Rengeteg negatív példa segített abban, hogy kitörjek
- Hosszú utat tett meg, messziről jött. Karcag, ahonnan származik, most milyen nehézségekkel küzd?
- A városban sajnos nincsen elég munkalehetőség, de tanulási vagy egyéb lehetőség sem sok. A rendszerváltás után nagyon megváltozott Karcag helyzete. Alapvetően mezőgazdaságból élő, arra berendezkedett település volt, de a rendszerváltás után bezártak a téeszek, megszűnt nagyon sok munkahely.
Horváth József a karcagi cigánytelepen nevelkedett. Otthon fontos volt az olvasás, a könyvek szeretete, így József már az óvodába úgy került, hogy tudott olvasni – magától tanulta meg, figyelte az idősebb testvéreit.
Középiskolában biológia versenyt nyert. 2009-ben végzett a Debreceni Egyetem biológia szakán, 2013-ban szerzett mesterdiplomát molekuláris genetikából.
Már az egyetemi évek alatt bekapcsolódott a Biokémiai és Molekuláris Biológiai Intézet kutatásaiba, itt jelenleg másod éves PhD-hallgató, kutatási területe a szájüregi rák.
- Milyenek a városban a továbbtanulási esélyek?
- Egy nagyobb településhez viszonyítva rosszabbak. Nincsen sok középiskola, azok közül is az egyik szakmunkásképző. Ez azért behatárolja a lehetőségeket.
- Mi motiválta ebben a környezetben?
- Rengeteg negatív példa segített. Megerősített abban, hogy kitörjek, hogy meg tudjam teremteni a saját egzisztenciámat. Ez számomra létkérdés volt. A családom sokat segített, hogy elérjem a célomat.
- Akadt olyan, aki le akarta beszélni a továbbtanulásról? Aki szerint inkább szakmát kellett volna tanulnia?
- Persze, főleg a baráti körben. Cukkoltak, hogy miért csinálom, mire jó ez. Ők akkor még nem látták, amit én igen: hogy milyen következményekkel jár, ha valaki nem tanul tovább.
- Kinek köszönheti a legtöbbet?
- A családomnak, ők mindig mellettem álltak. A középiskolai biológia tanárnőmnek, aki elkezdett e terület felé terelni. Amikor már eldőlt, mivel szeretnék foglalkozni, Csermely Péter biokémikus adott nagyon sok tanácsot a túléléshez a szakmán belül, és elmondta, hogyan tudok érvényesülni a választott hivatásomban.
- A daganatok kutatásának olyan ágával foglalkozik, amelyről azt hinné a laikus, hogy nem túl érdekes terület. Egy fiatalembernek hogyan jut eszébe, hogy éppen a szájüregi rákkal kapcsolatos kutatásban vegyen részt?
- Már az egyetemi képzés során betekintést nyertem a genetikába és a genetikai eredetű betegségekbe – rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Mára bizonyított tény, hogy a rák genetikai eredetű betegség is lehet. A molekuláris genetika kézenfekvő volt PhD-témának is.
Sokéves laboratóriumi tapasztalattal rendelkeztem, nem állt távolt tőlem a téma. Viszont akadt olyan terület, mint például az analízis vagy a szoftverek használata, amelyekkel ez előtt még nem foglalkoztam. Ám a sokéves gyakorlattal a hátam mögött már könnyen el tudtam sajátítani az ezekhez szükséges ismereteket. Pár hét, vagy akár pár nap alatt egészen új technikát képes megtanulni az ember.
- Miért tartja ilyen fontosnak a szájüregi daganat kérdését?
- Európában első helyen állunk mind az új páciensek előfordulása, mind a halálozás arányában.
ezért dolgozik a kutatócsoportunk. Szeretnénk megteremteni a korai diagnózis lehetőségét, illetve a rutin diagnosztikába átültetni. Olyan géneket, jelző molekulákat próbálunk keresni, amelyekkel a betegség egy korai szakaszában azonosítható a nyálmintából. Itt a hangsúly a korai felismerésen van. Az esetek nagy részében ugyanis már olyan stádiumban tudják csak diagnosztizálni, amikor a túlélési esélyek nagyon rosszak: 5 éven belül 50 százalék…
- Mi az igazi kihívás a daganatos betegségek kutatásában?
- A legnagyobb félelmünk a kutatás során az, hogy az alaptézisre felépített kísérletek nem adják ki azokat az eredményeket, amiket az ember vár. Mindig van egy alapfeltevés, amelyből kiindul a kutató. A legtöbb esetben nem nyílegyenes utat járunk be a megoldásig vagy a bizonyításig, mert a folyamat tele van buktatókkal. Nem sikerülnek a kísérletek, vagy nem olyan eredményekkel zárulnak, amiket vártunk; előfordul, hogy valamilyen technikai hiba lép fel. Ezt szépen körbe kell járni.
- Mennyi kutatási időt kell fordítani egy-egy tézis bizonyítására?
- Témától függ, rendszerint 2-3 éves kísérletsorozat előzi meg azokat a feltevéseket, amelyeket kutatunk, amelyeket bizonyítani szeretnénk. A pályázati projektek 3-5 éves intervallumban szoktak lemenni.
Mivel Magyarországon élünk, nehéz pályázni, és nehezen lehet pályázatokat elnyerni. Szinte minden egyetem anyagi problémákkal küzd. Bár külföldön is sokat romlott a helyzet, Nyugat-Európában még mindig több kormányzati támogatást kapnak a kutatások, mint nálunk.
