszú sor állt a Lengyelországba tartó vonatnál, ezért úgy döntöttünk, inkább busszal megyünk. Előtte vettünk meleg ételt, és az információs sátorban feltöltöttük a telefonjainkat.
A határon át lehet jutni ingyen, vagy pénzért, ülőhelyes busszal. Nem tudtuk, hogy mennyi pénzre lesz még szükségünk a meneküléshez, ezért úgy döntöttünk, legyen az ingyenes verzió.
Minden cuccunk velünk volt. A halom bőröndöt, hátizsákot magamnál tartottam, hogy ne boruljanak le mozgás közben. Körülbelül 1,5 óra volt így a határ.
Sietni akartunk, ez egyszerre volt helyes és rossz. Jó, mert akik mögöttünk voltak, ők egy új csoportba kerültek. Rossz, mert nem volt időnk pihenni a buszozás után.
Még a határ ukrán oldalán egy nagy fehér sátorba érkeztünk, ahol ingyen étel fogadott bennünket, és kaptunk például WC-papírt és nedves törlőkendőt. Ez volt a hosszú várakozás első lépése a határ felé vezető úton.
Ott leültünk egy ideig, majd a csoportunk elkezdett mozogni. Naivan azt hittem, a határhoz értünk. Ehelyett azonban
Még az is megfordult a fejünkben, hogy feladjuk és visszafordulunk. Aztán átjutottunk a kapun. Finom gyümölcsitalt nyomtak a kezünkbe. Volt egy önkéntes csoport is, amely gyógyszereket adott az embereknek.
Hosszú időt töltöttünk a sorban, a határőr külön akarta ellenőrizni az én orosz irataimat.
Az ukrán határőrség mindig kedves velem a 12 év alatt. Még ezekben a nehéz időkben is. Egyetlen rossz szót sem mondtak rám, jó és kedves emberek, ezúton is nagyon köszönöm nekik! Olenának egyáltalán nem volt problémája, ő volt a „szerencsejegyem”, ő mondta, hogy évek óta ismer.
Ezután minden megváltozott.
Lengyelország az első pillanattól kezdve csodálatos. A határátlépés körülbelül 5 percig tartott. A srácok elvitték a nehéz csomagjainkat, segítettek az anyáknak vinni a gyerekeiket, táskáikat. Nagyszerű volt és szívszorító! Ott nem volt gondom az orosz útlevelemmel.
Miután ujjlenyomatot adtunk a tisztnek, egy kényelmes, ingyenes busszal egy menekültközpontba mentünk. Még cukorkát is adtak! A buszsofőr végigment a buszon egy tál cukorkával és mindenkit megkínált. Ez egy nagy meglepetés volt.
A Mlyny melletti hatalmas területen menekültközpontot állítottak fel. Ez óriási! Mindent kaptunk!
Sokféle ízletes ételt készítettek: húst, zöldséget, zabkását, édességet, kávét, teát, sült krumplit, kolbászt. A melegszendvicsek isteniek voltak!
Rengeteg alvóhelyet biztosítottak párnákkal és takaróval. És milyen kényelmeseket! Ugyanazt a kihúzható ágyat szeretném a házamba, amikor újra lesz házam!
Ingyenes kozmetikai cuccokat is kaptunk, például sampont, szappant, betéteket és törlőkendőket.
Rendszeresen takarítottak.
Hangosan tájékoztattak az induló buszokról. Egy éjszakát töltöttünk ott, majd másnap elmentünk Wroclaw városába.
Szeretett barátaink, Gosia és Piotr elvittek minket az apartmanjukba, és úgy élünk itt, mint egy 5 csillagos szállodában.
Előtte nem ismertük túl jól egymást, havonta egyszer kommunikáltunk üzleti ügyben. De amikor kitört a háború, Gosia azonnal azt mondta, hogy jöhetünk és maradhatunk, majd gondoskodnak rólunk.
Néhány barátom felhívott minket az Egyesült Királyságba vagy Németországba, de egyelőre maradunk.
Lengyelország szép, de nem könnyű itt. Gosia egész idő alatt segít nekünk az adminisztratív dolgokban és dokumentumokban, megmutatja a várost, annyi időt, pénzt és erőforrást költ ránk, hogy egyszerűen nem találok megfelelő szavakat, hogy elmondjam, ő egy angyal. Ez a lengyel család csodát tesz velünk.
Nem tudom eléggé kifejezni hálámat.
Wroclaw egy ukránbarát város, de itt sem olyan egyszerű. A rengeteg menekült miatt a PESEL szám megszerzése (amely orvosi segítséghez, bankszámlákhoz és egyéb dolgokhoz biztosít hozzáférést) hetekig tarthat. Gosia csodát tett, két héten belül megkaptuk a mienket.
Most megpróbálunk bankszámlát nyitni, pénzt váltani. Időbe telik, nem is könnyű, főleg ha nem tudod a nyelvet, és nincs személyes lengyel őrangyalod. :)
Amit leírtam, abból úgy tűnhet, minden a legnagyobb rendben van. Nagyon szeretném, ha ez igaz lenne. De azért az éremnek van egy másik oldala is.
Ezek valószínűleg az erős stressz hatásának első jelei. Lement az adrenalin, és most van ez az új típusú háború. A belső háború, hogy erős, pozitív, segítőkész maradj.
Ha segítenél új jövőt építeni, a Paypalon is megteheted, a [email protected] címen keresztül. Vagy azzal segíthetsz, hogy vásárolsz képeslapjainkból a House of Postcards-ban.
Gondoljunk mindazokra, akik Ukrajnában maradtak, köszönet azoknak, akik támogatnak minket és Ukrajnát!