SZEMPONT
A Rovatból

Polyák Gábor: „Úgy tűnik, az Európai Unió hatékony fogást talált az Orbán-rendszeren”

Az ELTE kommunikációs tanszékét és a Mérték Médiaelemző Műhelyt is vezető szakember szerint Orbán Viktor elvesztette a nagyon áhított szuverenitását, és nemcsak az egyetemi kuratóriumok ügyében hátrálhat meg.
Fischer Gábor - szmo.hu
2023. január 15.


Link másolása

Január 9-én bombaként robbant a hír, hogy az Európai Unió kizárja az Erasmus+ programból, továbbá a Horizont Európa kutatási és innovációs keretprogramból azokat a magyar egyetemeket, amelyek közérdekű vagyonkezelő alapítványi formában működnek, és amelyek kuratóriumában kormánypárti politikusok is szép számmal bekerültek. A kuratóriumok tagjait 2021-ben kétharmados törvénnyel nevezték ki, és a tagok megbízatása élethosszig szól. „Micsoda dolog ez, hogy a magyar fiatalokon akarnak bosszút állni Brüsszelben” - reagált a hírre Orbán Viktor, Gulyás Gergely azonban azt is jelezte, ha az Európai Bizottság kéri, a kormány nyitott rá, hogy a politikusokat kivegyék a kuratóriumokból. Polyák Gábor január 10-én azt írta a Facebookon, a fideszes miniszterek eltávolítása önmagában nem old meg semmit. Az ELTE kommunikációs tanszékét és a Mérték Médiaelemző Műhelyt vezető szakembert, aki tavaly részt vett az ellenzék kormányprogramjának összeállításában is, arról kérdeztük, miért gondolja így.

– Mennyire érhették váratlanul a kormányt az unió oldaláról érkező közalapítvány-kritikák?

– Amit most kifogásolnak, az már az SZFE-nél is megvolt, sőt, már a Corvinus Alapítvány is pontosan ilyen formában működik, és az már egy régebbi történet. Már a Corvinus kapcsán is nagyon-nagyon sokan elmondtuk, hogy ez így semmit nem garantál, nem tart fenn semmiféle autonómiát az egyetemek működésével kapcsolatban. Tehát a magyar kormány az összes kritikával tisztában lehetett már 2021 januárjában, amikor ráborította ezt a modellt az egész magyar felsőoktatásra.

- Ráborította?

- Igen, 2021. január 1-én még senki számára sem volt világos, hogy a nagy magyar egyetemek két kivétellel alapítványi fenntartásba kerülnek, január végére ez mégis megtörtént.

Tehát ez egy teljesen ad hoc, mindenféle előkészítés nélkül végigvitt folyamat volt 2021 első hónapjában.

Akkor, amikor egyrészt vizsgaidőszak volt, tehát az egyetemisták egyébként sem voltak Szegeden, Debrecenben vagy Pécsen, másrészt Covid volt, tehát még a gyülekezési lehetőségek is meglehetősen korlátozottak voltak. Nem volt lehetőség rá, hogy elinduljon egy komolyabb tiltakozási hullám. És azt is láttuk addigra már, hogy az SZFE ügyében hiába volt egy nagyon hosszú és nagyon kiterjedt tiltakozás, egyáltalán semmilyen módon nem reagált rá a kormány.

– Ugyanakkor azzal érvelnek, hogy az egyetemi szenátusok maguk fogadták el az átalakulást.

– Meg kell, hogy védjem az egyetemi döntéshozókat, mert ez akkor nem egy lehetőségként volt felkínálva. Nyilván így volt megfogalmazva. De amikor egy pisztolyt tartanak az ember fejéhez, és megkérdezik, hogy szeretné-e átadni a kasszakulcsot, akkor bármilyen udvariasan is teszik fel a kérdést, nincs valódi lehetőség a mérlegelésre.

Pontosan ez történt, ott volt a pisztoly a fejeknél. Aláírattak egy biankó csekket minden magyar egyetemmel, hogy fogadják el ezt a modellváltást.

Bemondott a kormány egy nagy blöfföt, hogy micsoda elképesztő EU-s pénzeket fog majd ezekbe az alapítványokba belepumpálni, amiről aztán néhány hónap múlva kiderült, hogy nem így lesz, de ha nem írták volna alá ezt a biankó csekket az egyetemi szenátusok, akkor egészen biztos, hogy nagyon komoly megszorítások vártak volna rájuk. Tehát nem voltak valódi döntési helyzetben.

– Biztos nem lett volna lehetőség a tiltakozásra? Annyira fontos volt a pénz, hogy ezért önként belesétáltak ebbe a csapdába?

– Nem tudom teljesen felmenteni a kollégáimat, de ami történt, azt leginkább úgy hívják, hogy zsarolás. Tehát azt a levágott lófejet azért beküldték az összes kollégám ágyába.

– És mi volt a „máskülönben”?

– Meg kell nézni az ELTE-t, meg kell nézni az ELTE épületeit, meg kell nézni a fizetéseket az ELTE-n, amely megtartotta az autonómiáját. A felsőoktatásban dolgozó oktatók, kutatók egy nemzetközi versenypályán kell, hogy megállják a helyüket. Ahol mondjuk egy holland doktorandusz hallgató 23 évesen kap egy Ferrarit, ott nekem talicskával kell versenyeznem. Ugyanott kell publikálnom, ugyanazokon a konferenciákon kell megjelennem, kifizetnem a repülőjegyet, satöbbi.

Ez nem más, mint kiéheztetés, ez jellemezte a magyar felsőoktatás finanszírozását az egész Fidesz-kormány alatt.

Mindez 2012-13-ban kezdődött, amikor egy brutális forrásmegvonás volt, gyakorlatilag kivégezték a magyar felsőoktatást.

– Akkor sem nagyon voltak tiltakozások...

– Voltak, ha visszakeresi, akkor indult a Hallgatói Hálózat, az Oktatói Hálózat. Ez volt az első komolyabb megmozdulás az egyetemek kapcsán. De valóban nem voltak elég erősek. Nem voltak nagy sztrájkok, még annyi sem történt, amennyi most a közoktatásban. Persze az is igaz, hogy ez egy még kisebb szféra, illetve bizonyos értelemben bonyolultabb. Itt mindenkinek olyan egyéni életstratégiái vannak, hogy tulajdonképpen az egyetemi állásuk mellett valahogy elboldogulnak ilyen-olyan piacokon.

A szolidaritás, az összefogás lehetősége még sokkal-sokkal kisebb, mint a közoktatásban.

Amit egyébként most én magam is nagyra tartok azért, mert képes megmozdulni. De azért lássuk be, hogy a mostani tiltakozási hullám is csak egy elenyésző kisebbségét mozgatta meg a közoktatásban dolgozó tanároknak. Az SZFE kapcsán az ország összes egyetemi városában komoly tüntetések voltak, szolidárisak voltak a diákok, és néhány oktató. De az oktató kollégáim többsége alapvetően csendes típus sajnos, és ezt nem akarom pozitív színben feltüntetni. Amikor megtörténtek ezek a beavatkozások, akkor azért mindig elmondtuk okosan, a diákok meg elmondták hangosan, hogy ez baromira nem lesz jó. Csak közben a talicskánk kereke elkopott, a COVID miatt eleve szétesettek voltak ezek az intézmények, megszűntek a közvetlen emberi kapcsolatok. Nagyon rossz időszaka volt az oktatási rendszereknek.

– Amik létrejöttek, azok tulajdonképpen most magán vagy állami egyetemek?

– Ez egy hibrid modell. Nem jöttek létre valódi magánegyetemek, amelyek saját gazdálkodási felelősséggel maguk gondoskodnak a bevételeikről, és úgy alakíthatják az oktatói összetételüket, az oktatási portfóliójukat, hogy az leginkább versenyképes legyen. A közalapítványok lényegében teljes egészében állami finanszírozásból működnek.

Ez azt is jelenti, hogy továbbra is megmaradt a kijárásos rendszer, ami korábban is jellemző volt.

Az az alapítvány, és az az egyetem, ahol csókosok ülnek, nyilván nem fog tiltakozni egy miniszter kinevezése ellen. Ebben a rendszerben az az egyetemek érdeke, hogy minél erősebb, tűzközeli emberek üljenek a kuratóriumban, mert a kijárásos rendszerben nekik van esélyük forrásokat, jó pozíciókat szerezni, gyorsan keresztülvinni ügyeket.

– Vagyis tulajdonképpen maradtak államiak ezek az egyetemek?

- Bár közpénzből működnek, ugyanakkor nem is klasszikus értelemben vett állami egyetemek, mert az alapítvány kuratóriuma totális autonómiát kapott, szemben magukkal az egyetemekkel, amelyektől viszont megvonták az autonómiát. Az alapítványban a kinevezett emberek maguk dönthetnek az egyetemet érintő összes kérdésről, ebbe senki nem szólhat bele, és életük végéig ott ülhetnek, nem lehet őket visszahívni. Ráadásul ezek kétharmados törvényekkel fixált struktúrák. Tehát

valójában egy nagyon-nagyon széles kompetenciával rendelkező testület, ami akármit csinál, nincs ember, aki rajta ezt számonkérje.

Nem gondolhatta senki komolyan, hogy ettől bármi pozitívum beáll az egyetemek működésében. Ennek az egész alapítványi modellnek nincs semmi értelme. Azt is látni kell, hogy amikor a kuratóriumot kinevezték, akkor nem mondta meg a kormány, hogy meddig tart a kuratóriumok döntéshozatali kompetenciája, és hol kezdődik a szenátusé, vagy pontosan mi a rektor dolga. Van, ahol maradtak kancellárok, akiknek a megjelenése önmagukban is egy brutális autonómiamegvonást jelentett 2013-ban. De van, ahol nem maradtak. A Corvinuson pedig még egy elnöke is van az egyetemnek. Senki nem tudja, hogy ezek a pozíciók pontosan mit jelentenek.