- Az eddigi munkássága elismeréseket is hozott.
- Már középiskolában értem el sikereket, ennek köszönhetően lettem biológus. 2006 április környékén az országos TUDOK konferencián elvittem a nagydíjat. Akkor kristályosodott ki, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Az egyetemi évek alatt nem igazán volt időm arra, hogy megmérettetéseken vegyek részt, inkább azt helyeztem előtérbe, hogy több szakmai tapasztalatot szerezzek.
Már az alapképzésen választhattunk, milyen területen készítjük el a szakdolgozatunkat. A laboratóriumi munkát választottam. Naponta akár 6-8 órát töltöttem bent. Rengeteg gyakorlatot szereztem. Ez nem csak a folyamatok elméleti hátterének megértésében segített, hanem abban hogy a gyakorlatban is véghez tudjam vinni.
- Mit szólt az Aranypánt-díjhoz?
- Nagyon meglepődtem, nem vártam. Egy kedves barátom jelölt, akit a roma szakkollégiumban ismertem meg. Úgy voltam a nevezéssel, hogy nem veszíthetek vele semmit, de azt gondoltam, hogy amit eddig elértem, eltörpül ahhoz képest, amit más, nálam sokkal idősebb jelöltek elértek akár az én területemen, akár más területen.
- Úgy érezte, hogy nincs keresnivalója az idősebbek között?
- Hogyne, hiszen én voltam a legfiatalabb jelölt. Úgy éreztem, kilógok a sorból.
A Roma Sajtóközpont információi szerint a verseny során az ötven jelöltből tíz ember portréja készült el. Ezekre a portrékra az internetes szavazáson közel tízezer voks érkezett. Legtöbb a Debreceni Egyetem Biokémiai és Molekuláris Biológiai Intézet fiatal kutatójára, Horváth Józsefre.
"Azt kell mondanom, hogy a legnagyobb harcos a világon az édesanyám. Ezt a díjat neki kellene megkapnia" - mondta a fiatal kutató az ünnepségen.
- Romaként kivételesnek mondható az önéhez hasonló életpálya. Ön szerint mi jelenti a legnagyobb problémát a roma gyerekek továbbtanulásában?
- Az új generációnak sokkal nehezebb a helyzete, mint nekünk. Egyre több negatív hatás éri őket, erősödik bennük az a kérdés, hogy miért küzdjenek, mi értelme van? Ez a családi mintára is visszavezethető.
Ha a család nem támogatja a gyermeket a továbbtanulásban, vagy a gyermek azt érzi, nincs értelme küzdeni, mert nincsen előtte jó példa, akkor e szerint fog élni. Márpedig a családi mintától borzasztó nehéz elszakadni, ezen sajnos egy képzett, gyakorlott pedagógus is csak nehezen tud változtatni. Olyan példát is ismerek, amikor a gyerek tanulna, de a szülei nem engedik.
- Mivel lehet kimozdítani őket a holtpontról?
- Arra biztatnám azokat, akik jó képességűek, próbáljanak meg élni a lehetőségeikkel, mert úgy tapasztaltam, hogy azok határtalanok.
vagy azért, mert esetleg rengeteg negatív hatás, kritika érhet bennünket. Itt most nem arra kell gondolni, hogy az álmok világában éljünk, hanem arra, hogy a realitások talaján állva, a saját képességeinket ismerve azt mondjuk: „márpedig én ezt meg tudom csinálni!".
úgy, hogy hátszelet alig kapunk. Ha azonban van egy jó közösség, vagy az ember tudatosan kezdi keresni azt a közösséget, amelyik segíti, építi, pozitív a személyiségfejlődésében (tanodai programok, mentori programok), akkor szerintem sok mindent elérhet az ember. A baj az, hogy sokan nem is tudnak ezekről a programokról, a lehetőségekről. És nem mindenki mögött áll olyan pedagógus, mint amilyen az én biológia tanárom volt. A gyerekeket ráadásul pozitív megerősítésekkel kell bombázni.
- Mivel segíthetnének a pedagógusok?
- Elsősorban azzal, ha általánosságban pozitívabb légkörben dolgoznának a gyerekekkel. De a helyzeten nagyon sokat ront az utóbbi években tapasztalható, egyre erősödő szegregáció. A szegregált oktatási minták helyett olyan pedagógusok kellenének, akik nehéz, hátrányokkal sújtott közegben is képesek segíteni. Hiába rendelkezik 40 év gyakorlattal egy tanár, ha nem tud mit kezdeni a roma gyerekekkel. Ha elkülönítik a különböző származású gyerekeket egymástól, még nehezebb lesz bárkit is kiemelni a hátrányos helyzetből.
- Hogyan látja életének következő öt-tíz évét? Mik a tervei?
- Megvédem a PhD-mat, megszerzem az alapkövetelményeket. Családot is jó lenne alapítani, már erre is kell gondolnom. És jó lenne valahol külföldön 2-3 évet tölteni, kinti gyakorlatot szerezni.
- A néhány éves külföldi munka mit adhat egy kutatónak?
- Eleve azzal, hogy sok, egymástól eltérő gyakorlattal rendelkező emberrel találkozik, abból tapasztalatokat lehet szerezni. Más a környezet, és ez inspiráló lehet. A kutatás, olyan, mint a házi sütemény: ahány ház, annyi recept. Az adott kutatási területen belül más és más tapasztalattal rendelkeznek a kutatók, és egymás tapasztalataiból lehet meríteni. Ez rengeteget segíthet a szakmai fejlődésben.
Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!