Sokkal jobb a világ akkor, ha érzékeny emberek kezében van
A Kapcsolda-programot éppen tíz évvel ezelőtt indított el Szalay Kriszta író-színművész a sérült gyerekek befogadásának elősegítésére. A megnyitó után beszélgettünk e nemes terv megálmodójával, aki rögtön eloszlatott egy tévhitet: az ötlet nem saját gyermeke életéért folytatott küzdelméből született.
-Annyi igaz ebből, hogy már 30 évesen megfogalmaztam magamban: nem probléma az élet, hanem feladat és bármit kapok, a cél érdekében megyek egyenesen előre és igyekszem azt megoldani.
De erről a helyzetről akkor nem tudtam írni – meséli Szalay Kriszta - Aztán 2005-ben jött egy darabötlet, az "És a nyolcadik napon". Egy egyedülálló nő, aki nem tud mit kezdeni a férfiakkal, szül egy sérült, Down-szindrómás gyermeket, akit a társadalom nem fogad el. A saját anyja sem! Játszottam szerte az országban, rengeteg helyre hívtak, mindenféle érzékenyítő programok keretében…
-A fiút egy igazi Downos, Kiss Botond játszotta…
-Igen és akkoriban sokfelé hívtak, hogy tartsak előadásokat a sérültek társadalmi helyzetéről, az emberek reakcióiról. Éppen egy ilyen alkalommal szólalt fel nagyon csendben, szégyenkezve egy neves politikus és bevallotta, hogy az ő negyedik gyermeke is Down-os. Másnap felébredtem, kinéztem az ablakon, hullott a hó és megszületett az agyamban a szó: „Kapcsolda”. Az óvodáról jutott eszembe. Úgy gondoltam, ha egy érintett politikus is szorong, ő is esendő, akkor a fiataloknál kell elkezdeni, hogy sokkal jobb társadalomban éljünk, hogy sokkal jobbak legyünk egymással.
-A következő három hónapban minden követ megmozgatott a Kapcsolda elindításáért, de sokszor falakba ütközött.
-Tíz iskolának írtam, három fogadta be a programot, de azzal a feltétellel, ha én csinálom meg. Aztán a háromból az egyik az utolsó pillanatban közölte, hogy hozzájuk nem mehetnek sérültek. De voltak olyanok, akik nem is válaszoltak, sőt olyan is akadt - egy elit gimnázium igazgatója - aki azt írta vissza: van náluk éppen elég hülye gyerek…De a másik oldalról is volt probléma: előfordult, hogy már elindultunk száz diákkal egy speciális iskolába, amikor felhívtak, hogy mégse menjünk, mert nem engedik a sérült gyerekeket az egészségesek közé. Ott álltunk az utcán, és akkor felhívtam egy másik, a IX. kerületi Diószegi Sámuel speciális iskola férfi igazgatóját, hogy segítsen. Tíz perc múlva ott voltunk, és az igazgató bevezette őket a sérültek világába.
Mindig meghatódom, amikor a programra sok fiú jelentkezik, mert gyakran mondják, hogy a férfiak „nem éreznek”.
Sokakat úgy is nevelnek, hogy „ne sírjál, ne légy érzékeny, légy kemény, férfi vagy”. De sokkal jobb a világ akkor, ha érzékeny emberek kezében van.
-Pedig sok „kemény” férfi nagyon is „mély érzésű”, a kettő nincs egymással ellentmondásban.