Azt látjuk, hogy 2013-tól, a kancellárok megjelenése óta a kormány szándékosan nem tisztázza azt, hogy kinek meddig tart a játszótere. Az a célja, hogy belső konfliktusokat teremtsen.

Ezek a belső konfliktusok folyamatos átszervezésekhez vezetnek, rengeteg erőforrást elvisznek, nagyon megnehezítik a döntéshozatalt. És erre most rátelepültek olyan kuratóriumok, melyekben a tagok többsége akkor találkozott utoljára egyetemmel, amikor elvégezte és átvette a diplomáját. Soha életében semmilyen döntést nem kellett hoznia. Lehet, hogy még egy cég működésével kapcsolatban sem. Nincs menedzsment-tudása, és a felsőoktatási rendszerrel kapcsolatban sincs tudása. Viszont kapott egy olyan pozíciót, ami szükségszerűen együtt jár egy nagy mellénnyel. Én már nem Pécsen dolgozom, de

láttam, hogy micsoda elképesztő arca van ezeknek a kurátoroknak.

Irodát követelnek maguknak, adminisztrációt. Lesz tehát egy nagyon-nagyon drága plusz döntéshozatali szint, miközben ők maguk nem termelnek, nem gondoskodnak arról, hogy az egyetem pluszpénzhez jusson, hiszen ugyanúgy a kormánytól várják a támogatást, ugyanúgy a kormány felé próbálnak meg lojálisak lenni, és kiszolgálni az ottani politikai igényeket. Nulla valódi felelősség, ugyanakkor elképesztően nagy mellény, és elképesztően drága működési mód. Ha látott már valaha egyetem által aláírt szerződést, azon eddig is volt tíz aláírás, most lett rajta harminc. Semmi könnyítés, semmi jobbítás nem történt, csak elképesztő mértékben tovább növelték az egyébként is elviselhetetlen bürokráciát.

- Tehát minden rosszabb lett, mint volt?

- A 90-es évekhez képest most olyan elképesztő mélységben vagyunk, amiről senki nem gondolta volna, hogy elérhető. És nyilván ez nem a szakadék alja, ezeknek a szakadékoknak soha sincs alja. Amit az Alkotmánybíróság a '90-es években, 2000-es években, 2010 előtt mondott az egyetemi autonómiáról, annak már semmi nyoma nincs ezekben az intézményekben, azt teljesen elvonták. És hát a rendszer, az egész Fidesz-rendszer lényege, hogy mindenki függjön, mindenki legyen kiszolgáltatott, mindenki keresse a Vezénylő Tábornok kegyeit, és aki ebben jeleskedik, az kap a morzsákból, aki nem jeleskedik, az nem kap.

A Fidesz felismerte, hogy a magyar társadalom és a magyar értelmiség is egészen jól elvan ezzel a kijárós, kegyosztós rendszerrel. Esze ágában nem volt nagy társadalmi attitűd változásokat előidézni, inkább kihasználta a gyengeségeinket.

Abban igaza van, hogy miért nem tiltakoztak ennél hangosabban, de az a helyzet, hogy a magyar társadalom, és a magyar társadalom elitje, értelmisége olyan üzeneteket kapott a rendszerváltás után is, hogy ne nagyon ugráljon, és akkor legalább lesz egy-két tanácsadói megbízása, egy kicsivel több finanszírozása hallgatónként. De ha ugrálsz, akkor mindig rálépnek a lábadra.

Nem tanultunk meg kiállni a saját jogainkért, megfogalmazni a saját érdekeinket. Több a konfliktus egyetemeken belül, mint az egyetemek és a kormány között. Ez is egészen döbbenetes, hogy azok a hiányok, azok a problémák, amiket a magyar kormány okoz, nem a magyar kormányon csapódnak le, hanem egyes egyetemi karokon vagy egyetemi oktatókon, miközben nem az ő saruk az, hogy mondjuk a bölcsészképzésben nincs elegendő finanszírozás. De a kollégák nem a bölcsészkarokat védik meg a kormánnyal szemben, hanem egymással kerülnek konfliktusba, mert nem termelnek elég pénzt. Tehát nagyon-nagyon rosszak a konfliktuskezelési stratégiáink, és a politikához való viszonyunk.

– De mit lehet ezzel kezdeni?

– Egyrészt meg kell szüntetni ezt az egész alapítványi modellt, mert ez egyetemi autonómia szempontjából és a gazdasági közvagyon szempontjából is egy döbbenetesen gonosz és megszorító rendszer. Másrészt vissza kell menni ahhoz a ponthoz, hogy a magyar felsőoktatás nem volt rendben már az alapítványi modell előtt sem. Rosszak voltak a vezetési struktúrák, rosszak voltak a motivációs rendszerek, gyenge volt a pályázati teljesítmény, tehát nagyon-nagyon sok gondja van a magyar felsőoktatásnak.

De nem politikai szándékok mentén kell ezeket megoldani, hanem végig kell gondolni, hogyan lehetne egy jobb felsőoktatást csinálni. Ez a gondolat, ez a kérdés teljesen hiányzott az alapítványi átalakításból.

Nem számított, hogy ettől jobb lesz-e a felsőoktatás, csak az számított, hogy szorosabb lesz-e a politikai kontroll. Az hibátlanul teljesült.

– Ön az imént azt mondta, hogy borzasztó rossz a lobbiereje és az érdekérvényesítő képessége a társadalomnak. Akkor reálisan van arra esély, hogy most felálljanak, összefogjanak a közoktatás helyzete miatt tiltakozókkal, és sikerüljön a kormányt meghátrálásra kényszeríteni?

– Hát ez költői kérdés volt. Ha létre is jönne egy ilyen összefogás, akkor sem remegne meg a kormány, mert magasról tesznek erre a két szférára. Ha az ápolónők is csatlakoznának, Orbán már egy picit összehúzná a szemöldökét, de ezek még mindig egy ügyhöz kapcsolódó tiltakozások. A diáktüntetéseken nem mondják ki azt, hogy ezeket a problémákat nem lehet orvosolni az Orbán-rendszer keretein belül, mert az Orbán-rendszer lelke az, hogy eltapossa a kritikus gondolkodást. Ehelyett azt mondják, hogy legyen ez, meg legyen az, de egyébként őket a rendszer, mint olyan, nem érdekli. Pedig ha a mondjuk a katásokkal összefogtak volna a tanárok, velük a kukások, és sorolhatnám, tehát az összes olyan csoport, amely érdeksérelmeket szenvedett el, akkor talán sikerülhetne valami. De amíg az összes tiltakozó akció csak a saját ügyének valamilyen rapid megoldásáért áll ki, és nem mondja ki, hogy ezek a rapid megoldások legfeljebb sebtapaszok lesznek a nagyon mélyre vágott sebeken, addig a rendszert semmi nem veszélyezteti.

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy az a pénz, amit az Európai Unió ígér és jelen pillanatban visszatart, mindennél nagyobb erővel rendelkezik. Úgy tűnik, az Európai Unió hatékony fogást talált az Orbán-rendszeren.

Egy olyan pillanatban, amikor elképesztően súlyos gazdasági helyzetben van az ország, el tudom képzelni, hogy bár a kommunikáció szintjén Orbán Viktor mindig nyerni fog, és amit mond, azt a szavazói mindig készségesen el fogják hinni neki, de akár jelentős strukturális átalakításokat is ki tud kényszeríteni az Unió. Persze csak akkor, ha megérti, hogy mit jelent például az alapítványok működési módja, és nem elégszik meg látszatmegoldásokkal, azzal, hogy Varga Judit, megy, Csányi Sándor marad.

– Gulyás Gergely azt mondta, ha kell, akkor kiveszik a politikusokat a közalapítványokból.

– Igen, azért ez nem az a harcos retorika, amit megszoktunk. Most egy olyan pillanat van, amikor sajnos megint nem a mi kezünkben van az erő. Továbbra sem érzem a kollégáimon, hogy a felsőoktatásban dolgozók tömegesen fognak majd megmozdulni. De ott van az Európai Unió, amelyre rá vagyunk jelen pillanatban szorulva, és igazából azt csinál velünk pillanatnyilag, amit akar.

Orbán Viktor elvesztette a nagyon áhított szuverenitását, ki van szolgáltatva az Uniónak, annyira, mint amennyire még sosem volt.

A nagy kérdés az, hogy az Európai Unió ezt tudja-e arra használni, hogy ebből az országból legalább nyomokban egy normális országot farag.

– Nem fenyeget mindez azzal, hogy Orbán Viktor közben átbillenti a közhangulatot az Európai Unió ellen?

– Ha ezt akarná csinálni, akkor Gulyás Gergely nem azt mondta volna, hogy na jó, ha a Bizottság azt akarja, hogy a politikusok menjenek, akkor menni fognak. Ez most nem az a pillanat, amikor a kurucos mentalitásnak helye van. Az ország gazdaságilag sokkal rosszabb állapotban van, mint amit el tudunk képzelni. Nagyon rossz gazdaságpolitikai döntéseket hozott az Orbán-kormány az elmúlt években. Ebből a helyzetből nem tud magától kimászni, jelen pillanatban nem számíthat Oroszországra, és ha kilépnénk az Európai Unióból, akkor már Kínának sem lennénk érdekesek. Miért lenne egy 9,5 milliós ország Kína számára önmagában érdekes, ha nem jelent kiskaput a közel 450 milliós Európai Unió felé?

– És ez Orbán Viktort befolyásolja?

– Abszolút.

– Miért?

– Mert ő addig van hatalmon, amíg a Kádár-rendszert idézi. A Kádár-rendszer egy közepesen langyos, kvázi jólétet tudott teremteni. Itt a nyilas diktatúrán kívül, meg Rákosin kívül klasszikus diktatúrák nem voltak, és azok sem voltak hosszú életűek. A konszolidációt Kádár is úgy csinálta meg, hogy egy békés és valamiféle módon élhető, már-már szélesebb rétegek számára elérhető jólétet teremtett. Orbán is ugyanezt a kádári logikát követte, és amíg azt mondhatja, hogy

ha egyébként csendben vagytok, akkor jönni fog például a rezsicsökkentés,

addig van oka abban bízni, hogy nincs olyan politikai üzenet, amivel meg lehetne fogni. Ez egy második Kádár-rendszer, és a Kádár-rendszerek sorsa az, hogy amint a gazdasági látszat-jólétet elveszíti, a támogatottsága is azonnal erodálódik.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„25-30 év szolgálat után pofán vágja az embert a valóság” - főtisztek és tisztek sorát teszik utcára
Az üzleti világból érkezett új honvédelmi miniszter tömegesen rúgja ki a katonákat. Vannak, akik szerint ezzel csak azt a problémát oldja meg, amit a Fidesz a szolgálati nyugdíj eltörlésével maga okozott, mások szerint politikai tisztogatás zajlik.

Link másolása

„Most sok matuzsálemet kiraknak, ez jó, de a bólogatóik egyelőre bent maradtak” – így foglalta össze lapunknak a honvédségnél múlt héten elkezdődött elbocsátásokat egy fiatal katona. A kormány fiatalításra hivatkozik, az ellenzék politikai tisztogatásról és NATO-mentesítésről beszél. Egyelőre sok a bizonytalanság az ügyben: például továbbra sem tudni, hány embert érintenek a kirúgások, és múlt heti a rendelet alapján az sem világos, hogy pontosan mire számíthatnak majd a távozók.

Január 17-i évértékelőjében beszélt arról Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter, hogy „a modern katonai technológia beszerzésével párhuzamosan zajlik a haderő szervezeti átalakítása is, illetve hogy

„a haderő személyi állományának is meg kell újulnia”.

Ezen a napon megjelent egy kormányrendelet is, amely lehetővé tette, hogy a 25 év tényleges szolgálati idővel rendelkező, 45 évnél idősebb katonák szolgálati viszonyát kéthavi felmondási idővel megszüntethetik. Erről a rendelet szerint a honvédelmi miniszter dönt.

Az érintetteknek ezzel párhuzamosan bevezettek egy eddig nem létező új juttatást is, „elismerve a honvédelem ügye iránti elhivatottságukat, áldozatvállalásukat és az ország érdekében tett erőfeszítéseiket”. Ez azonban nem jár automatikusan minden távozónak, erről is a miniszter dönt – egyénenként.

Reform nélkül újratermelődik a probléma

A kormány szerint a rendelet célja „a Magyar Honvédség parancsnokságainak, alakulatainak és támogatói szervezeteinek, valamint a Honvédelmi Minisztérium katonai állományának fiatalítása”.

Ez pedig valós érvnek is tekinthető, hiszen a magyar hadsereget több helyen is „fejnehézként” jellemezték, ahol egyszerűen túl sok a főtiszt.

Gyarmati István biztonságpolitikai szakértő szerint azonban nem az a fő probléma, hogy túl sok a tábornok, hanem hogy a rendfokozatok feltorlódnak.

„Ennek megoldásával már többször próbálkoztunk, csak eddig soha nem fejeztük be. Ha nem reformáljuk meg az előmeneteli rendszert, nem szüntetjük meg például a soronkívüli előléptetéseket, akkor ez a probléma néhány év múlva újra fog termelődni”

– mondta a biztonságpolitikai szakértő. Gyarmati szerint a másik gond a vezetési rendszer, vagyis hogy a szervezeten belül túl magas szinten hoznak meg döntéseket.

„Az oroszok most pont ebbe fulladnak bele Ukrajnában, így ugyanis nem tudnak elég gyorsan reagálni. Ebben a magyar hadsereg sokat javult, de még mindig nem elég decentralizált a szervezet” – mondta Gyarmati. A szakértő szerint, ha ezek az elbocsátások, egy átgondolt reform részei, akkor jó, de ahogy fogalmazott: erre nincs rálátása.

20 évre megragadtak alacsonyabb rendfokozatokban

Szalay-Bobrovniczky Kristóf mindenesetre láthatóan óriási lendülettel vetette bele magát a honvédség fiatalításába.

Egy lapunknak név nélkül megszólaló katona azt mondta, szerinte egyszerűen annyi történt, hogy az üzleti világból érkező új honvédelmi miniszter egy HR-es céggel felmérte az állományt, „az egyes beosztások költségeit”. A most elküldött embereknek pedig szerinte „nem volt megfelelő a tudása a felállított mércéhez képest”. Ő ezt a folyamatot általánosságban üdvözlendőnek tartja, bár azt elismerte: „vannak sajnos járulékos veszteségek” is, szerinte körülbelül az érintettek 5-10 százaléka.

A probléma 2011-ig vezethető vissza, amikor a Fidesz a hadseregben is megszűntette azt a lehetőséget, hogy 25 év szolgálat után a katonák nyugdíjba vonulhattak. Ez messzemenő követezményekkel járt.

„A korkedvezményes nyugdíj megszüntetése előtt a fiatalabbak azt várták, hogy az idősebb generáció tagjai majd kikerülnek a rendszerből, de ez nem történt meg. Ők mára egy akadályt jelentettek, mivel utána sokan nem is képezték magukat és nem is rendelkeztek versenyképes tudással.”

Ahogy a 17 éve szolgáló katona fogalmazott, a fiatalok közül sokan „húsz évre megragadtak alacsonyabb rendfokozatokban”, és vannak, akik el is hagyták már a pályát, mert a civil életben egyszerűen jobban tudtak érvényesülni a szakmai tudásukkal, tapasztalatukkal.

„Folyamatosan minden téren azt lehet tapasztalni, hogy a fiatal generációt elnyomják az idősek: nem engednek modern projekteket elindítani, nem hagyják a fiatalokat külföldi beosztásokban szolgálni, és visszatartották őket a NATO-országokban végzett tanulmányoktól is. Mert csak azt látták, hogy ezek sikere és a megszerzett tapasztalatok veszélyt jelenthetnek a pozícióikra.”

Ahogy fogalmazott, az idősebb főtisztek körében volt egy „véd- és dacszövetség”, de szerinte ezt most sikerült megtörni.

„Sok matuzsálemet most kiraknak, ez jó, de a bólogatóik még továbbra is a rendszerben maradnak. Nagyon fontos kérdés, hogy mi alapján választják majd ki az új vezetőket a jövőben.”

Ő attól tart, hogy most pont az említett „bólogatók” ülhetnek be a megüresedő pozíciókra.

A miniszter dönt, ki megy, ki marad

Egyelőre azonban az sem látszik, hogy pontosan hány embert érintenek az elbocsátások. Úgy tudjuk, hogy most már nemcsak főtiszteket küldtek el a múlt heti jogszabály alapján, hanem állománykategóriára való tekintet nélkül tiszteket, zászlósokat és altiszteket is.

„200 felé közelíthet az a szám, akiket eddig elküldtek, a héten a csapatoknál is elkezdődtek a leépítések. Elsősorban a rendelet hatálya alá tartozókat menesztik, de valószínűleg felhasználják az alkalmat, hogy most az alacsonyabb rendfokozatban lévők közül is elküldjék azokat, akik politikailag nem megbízhatóak”

– mondta lapunknak Vadai Ágnes.

A Demokratikus Koalíció árnyékkormányának honvédelmi minisztere szerint, ha valóban a fiatalítás lenne a terv, akkor a toborzásnak hatékonyabbnak kéne lennie, hiszen jelenleg nincs akkora beáramlás, ami pótolhatja majd a most elküldötteket. Vadai Ágnes azt is aggályosnak tartja, hogy egy kétharmados törvénybe rendelettel nyúltak bele, megspórolva így például a társadalmi egyeztetést.

„A miniszter válogatja ki, hogy ki megy, ki marad. Ő azonban a szakmai képességeket nem tudja megítélni, csak azt, hogy ki, mennyire megbízható politikailag”

– mondta a DK szakpolitikusa, aki szerint ez a helyzet most nagy bizonytalanságot teremt a bent maradók, és a szervezetbe most belépők számára is.

Az pedig valóban jogos kérdésnek tűnik, hogy mennyivel lett most vonzóbb a katonai pálya, hiszen a jelenleg hatályos szabályok szerint valakit pont a karrierje csúcsán, 45 évesen bármikor elküldhetnek.

Sok a kérdés a honvédelmi juttatás körül is

A legnagyobb bizonytalanságban persze azok lehetnek, akikkel 25 év szolgálat után most közölték: a jövőben már nem tartanak igényt rájuk a honvédségnél. Egy korábban menesztett, ezredesi rendfokozatban szolgaló katona egy Facebook-csoportban például azt írta:

„25-30 év szolgálat után pofán vágja az embert a valóság. Hetekig nem találtam még normális önkéntes munkát sem, sehol nem kapkodnak egy ötven felettiért.”

A múlt heti rendeletben bevezettek egy eddig soha nem létező juttatást is, amit a távozók megkaphatnak – már ha a miniszter így dönt. Az úgynevezett honvédelmi juttatás vetítési alapja az utolsó illetmény 70 százaléka. Ezt azonban csökkenteni kell még az irányadó öregségi nyugdíjkorhatár és a betöltött életkor közötti különbséggel, évente két százalékkal.