-Igen, de ezt ki is kell mutatni!...Az első alkalommal száz gyereket láttunk vendégül a programon. A kezdeti nehézségek után mára már 105 iskola kapcsolódott be. Én viszont hamar rájöttem, hogy nem fogom tudni egyedül csinálni, hanem össze kell kapcsolnom az iskolákat a speciális iskolákkal. Most már ez történik. Ha valaki jelentkezik, keresek hozzá közelálló, aktív speciális iskolát, amelynek belefér a programjába, hogy vigye a gyerekeket. A legegyszerűbb dolgot találtam ki: az iskola egyes termeiben különböző foglalkozások zajlanak, két „többségi” gyerek lesz a pótszülője a speciális iskolából érkező gyereknek – az „egészségesnél” jobban szeretem a „többségi” kifejezést, mert ki mondja meg, hogy ki az egészséges? Ők viszik körbe azokra a helyekre, amik érdeklik őt. Így lebomlanak a „mit kezdjek vele?” „hogyan barátkozzam vele?” kezdetű korlátok, és innentől kezdve mernek beszélgetni velük, mernek segíteni nekik.
-Az Óbudai Gimnázium kiemelt szerepet játszik a Kapcsolda-programban.
-Füzesi Katalin tanárnő olvasott egy újságcikket, amelyben egy diák azt nyilatkozta: „Kétmillió köbméter szeretetet kaptam.” Ez volt a cikk címe is. Így találtunk egymásra. Kati nemcsak itt valósította meg, hanem rögtön más gimnáziumokból is hívott tanárokat. De ugyanabban az időben felhívott egy 17 éves dunaújvárosi lány is, és ő vezetett el a Bánki Donát Gimnáziumba, ahol szintén már 10 éves a program. Tehát a médiának lehet nagyon pozitív szerepe is.
-Ezekből a találkozások nemcsak a sérült, hanem a „többségi” gyerekek épülésére is szolgálnak, hiszen kölcsönösen sokat adhatnak egymásnak.
-Köszönöm, hogy ezt mondja, mert amikor elindítottam, az volt a célom, hogy a társadalom nyitottságát erősítsük, adjunk erőt a sérült gyerekek családjainak, hogy érezzék: nincsenek egyedül.
És én magam is megdöbbentem, hogy nem őket kell segíteni, hanem a többségi társadalmat kell tanítani.
Épp Kati volt az, aki visszajelzéseket adott diákoktól, tanároktól. Volt, hogy a korábban csak „menő, trendinek” tartott gyerekről a program kapcsán derült ki, hogy milyen jó fej, vagy egészen más arcát mutatta egy addig kezelhetetlennek tartott diák, és utána már vele is szeretettel foglalkoztak a tanárok – ő például rendszeresen elkísérte az egyik sérült gyereket focimeccsekre – de a diákok is nemegyszer új oldalukról ismerték meg a legszigorúbbnak hitt tanárokat.
-Ebben nyilván az is benne van, hogy ezek a sérült gyermekek sokkal nyíltabbak, őszintébbek, egyszerűbben szemlélik a világot, mint mi.
-Ez így van és sokkal elfogadóbbak. Megdöbbentő volt például az első alkalom. Körülbelül hatvanan várták a sérült gyermekeket a San Marco utcai Csalogány iskolából. Amikor megérkeztek, az egészségesek álltak mereven, feszesen, ők pedig egyből öleltek, puszilgattak mindenkit hangos „sziasztok!” felkiáltással. Így vagyunk szocializálva: nem szabad kimutatni az érzelmeinket, nem szabad rögtön szeretni, mert védjük magunkat. Valóban mi tanulunk a legtöbbet, és nyílunk tőlük.
-Mindez azért is nagyon fontos, mert az „egészséges” társadalom önmagával sem toleráns, és nem figyelünk egymásra.
-Még saját magunkra sem! Pedig sokszor milyen kevés elég a boldogsághoz. És ezekből a találkozásokból azt is megtanulják az egészségesek, hogy ha valamihez nincs kedve a sérültnek, azt fogadják el.
Állandóan erőltetjük egymást, még a párkapcsolatokban, a szülő-gyerek viszonyban is. Miért kell? Ezáltal talán a gyerekek is megtanulják képviselni önmagukat, hogy nem muszáj elfogadniuk azt, amit a másik rájuk akar kényszeríteni. Ezer apró gyöngyszemből rakódunk össze e program által és én hiszek tanító erejében.