A honvédelmi juttatásra addig jogosult az érintett amíg el nem éri az öregségi nyugdíjkorhatárt, és mellette dolgozhat is. Nagyon sok kérdés azonban nem derül ki a rendeletből, például az sem, hogy a vetítési alapot bruttó, vagy nettó összegből számolják-e, illetve hogy a távozók megkapják-e a jövőben a katonáknak járó egyéb juttatásokat, például a lakáspénzt?

Andrejcsik Gábor kimondottan hivatásosoknak szóló pénzügyi tanácsadó blogján bruttó összegből számolta a vetítési alapot. Így szerinte

egy most nettó 598 500 forintot kereső 45 éves katona honvédelmi juttatása nettó 251 370 forint lesz.

A múlt heti rendeletben azonban van egy rendelkezés, amely azt is kimondja, hogy a juttatás nem lehet alacsonyabb, mint a minimálbér 150 százaléka.

Ez jelenleg 231 ezer forintot jelent.

Vagyis a jogszabály szerzői is számoltak vele, hogy bizonyos esetekben a távozók juttatása ennél alacsonyabb összeg is lehet.

A szakszervezet üdvözli az elbocsátásokat

A helyzet megértését bonyolítja a szakszervezetek hozzáállása is, akiktől alap esetben azt várnánk, hogy fellépnek a tömeges elbocsátások ellen. Csakhogy a Honvédszakszervezet pont hogy üdvözölte a változtatást. Szerintük „a kormány proaktív módon lépett fel az idősödő katona állomány kiválásra kényszerülő tagjai szolgálati viszonyának megszüntetése kapcsán”.

A Belügyi, Rendvédelmi és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete pedig a honlapján azt írta:

„kérjük a minisztert, hogy a rendvédelemben is állítsa vissza a szolgálati nyugdíjat”.

Vagyis, ők úgy értelmezték, hogy ezzel az intézkedéssel a kormány kvázi visszahozta a korkedvezményes nyugdíjat a katonáknak.

A korkedvezményes nyugdíj és a mostani események között persze van egy fontos különbség: előbbi mindenkinek járt, most pedig az is a miniszteren múlik, kit küldenek el, és az is, kap-e egyetlen fillért is a nyugdíjáig.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Hajnali háromig számolgatok, de hát hova emeljek, vagy infarktust kapok, vagy bezárok” – egy hazai kisboltos kálváriája
4000 kiskereskedelmi egység zárhat be idén a szakértők szerint. És ez még csak a tavalyi becsődölések alapján mért becslés. Elbeszélgettünk egy pesti, kisboltos házaspárral, akik egy szóval jellemezték a helyzetüket: kilátástalan.
hj - szmo.hu
2023. január 25.


Link másolása

Tibor és Ildi tizenhárom éve működtetik kis vegyesboltjukat egy budai lakótelep paneljének az aljában. Az asszony 55 éves, férje 61, ő anno hentesként kezdte. 47 éve kereskedő, a szakma a vérében van.

– Régóta járok hozzátok vásárolni, de soha nem hallottalak panaszkodni. Csak az utóbbi fél évben. Ennyire rossz a helyzet?

Ildi: Rossz??? Kilátástalan. Elkeserítő. Bizonytalan. Szar. Nézz körül, a polcok fele már üres.

– Mikor kezdődtek a bajok?

Tibor: Amikor elvették a cigit, 2013-ban. Harminc napot kaptunk, hogy kiáruljuk a készletünket, aztán ágyesz-bugyesz. Ez egy lakótelep, a forgalomnak majdnem a fele, havi egymillió forint körül a cigiből jött. Cigiért mindenki betért, és aki azt vett, szinte mindig vitt hozzá mást is, üdítőt, energiaitalt, rágót. Na ez egyik napról a másikra ugrott.

– De azt még átvészeltétek.

Tibor: Volt két alkalmazottunk napi váltásban, tőlük lassan meg kellett válnunk, és azóta mi ketten visszük a boltot. 6-7 éve még ott tartottunk, hogy ha mindent kifizettünk, rezsit, minimálbért (bérleti díjunk szerencsére nincs, csak közös költség, az óriási könnyebbség), akkor havonta kettőnknek maradt olyan 400-450 ezer tiszta bevételünk. A megélhetésünkre. Nem mondom, hogy dőzsöltünk, de 6-7 éve ebből azért még el lehetett lenni.

– És ma ez mennyi?

Ildi: Ma, kettőnknek havi százezer. Nem több. Még minden ki van fizetve, de nekünk ennyi marad.

– Ebből nem lehet megélni.

Tibor: Nekünk mondod? Már annyit számolgatok, hogy lassan belebetegszem, infarktust kapok, vagy valami. Hajnali háromig nem bírok aludni, írogatom tele a kockás papírokat, osztok-szorzok, hogy hogy lehetne még spórolni, mi lenne a kiút…És akkor mondják a tévében, hogy az elmúlt félévben 30-40 százalékos áremelkedés volt. Hol élnek ezek? Nyolcvan százalék, minimum, de inkább száz. Itt van például a papíráru, a vécépapír, meg a tisztítószerek száz százalékkal mentek fel. Nyár óta a kétszeresére.

– Árat emelni meg gondolom, nem tudtok a végtelenségig.

Tibor: Á, van egy lélektani határ, amit az emberek még bírnak, de afölött kész, vége. De nemcsak ez. Már a covidnál megreccsentünk, amikor volt az a szabály, hogy 9-12-ig csak a nyugdíjasok vásárolhattak. A munkába induló, reggeli vásárlókról lemondhattunk. Akkor javasolta egy jogász ismerősöm, hogy csináljunk egy ilyen kiszolgáló ablakot, hogy az üzletbe nem lehet belépni, csak kiadom az árut, az törvényes. Ez viszonylag bejött. De aztán 2021 végén ránk zuhant az ársapka.

– Az mennyire fog vissza benneteket?

Ildi: Az elején nem annyira, most viszont már katasztrófa. Az elején a kilós cukrot 320-ért vettem, 320-ért adtam. Nullszaldós volt, de még belefért. Most viszont 540-580 forintért veszem, és továbbra is 320-ért kell adnom. Így 200 forintot bukok minden kilón, miközben jogszabály kötelez minket arra, hogy a 2021-es, napi mennyiséget kell tartanunk továbbra is. Év elején meg jött egy új rendelet, hogy január 13-tól a 2021-es, napi mennyiség kétszeresét kell tartanunk az ársapkás termékekből.

Kit érdekel, hogy csak bukunk rajta? A vevők nagy része azt hiszi, hogy az állam kompenzál, hát nem. Semmilyen formában, ez egy óriási tévhit. Be kell nyelnünk a veszteséget.

– Lehet pályázni állami támogatásra, nem?

Ildi: Igen, a tízezer lakosnál kisebb településeken, ebbe mi nem esünk bele. De ott is csak az pályázhat, aki megtartja az összes, fizetett alkalmazottját, és garantálja, hogy öt évig nem zár be. Na az esetleg kaphat pár millió, egyszeri juttatást, maximum tízmilliót, azt hiszem. De kétlem, hogy vidéken olyan sok bolt meg tud felelni ezeknek a feltételeknek. Ki lát öt évre előre?

– Az ársapkán kívül mi még a legnagyobb baj?

Tibor: Az áremelkedések, meg a rezsi. Mondom, van egy lélektani határ, ami fölé nem tudunk már emelni. Klasszikus példa a tejtermék. Egy másfél decis tejföl pár éve éve még 240 forint volt, most 480-ért adom. Jelenleg veszem 380 forintért, és adom 480-ért, hogy hasznom is legyen rajta. Nem viszik. Inkább mennek a multiba. Nem mintha a multik nem emelnének folyamatosan, csak ők megtehetik, hogy lassabban, rafkósabban csinálják. Nehezebb nyomon követni, de ott is minden drágul.

– És a rezsi?

Tibor: Az fog minket végleg kinyírni. Tavaly áprilisban jött a havi villanyszámla, és akkor szembesültünk azzal, hogy az addigi havi 50 ezerről 120-150 ezerre ugrott fel a villanyszámlánk. Persze előzetes tájékoztatás erről nem jött. Köpni-nyelni nem tudtunk. Elkezdtünk megint számolgatni. Az eddigi hét hűtőből kettő maradt állandóra bekapcsolva – a fagyis meg a felvágottas – a többit felváltva üzemeltetjük. Így sikerül havi nyolcvanra kihozni a villanyt. De most megint jött év elején a szolgáltatótól egy szerződésmódosítás, hogy április 1-től újra emelnek, a “piaci árra.” Hogy ez mit jelent, a fene se tudja. Írtak valami egyenletet, ami alapján ki lehet számolni, de ezen már csak röhögni lehet. Nézd meg ezt a képletet, mi vagyok én, Nobel-díjas matematikus?

– Egyáltalán, van még valami, amit jól el tudtok adni?

Ildi: Az alkohol. Azt ugyanúgy viszik, mint öt éve. Persze valamivel mérséklődött az is, de nem annyira, mint a tej és a kenyér.

A féldecis tömény ára most 350 forint, abból elvisznek most is napi százat. Összehasonlításul: kifliből jó, ha tízet eladunk. Kocsma lettünk, ez a helyzet.

– Hogyan tovább?

Tibor: Ha ez így megy, akkor sehogy. Az április 1-et még megvárjuk, hogy a villany mennyire megy fel, meg addig még az árak is. Haszon már alig, a kettőnk után kötelezően befizetendő minimálbér fejenként havi 138 ezerre emelkedett (két éve 106 ezer volt), plusz a könyvelő díja, plusz a villanyszámla, a beszállítók is rátettek egy-két ezrest minden fuvarra a benzinárra hivatkozva, van ugye a közös költség, az ársapkások miatti veszteség…Úgy összeadódik, hogy mondom, alig marad a végére egy százas kettőnknek. Mindez napi 12 óra gürcölésért, heti öt napon át. Meg amit még otthon számolgatunk, agyalunk. Már egy ideje az évtizedek óta félretett megtakarításainkat éljük fel, amit így, lassan a nyugdíj felé nyilván nem erre szántunk. Meg nem kell már ez az ideg sem.

Ildi: Az emberek persze nem tudják ezeket a dolgokat. Azt hiszik, a boltosoknak kolbászból van a kerítés. Pedig nem. Tudom, hogy mi csak kis porszemek vagyunk egy nagy gépezetben, el is fogadom. De könyörgöm, hagyjanak élni! Nem kérünk semmit, csak ne vegyenek el, egyre többet és többet. Újra és újra és újra. Mert akkor tényleg nem marad más, mint a viszontlátás meg a rolólehúzás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„A magyar kormány elérkezett a falhoz” – Felcsuti Péter a gazdaságpolitika kudarcáról
A Bankszövetség volt elnöke szerint az út, amit a magyar kormány választott, eleve kudarcos volt, és ennek a kudarcnak a társadalom és a gazdaság szereplői most fizetik meg az árát.

Link másolása

Amíg az Unió többi országában már megállt a drágulás, nálunk jó esetben is csak a következő hónapokra várják az infláció tetőzését. Mi ennek az oka? Mennyiben hibáztatható a kormány eddigi gazdaságpolitikája? Van-e bármi esély rá, hogy kilépünk az Európai Unióból? Kockázatos-e a NER legújabb bankholdingja? És mi dolga van a borsodi szegénycsaládokkal? Többek közt erről beszélgettünk Felcsuti Péter közgazdásszal, a Magyar Bankszövetség korábbi elnökével.

– Akárhogy is nézzük, az európai inflációs számoktól a magyarországi jelentősen eltér, méghozzá a magasabb irányba, még mozgásában sem követi uniós társaink tendenciáit. Miért vagyunk ennyire speciális helyzetben?

– Az most már eléggé világos, hogy az infláció tekintetében Magyarország listavezető az Európai Unióban, és ez független attól, hogy valakinek euró-e a pénze, vagy saját nemzeti valutája van. Kétségkívül az eurózónában is voltak magas inflációjú országok, és az euró esetében is szokatlan a 8 százalék körüli infláció, de azt azért látjuk, hogy a lengyeleknél, vagy a cseheknél, vagy éppen a románoknál, amely országoknak saját valutája van, az infláció a mienkénél sokkal alacsonyabb. Kézenfekvő a kérdés, hogy mi okozza ezt a különbséget? Nehéz más magyarázatot találni, mint a hazai viszonyokat. Tehát meg kell nézni, hogy Magyarországon mi történt másképpen, mint ezekben az országokban. Mi az, ami Magyarországon rosszul sikerült, részben objektív okoknál fogva, részben kormányzati hibák miatt. Ilyeneket bőven lehet találni. Van objektív magyarázat is, persze. Általában az elég súlyos aszályt szokás említeni az élelmiszeripari árak emelkedésének fő okaként, de azt gondolom, ez biztosan csak egy része a magyarázatnak. A másik az, hogy a kormány által folytatott gazdaságpolitika legalább öt éven át a belső kereslet erős növelésére irányult. Ennek mindenfajta fantázianeveket adtak, például magas nyomású gazdaság, ami mind arról szólt, hogy hogyan lehet a gazdasági növekedést a normálishoz képest meggyorsítani.

Ehhez többletkeresletet kell produkálni a gazdaságban, aminek magától értetődően van inflációs következménye.

Különösen akkor, ha egyéb körülmények is belépnek. Nem kérdés, hogy az energiaárak, a gázárak emelkedése az év legnagyobb részében biztosan komoly inflációs nyomást jelentett, és a forint gyengesége is nagyon komolyan az infláció irányába hatott, de itt is fel kell tenni a kérdést, hogy miért gyengült a forint sokkal jobban, mint mondjuk a zloty, hogy a cseh koronáról már ne is beszéljek? Nyilvánvalóan arról van szó, hogy a piac és a befektetők érzékelték a magyar gazdaság gyengeségét, és úgy reagáltak, hogy a forintot eladták. Valamekkora leegyszerűsítéssel nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a magas infláció a magyar gazdaságpolitika kudarca.

– Amikor a gazdaságélénkítés elindult, akkor látszott az, hogy ez az út ide vezet? Vagy pedig lehetett volna ezt okosan csinálni egy darabig, és egy adott ponton korrigálni?

– A kormányzat több mint egy évtizede arról beszél, hogy mi unortodoxak vagyunk, mi nem úgy csináljuk, ahogy azt mások csinálják, nem úgy csináljuk, ahogy ez a közgazdasági tankönyvekben le van írva, mert mindenki mással ellentétben mi jobban tudjuk, hogy ezt a dolgot hogyan kell csinálni.

Változó intenzitással, de lényegében a magyar gazdaságpolitika folyamatosan eltért és mai is eltér attól, amit jó gyakorlatnak szokás nevezni.

A bírálók folyamatosan figyelmeztettek arra, hogy a normális felfogás szerint a gazdaságpolitikának anticiklikusnak kell lennie, azaz amikor a gazdaság jól megy, akkor legyen visszafogott, tartalékoljon azokra az időkre, amikor valóban keresletet kell növelni, mert a gazdasági növekedés természetes lendülete alábbhagy. Tehát erős növekedés idejében visszafog, tartalékol, visszaesés idején pedig keresletet bővít. Ez a klasszikus, ha úgy tetszik, tankönyvi gazdaságpolitika.

– Ez az, amit a magyar kormány elvetett?

– Igen. Amikor ömlött be az uniós pénz az országba, ami erőteljes gazdasági növekedést indukált, akkor a figyelmeztető és bíráló szavak dacára a magyar kormány még inkább rálépett a gázpedálra. Ezt nevezték egykor voluntarizmusnak. Azt természetesen mindig lehet mondani, hogy más okok is voltak. De az út, amit a magyar kormány választott, eleve kudarcos volt, és ennek a kudarcnak a társadalom és a gazdaság szereplői most fizetik az árát.

– De nem lehetséges, hogy a többletnövekedéshez képest még a mostani visszaesést figyelembe véve is megérte megcsinálni? A kettőnek átlaga nem lehet pozitív?

– A társadalomban nincs ilyen, hogy átlag. Szeretünk átlagokkal dolgozni, mint a GDP, és más mutatók, ezek mind átlagszámok. De valójában nincs átlag. Azt kell megnézni, hogy nagy társadalmi csoportok hogyan néznek ki a korábbi időszakhoz képest. És ha kitágítjuk a kérdést, akkor nem kizárólag arra kell figyelnünk, hogy mennyi a pénzbeli jövedelem, hanem általánosságban milyen az életminőségük az embereknek? Az egészségi állapotuk jó-e, a gyermekeik megfelelő iskolába járnak-e? És mire számíthatnak az elkövetkező években, mondjuk a megtakarításaik milyen állapotban vannak évi 25 százalékos infláció után? És milyen mutatóba, átlagba férhet bele, hogy Ausztriához képest lakosságarányosan plusz 50 ezer ember halt meg a Covid következtében? Tehát ha mindezeket egybe vesszük, az én véleményem szerint nem lehet arról beszélni, hogy „megérte ezt az árat”!

A társadalom minden szempontból nagyon rossz állapotban van, egy viszonylag szűk társadalmi réteget, mondjuk az elitet és a felső középosztályt leszámítva.

Sok-sok millió ember sokkal rosszabbul él, mint egy évvel ezelőtt. És amikor azt mondom, hogy rosszabbul él, akkor ez alatt széles értelemben vett életminőséget értek, nem csak azt, hogy mondjuk hónap 25-ére van-e még pénze ahhoz, hogy lemenjen a közértbe vásárolni.

– Láthatjuk-e annak jelét, hogy irányváltás következik be a gazdaságpolitikában, vagy tovább megyünk azon az úton, ami ide vezetett?

– Tizenkét éven keresztül azt is hallottuk, és még ma is halljuk, hogy Magyarországnak nincs szüksége az európai uniós pénzekre. Ha nem jönnek az európai uniós pénzek, akkor majd a piacról felvesszük ezeket a pénzeket, és Magyarország ugyanúgy fog boldogulni európai pénzek nélkül is.

Az igazság ezzel szemben az, hogy a magyar gazdaság, a magyar társadalom jelene és jövője egy az egyben az európai uniós pénzeken múlik.

Még a rosszul hasznosított európai uniós pénz is valamennyire hasznosul, azért az jelen van a magyar gazdaságban, abból kereslet, beruházás és jövedelem lesz. De nyilván látjuk, hogy sokkal, de sokkal jobban is hasznosulhatott volna. Látunk más országokat, amelyek jóval sikeresebben hasznosítják az európai uniós forrásokat. Szerintem kulcskérdés az, hogy mi történik most ezekkel a pénzekkel.

Jól látható, hogy falba ütköztünk, azaz a magyar kormány, nem nagy túlzás ezt kijelenteni, elérkezett a falhoz. Beleütközött az Európai Unió megváltozott attitűdjébe, amire egy ideje már számítani lehetett.

– Eddig olyan sikeresen menedzselte a hasonló konfliktusokat a Fidesz. Mi változott?

– Az a bel- és külpolitika, amit a magyar kormány 12 éven keresztül folytatott, úgy tűnik, hogy kifutott, ennek már nincsenek tartalékai. Valamit meg kell változtatni, méghozzá alaposan ahhoz, hogy az uniós pénzekhez hozzá lehessen férni. Mert uniós pénzek híján, a magyar gazdaság alapvetően és súlyosan forráshiányos. A multikon múlik, az európai uniós pénzeken múlik, hogy van-e belföldön jövedelemtermelés. Ebből jut valamennyi fizetésemelésre, azaz ebből van valamekkora lehetőség az életszínvonal javítására is. Enélkül viszont nincs erre sem lehetőség. Ez most lóg a levegőben. Hogy az Orbán-kormánynak meddig kell elmennie a saját rendszerének a lebontásában, nem tudni. Mert itt erről beszélünk, hogy valamennyit le kell bontani abból, amit felépített, és amit egyre többen nem tartanak összeegyeztethetőnek a demokráciával, az európai értékekkel. A kérdés az, hogy az Orbán-kormány képes-e vagy hajlandó-e erre? Erre a válasz ma még nem látszik. Az látszik, hogy szívesen megtesz bármit, ami formális, és ami nem lényeges. Ezt szeretjük pávatáncnak nevezni, de ez most már igazán nem megy át. Úgy fest, hogy az Európai Unió eldöntötte, Magyarországon fog példát statuálni. Lehet, hogy Magyarország lesz az, amelyiknek a cechet fizetnie kell. És az nagyon nagy kérdés, hogy erre milyen mértékben képes vagy hajlandó az Orbán-kormány.

A következő 6-12 hónap az én megítélésem szerint tehát meghatározó lesz ebből a szempontból. Itt nagyon komoly elvárások lesznek a magyar kormánnyal szemben, amit nem lehet arcvesztés nélkül teljesíteni.

Az is látható, hogy folyamatos a lebegtetés a Fidesz oldalán, hogy esetleg nem is biztos, hogy nekünk érdemes az Unióban maradnunk, de ez nonszensz. Olyan mértékű nonszensz, olyan mértékű abszurditás, amivel én egészen biztos vagyok, a kormányoldal is tisztában van.

– Miért lenne elképzelhetetlen? 2004 előtt sem voltunk az Európai Unió tagjai. A britek most léptek ki, mi ebben az olyan elképzelhetetlen?

– Először is a britek egy nagy gazdagság, több száz éves önálló gazdaságtörténettel. És egyébként a brit gazdaság nagyon-nagyon rosszul teljesít. Azonban a britekhez képest Magyarország nyersanyaggal, emberi erőforrásokkal elég rosszul ellátott közepesen fejlett kis ország, amelyik itt van az európai szárazföld kellős közepén, mindenfajta tengeri és egyéb lehetőség híján.

Az, hogy egy ilyen ország képes lenne a saját lábán megállni európai uniós támogatás nélkül, elképzelhetetlen.

A 2004 előtti gazdasági növekedést a Bokros-csomag után valójában az a várakozás fűtötte, hogy Magyarország az Európai Unió tagja lesz, és a külföldi befektetők úgy tekintettek Magyarországra, hogy érdemes jönni, mert ez az ország uniós tagország lesz. Egy Európai Unióból kiváló ország, a külföldi befektetők, kínaiak, koreaiak és egyebek szempontjából tökéletesen érdektelen. Szinte semmi nincs azon kívül, amit az Európai Uniós tagság jelent, talán csak a hatalmas állami támogatások, amiket a magyar állam ezeknek a befektetőknek ad. Ugyanarról beszélünk, mint a magas nyomású gazdaság esetén. Lehet arról fantáziálni, hogy Magyarország megállná a helyét, de ha egy pillantást vet valaki a térképre, azt látja, hogy Magyarország csupa barátságtalan országgal van körülvéve, amelyek majdnem mind az Európai Unió tagjai. Talán csak a nem EU-tag Szerbia részéről számíthatunk némi szimpátiára. De ott van Horvátország, Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia. Ez körülbelül a két világháború közötti kisantant volt. Miközben erőforrás nincs, nyersanyag nincs, a magyar humán tőke sem túlságosan fejlett. Semmi ok nincs rá, hogy feltételezzük, ez az ország képes lenne a saját lábán megállni európai uniós pénzek nélkül.

– Ahogy az unortodox gazdaságpolitikával is sikerült elmenni a falig, talán a kilépés lebegtetésével is el lehet játszani még egy darabig.

– Ebben a pillanatban azt gondolom, hogy egyetlen hang sincs arról a hivatalos megszólalásokban, hogy Magyarország el akarná hagyni az Európai Uniót, hogy a NATO-ról ne is beszéljek. Valamifajta skizoid állapot állt elő: egyszerre szeretnénk élvezni az Unióhoz való tartozás előnyeit (ezek elsősorban anyagi és piaci előnyök), de szeretnénk a magunk illiberális hatalmi rendszerét fenntartani. Ez tíz-tizenkét éven keresztül működött, addig összeegyeztethetőnek látszott a két törekvés. Most azonban úgy néz ki, hogy már nem összeegyeztethető.

– Az EU jelenleg támasztott követelményei mind az európai uniós forrásokkal és beruházásokkal kapcsolatosak. Ám az Európai Uniónak nincsen joghatása olyan magyarországi projektekre, melyek nem érintik az uniós adófizetők pénzét, és olyanból is van szép számmal. Ha egy kicsit közelebb megyünk az ön legszorosabb szakmájához, a bankvilághoz, rögtön itt egy kérdés. Most fog felállni egy óriás bankholding, a politika által gründolt kormányközeli óriásbank. Ezt hogyan lehet beilleszteni egy szabadpiaci működésbe?

– Ez nagyon veszélyes állapot, de azért ez egyelőre csak potenciális veszély. Ez a csoport nagyon gyakran kormányzati megrendelésre hitelez, belföldön és külföldön, és látjuk, hogy politikai célú hiteleket is nyújt, hol a Balkánra, hol Párizsba, és azt látjuk, hogy a NER projektek jelentős részét ez a csoport finanszírozza.

Ha egy ilyen hatalmas bankcsoport, amelyik nem külföldi stratégiai befektető kezében van, megrendül, elsősorban azért, mert valami baj történik a magyar gazdasággal, akkor a kimentése óriási állami pénzeket, olyan nagy erőforrásokat igényel, amire az államnak adott esetben nem biztos, hogy van elegendő pénze.

Ezt láttuk egyébként 2008-ban Németországban, Spanyolországban vagy Írországban, ezt láttuk másutt is. Tehát azt, hogy a nemzeti tulajdonú bankok kimentése óriási állami erőfeszítéseket igényel, és súlyosan eladósította az illető országokat. A korábbi időszakban ezek a bankok külföldi stratégiai befektetők kezében voltak. Amikor a magyar bankrendszernek nagyon komoly gondjai voltak 2008 után, részben a saját hibái folytán, ráadásul az állam tetézte még ezt a rettenetes mennyiségű különadóval, meg egyéb kiváló ötlettel, és a kettő összeadódott, akkor a bankok nem élték volna túl ezt az időszakot a külföldi tulajdonos támogatása nélkül. Gyakorlatilag mindegyik külföldi tulajdonban lévő bank jelentős tőkeinjekciót kapott az anyabankoktól. Így vészelték át ezt a durván 7-8 éves időszakot. Most a bankrendszernek több, mint a fele immáron magyar tulajdonban van. Ha ezekkel a bankokkal most bármi történik, akkor a kimentésnél a végső hitelező a magyar állam.

Tehát a magyar bankrendszernek és ezen keresztül a magyar államnak a sebezhetősége összességében nagyon megnövekedett.

Persze a kockázatnak az a definíciója, hogy vagy bekövetkezik, vagy nem. Tehát azt nevezzük kockázatnak, hogy valaminek esélye van, ami nem bizonyosság. Jó darabig ez az állapot fennmaradhat anélkül, hogy az államnak be kellene szállnia, de biztos vagyok abban, hogy a külföldi hitelminősítők erre odafigyelnek.

– Ez meg is történt a napokban.

– Igen.

– Hosszan elemezte a gazdasági kockázatokat. És milyen politikai kockázatai vannak egy ilyen bankholdingnak?

– Érdemes árnyaltan fogalmazni. Ugyanis nagyon sok NER-es hitel azért tekinthető biztonságosnak, mert mögöttük várhatóan vagy feltételezhetően komoly állami megrendelések vannak. Például mi a helyzet, ha valaki hitelt ad mondjuk a TV2 megvásárlására, ahogy ez meg is történt? A normál piaci viszonyok között a TV2-nek annyi reklámbevétele van, amennyi. Vagy kevesebb vagy több, attól függően, hogy mennyire sikeresen versenyzik. De ha mindentől függetlenül a TV2 számíthat arra, hogy a piaci fölött rengeteg állami hirdetést fog kapni, mondjuk a következő 5-10 évben, akkor az abból generált készpénz bőven elegendő lesz a hitel és a kamatainak a törlesztésére.

Tehát a NER-hitelek abból a szempontból tekinthetők kockázatosnak vagy nem kockázatosnak, hogy mennyi mögöttük a feltételezett, ha úgy tetszik garantált állami forrásból származó bevétel, és ez mennyi ideig marad fenn.

Viszont, ha jönne egy kormányváltás mondjuk öt év múlva, akkor egy 15 éves hitel esetén már kétséges, hogy annak a bizonyos NER-vállalatnak ugyanez a bőkezű állami megrendelés a továbbiakban is a rendelkezésére áll. A politikai kockázatot tehát így érdemes vizsgálni. Viszont mindaddig, amíg a NER megvan, addig azt gondolom, hogy a politikai kockázat viszonylag csekély.

– Ez egy elég paradox helyzet.

– Az igazság az, hogy különösen a gazdaság és ezen belül a pénzügyek a legritkább esetben feketén-fehéren megítélhető dolgok. Ennél a dolog összetettebb. Tehát ennek a nagy állami bankholdingnak rövid- és középtávon, mindaddig, amíg a NER-talpon van, az én megítélésem szerint különösebb baja nem lesz.

– Kevesebben tudják önről, hogy elkötelezett híve a roma polgárok felzárkóztatásának.

– Most már több mint 12 éve veszek részt a Kiút Programban, amit valamennyi pénzzel is támogatok. Ezt a dolgot legalább kétféle szempontból lehet vizsgálni. Az első szimpla erkölcsi kérdés.

Nekem és még sok embernek nagyon komoly erkölcsi problémát jelent, hogy Magyarországon százezres nagyságrendben élnek emberek, méltatlan körülmények között, és nem csupán anyagi körülményekről, vagy pénzügyekről beszélek.

Az egészségi állapotuk sokkal rosszabb, alacsony az iskolázottságuk, előbb halnak meg, mint az átlag. Diszkriminációban élnek, úgy értem, a többségi társadalom elutasítja, vagy súlyosan kirekeszti őket. Én, és sokan mások, úgy viszonyulunk ehhez, hogy ez nem tolerálható, valamit ebben az ügyben tenni kell. Van ennek a dolognak azonban egy haszonelvű megközelítése is, amelyik azt mondja, hogy rosszat tesz magával az a társadalom, adott esetben a többségi magyar társadalom, amelyik eltűri ezt az állapotot. Egyrészt hatalmas emberi potenciálról mond le, amely hasznosulhatna sokkal, de sokkal jobban is. De jobb lenne bizonyos régiókban a közbiztonság is, sokkal jobb lenne a viszony a különböző társadalmi csoportok között, összességében hatékonyabbak lennénk. Tehát nem egyszerűen csak erkölcsös lenne, ha ezzel a kérdéssel tényleg jól tudnánk foglalkozni, hanem a magyar társadalom kimondottan profitálna is ebből. Ha csak ezt a két motivációt veszem, ez bőven elég ahhoz, hogy az ember úgy érezze, érdemes valamit ezen a területen tenni, tegyen is meg mindent, ami tőle telik. A Kiút Program most már több mint 12 éve egyetlen fillér állami, vagy uniós támogatás nélkül működik, ahogy tud. Mindenki tegye meg ami tőle telik, ez az én felfogásom ebben az ügyben.

– Milyen eredményei vannak ennek a programnak?

– Évente általában 100 család számára tudunk értelmes munkalehetőséget, jövedelemszerzési lehetőséget biztosítani. A programunkat, amelyről nagyon hosszan lehetne beszélni, a szegénységkutatással foglalkozó nemzetközi szervezetek jó gyakorlatként ismerik el, ami azt jelenti, hogy más is használhatná. Olyannyira, hogy 12 év után, legnagyobb meglepetésünkre még az állam nevében is megkerestek bennünket, hogy lehetne-e valamilyen együttműködést kialakítani. Azt gondolom tehát, hogy érdemes lenne bővíteni ennek a dolognak a hatókörét, szélesebb körben terjeszteni.

– Mielőtt ebbe belevágott, volt-e valami személyes élménye vagy indíttatása, vagy mindez simán erkölcsi, civil elkötelezettség?

– Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy én azok közé szerencsések közé tartozom, és ilyenek azért nem kevesen vagyunk, akik egyértelműen a rendszerváltásnak a nyertesei. Úgy alakult, hogy az ember jobban jött ki a rendszerváltásból, mint ahogy korábban élt. Úgy éreztem, hogy helyes, ha ebből igyekszem visszajuttatni valamennyit a társadalomnak. Azt gondoltam, és sajnos ma is azt kell gondolnom, hogy a magyar társadalom egyik legnagyobb problémája a szegénység és a roma felzárkóztatás. Ezért kezdtem el ezzel a kérdéssel foglalkozni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„A vevő már látja, hogy mi a helyzet, az eladó meg még nem” – Balla Ákos a változó ingatlanárakról
A rezsiválság csak lassan gyűrűzik be az árakba. Az ingatlanszakértő szerint az eladók nehezen veszik tudomásul, mi ma a reális ár, de a vevők sem elég tudatosak.
Fischer Gábor - szmo.hu
2023. január 24.


Link másolása

Amikor nyáron kiderült, hogy a rezsicsökkentés megbukott, és hirtelen felugrottak a gáz- és áramdíjak, sokan azt gondolták, hogy az emberek már ősszel tömegesen menekülnek a magas rezsijű ingatlanokból, melyeknek az ára ennek hatására leesik. De több ingatlanszakértő már akkor azt mondta, hogy ezek a hatások csak késleltetve, az első pár hónap után jelentkeznek majd a piacon. Igazi változásra az idei év elején számítottak. Megkérdeztük Balla Ákost, a Balla Ingatlan tulajdonosát, bejöttek-e a jóslatok.

– Ősszel beszélgettem egy kollégájával, és ő is azt mondta, amit ön is mondott korábban, hogy ingatlanpiacon igazából most januártól, tehát az év elejétől lesznek látványosak a rezsiszámlák miatti változások. Tapasztalják már ennek a jeleit?

– Még nem. Én egy picit több tudatosságot vártam az átlagembertől. Csak olyan ingatlant szabadna manapság megvenni, aminek láttuk a rezsiszámláját. Ha felújítandó, akkor ki kellene számolnunk, mennyibe kerülne az esztétikai mellett az energetikai felújítás. Szerintem ez evidens, és azt gondoltam, hogy ezt a piac is így fogja árazni. Azonban azt látom, hogy ez még továbbra is teljesen másodlagos.

Most inkább az egyéb bizonytalanságok dominálnak, például a hitelek hiánya, pontosabban a magas kamatok.

Emiatt lelassult a piac. Az emberek inkább az olcsóbb ingatlanokat keresik, mert nem jutnak hitelhez, miközben az olcsóbb ingatlanok nagyon sokszor energetikailag problémásak. Az esetek többségében a pénztárca mérete határozza meg azt, hogy hol vagy mit vásárolunk, és kevésbé mérlegeljük azt, hogy energetikailag mennyire fenntartható a kiválasztott ingatlan.

– Tehát még nem történt meg a piac kettéválása az energetikailag problémás, magas rezsijű, és az alacsony rezsijű ingatlanokra?

– Megyünk effelé, de még nem tartunk ott. Még mindig nem érzem eléggé a vevői tudatosságot ebben a kérdésben.

– Nem lehet, hogy ebben a nagyon enyhe télnek is szerepe van?

– Ennek is, illetve jönnek jó hírek is. Például az, hogy mérséklődött a gáz ára. Persze azt, hogy a holland gáztőzsdén mérséklődött az ár, én itthon kilojoule-re nem tudom lefordítani, de jönnek ilyen hírek. És szerepe lehet a kormányzati kommunikációnak is, ami minden pozitív hírt felnagyítva juttat el a sajtóba.

Ha van egy pozitív hír, akkor az sajnos hátráltatja a kijózanodást, azt a fajta tudatos fejlődést, aminek be kellene következnie.

– Ennek a változásnak az sem tett jól, hogy az elmúlt időszakban sorozatosan jöttek olyan intézkedések, amik megnehezítették az energetikai beruházásokat, például kitolták a napelemek megtérülési idejét, korlátozták a szaldó elszámolást, sőt, ideiglenesen ki is zárták a visszatáplálásos rendszerből a novembertől napelemet telepítőket. Ami még létezik, az a hűtő-fűtő klíma H-tarifával, de az sem ér sokat rendes szigetelés nélkül.

– Ez így igaz. Csak komplex rendszerekben szabad gondolkozni. Tehát nemcsak az a lényeg, hogy mennyi pénzből állítjuk elő a hőt, hanem az is, hogy ne engedjük ki az ablakon, a födémen. Ezek szakembert igénylő munkák. Szakember pedig nincs elég az országban. Aki van, az is drágán elérhető. Az építőanyagok is drágultak. Tehát ezeket a felújításokat ma csak nagyon költségesen végezhetjük el.

– Ha azt mondjuk, hogy egy energetikailag felújított ház értékesebb, akkor engem azért érdekelne egy olyan számítás, hogy amennyiben valaki X tőkét fektet be a háza energetikai korszerűsítésébe, akkor az ingatlan értéke X-szel, az X valamennyi hányadával, vagy az X valamilyen szorzatával nő?

– Igen, nagyon jó a kérdése. Nem szabadna figyelmen kívül hagyni, hogy például egy panellakás szigetelve van vagy nincs. És nem csak azért, mert a szigetelt panelek szebbek, hiszen a homlokzatuk festett. Az esztétikai és műszaki értékük is magasabb.

Ehhez képest azt látjuk, hogy az ügyfelek alig tesznek különbséget a kettő között.

Pedig ha egy panel nem szigetelt, azt is jelentheti, hogy a társasház közössége vagy a közös képviselő nincs a helyzet magaslatán. Mert miért van az, hogy tízből nyolc ház tudott pályázni egy panelprogramban, vagy más pályázatokon, kettő meg nem? Akkor ott vagy a lakóközösséggel van nagyon nagy probléma, vagy a közös képviselővel, tehát ezek problémás házak. Ennek értékcsökkentő tényezőnek kellene lenni.

– És nem az?

– Nem. Kimegy az átlagos vevő, és azt mondja, hogy jó ez. És szinte ugyanannyit ad a felújítandóért, mint a felújítottért. Pedig a kettő között 10-20 százaléknyi különbségnek kellene lennie. Azt várjuk, hogy a felújított és a felújítandó ingatlanok közötti olló elkezd nyílni. A paneloknál leginkább ez szigetelési kérdés, egy családi háznál sok minden más is számít. Ott van a kazán, a szigetelés, a nyílászáró, a tető.

Egy családi háznál szerintem legalább 30 százaléknyi különbségnek kellene lennie a jó és a rossz energetikájú ingatlanok ára között.

Ez a 30 százalék nagyjából a kivitelezés nyers költsége. Tehát ebbe még nincs benne a munkám, a befektetésem ellenértéke. Ahhoz, hogy az is megjelenjen az árban, a felújított és a felújítandó ingatlanok ára között 30 százalénál is nagyobb különbségnek kellene lennie.

– És nem így van?

– Ezt még nem látjuk. Jelek vannak rá, a vevők már fel-felteszik ezeket a kérdéseket, de ennek a legtöbbször az lesz a következménye, hogy nem jön létre az üzlet. Tehát a vevő már látja, hogy mi a helyzet, az eladó meg még nem. Még formálódik a piac.

– Az hogy formálódik, mit jelent? Mikorra várható, hogy ez egyértelműen díjazza a piac a jobb energetikájú ingatlanokat?

– Félév, egy év is lehet, ameddig kialakul egy új árszint. Erre rásegít, hogy fél éven belül kifut a hitelmoratórium. Sőt, akiknek fix kamatozású hitelük van, és lejár egy kamatperiódus, ott a törlesztők is megemelkednek. Ez kínálati dömpinghez vezet majd a piacon, miközben a vevők száma nem nő. Emiatt a rosszabb adottságú ingatlanok eladói előbb-utóbb kénytelenek lesznek engedni az árakból.

– Csak ők? Ez nem lesz általános árcsökkenés?

– Nem kizárható egy általános árcsökkenés, de én nem számítok rá, mert az eladók nagyon-nagyon nehezen engendek. Ez inkább pszichológiai kérdés. Például hiába került már sok devizahiteles 2008-ban súlyos helyzetbe, a piac ezt 2012-2013-ig nem igazán tudta feldolgozni. Sokan azt gondolták, hogy majdcsak megoldódik a helyzet, majd lesz ez jobb. Mások arra számítottak, hogy „akkor majd megsegít az állam.” Segített valamennyire, de nem nagyon. Még olyanok is voltak, akik abban reménykedtek, „majd a végrehajtó jól jár ezzel, majd a végrehajtó segít rajtunk.” Ehhez képest a végrehajtó felszámolt még másfél millió forintot azért, hogy megoldhatta ezt a problémát.

Pedig megtörténhetett volna az is, hogy mindenki reálisan beárazza az ingatlanát, eladja, visszafizeti a banki tartozását és elkezdi újból az életét.

Azok közül, akiket a végrehajtó 2013-ban az utcára tett, sokan máshol tartottak volna, ha ezt 2009-ben végigcsinálják. Akkor tehát négy-öt év volt, mire a piac ezt a helyzetet feldolgozta, mire az emberek elfogadták, hogy hol van a valós piaci szint. Ebből kiindulva ha a legoptimistábban nézem, akkor is legalább 2-3 évnek el kell telnie ahhoz, hogy mindenkinek egyértelmű legyen, hol vagyunk ma.

– Mitől van az, hogy sokan ennyire nem képesek átlátni a helyzetet?

– Ha megnézünk egy külföldi ingatlanpiacot, azt látjuk, hogy sokkal kisebb a magántulajdon aránya. A nyugat-európai ingatlanpiacokon sok az intézményi befektető, akik abszolút professzionális gondolkodást képviselnek. És sok az olyan befektető, akinek több ingatlanja van, magas egzisztenciával rendelkezik. Az átlagemberek többsége viszont bérlő. Nálunk egy nagyon nagy tömegű magántulajdon van, különféle tudásszintű, képzettségű, edukációjú embereknek van ingatlantulajdona, és ők együtt alkotják a piacot. Ahol nagyobb az intézményi befektetők vagy a tudatos befektetők aránya, ott egy válsághelyzetet jobban dolgoz fel a piac.

– Mi a helyzet a kiadó lakásokkal?

– Mondok egy példát: Mari néni idős, nyugdíjas. Ő a bérbeadó. Elromlik a csap, felhívjuk. Ezt ugye jog szerint az épület bérbeadójának kell javíttatni. De nem történik semmi. Mint bérlők, megcsináltatjuk. Utána hó végén vitatkozunk Mari nénivel, hogy 25 ezer forintért ez a csapjavítás sok vagy kevés volt. Majd megkérdezzük Mari nénit, hogy nem kellene-e kifesteni. Természetesen ő nem fogja kifesteni, tehát ha nekem fontos, majd én kifestem, és így megy hónapról-hónapra, évről-évre. Aztán ebbe beleun a bérlő, elmegy, és Mari néni hoz egy új bérlőt.

Ehhez képest kimegyünk Ausztriába, és nagyon komoly törvények védik az embereket, meghatározzák a bérleti díjat, meghatározzák az égvilágon minden paraméterét annak, hogy hogyan tudunk lakni, élni.

– Hát, elvileg törvények itt is vannak, ha konkrétan a bérleti díjat nem is határozzák meg, de a bérlők és a bérbeadók jogait tisztázzák.

– Igen. Csak nem kötnek szerződést, illetve nincs meg az a tudatosság, hogy a szerződést kikényszerítsék oda-vissza a felek a másikon. De nemcsak a tudatosság nincs meg, a törvények is elavultak és végrehajthatatlanok, és nem védik egyik fél érdekeit sem. Ezekben a törvényekben ma még olyan paragrafusok szerepelnek, amivel nagyon csúnyán vissza lehet élni. Nagyon sok olyan esetről tudunk, ahol bérleti díjat és rezsit nem fizető ember lakja másnak a lakását, és őt védi a törvény, hiszen ő birtokon belül van, persze másnak a lakásán belül. Őt be kell perelni, aztán az ítéletet valahogy végre kell hajtani.

Tehát a normálisan eljáró félnek van ezzel költsége, meg problémája.

Amikor a bérlakáspiacról beszélünk, mindig felmerül, hogyy mekkora állami szerepvállalásra lenne szükség. És mindig elmondják, hogy az államnak nincsen pénze 10 ezer vagy 100 ezer bérlakás építésére. Ami egyébként helyes is, mert ha az állam építene 100 ezer bérlakást, akkor utána rögtön arról szólnának a cikkek, hogy ki építi, miért építi, miért az a cég építi, miért oda építi, satöbbi, satöbbi. Nem ezzel kellene szerintem első körben foglalkozni. De van egy nagyon egyszerű dolog, ami ingyen van.

Rendbe kellene rakni a rá vonatkozó törvényeket, hogy a piaci folyamatok rendeződjenek.

– És ezt törvényekkel lehetne rendezni?

– Magyarországon van egy mondás, hogy 100 ezer forintért nem éri meg bíróságra menni. Miért nem? Teremtsünk olyan feltételeket, hogy ha én önnek százezer forintnyi kárt okozok, akkor legyen értelme elmennie a bíróságra, annak tudatában, hogy a jogsértésnek rövid időn belül gátat szabnak.

– Tehát eljutottunk oda, hogy az államszervezet nem hatékony működése is gátolja azt, hogy jól működjön az ingatlanpiac.

– Igen. Rakjuk rendbe úgy a törvényeket, hogy ne történhessenek visszaélések. Arról is gyakran beszélünk, hogy van Magyarországon egy üres ingatlanállomány, ami nincs hasznosítva. Nagy részben azért, mert félnek az emberek attól, hogy kár éri őket a hasznosítás kapcsán. És azt se felejtsük el, hogy bérbeadóként az ember beárazza a bérleti díjba azt a rizikót, amit az jelent, ha nem fizet a bérlő.

Ha ezt a bizonytalanságot ki tudom vonni az egyenletből, akkor mi történik? Csökken a bérleti díj!

Ha be tudok vonni ma még üres lakásokat a piacra, mi történik? Növekszik a kínálat, tehát csökken a bérleti díj! Azaz, ha jót akarunk tenni sok emberrel, akkor nem százezer lakást kell építeni, hanem átlátható, gyorsan érvényesíthető jogi feltételeket kell teremteni.

– Biztos benne, hogy az elvileg üresen álló lakások tényleg nincsenek bérbe adva?

– Teljesen jogos a kérdés. Ha jól emlékszem, a Statisztikai Hivatal 500 ezer lakást tart nyilván, mint nem lakott lakást. Én is úgy gondolom, hogy ennek egy jelentős része feketén van bérbe adva, ez egy külön problémakör. De ha ezeket a problémákat megoldjuk, akkor például egy budapesti lakás esetében arról beszélünk, hogy 140-160 ezer forintos bérleti díjaknál

egy kis lakás esetében is 2 millió forint bérleti díjról mond le az, aki üresen tartja a lakását. Hát azért 2 millió forint mindenkinek 2 millió forint.

Annak is, akinek van, akinek meg kevés van, annak főleg.

– Messzire jutottunk. Ott kezdtem ezt a beszélgetést, hogy ősszel azt az információt kaptam, hogy majd januárban itt megváltoznak a dolgok. De annak alapján, amit most elmondott, inkább úgy tűnik, hogy egyszer megváltoznak a dolgok, de gőzünk sincs, hogy mikor.

– Igen, én ezt inkább egy iránynak tekinteném. A változás az leginkább onnan jön majd, ahol a legjobban szorít a cipő.

Link másolása
KÖVESS MINKET: