hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

"Az autóm árából jöttem ki, pár hónapra volt elég" – egy magyar énekesnő története New Yorkban

Niki 9 évvel ezelőtt költözött Amerika legnagyobb városába. Zenei karrierjét nagyon tudatosan, fokról fokra építgette, de így is rengeteg buktatóval kellett szembenéznie.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. február 05.


Link másolása

hirdetés

Pankovits Nikolett hatéves kora óta zenél, kezdetben klasszikus zongorát tanult, majd idővel a jazz és a színészet felé fordult az érdeklődése. Több formációban is részt vett, fellépett többek között a Szigeten és a Művészetek Völgyében. 2010-ben viszont úgy döntött, New Yorkban kezd új életet.

Arról mesélt, milyenek a mindennapok a világ talán leghíresebb városában, létezik-e szerinte az "amerikai álom", és mik azok a kulturális különbségek, amelyeket a mai napig képtelen megszokni.

– Mivel foglalkoztál annak idején Magyarországon? A zenélésen kívül volt "polgári" munkád is?

– Nemzetközi gazdaság szakirányon végeztem a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján, a Sport1 TV-nél dolgoztam évekig, ahol zseniális csapat és hangulat volt azokban az években. Ezt követően média- és reklámügynökségekhez kerültem, de hamar kiderült számomra, hogy nem ez az én világom. Nagyon sokat tanultam mindegyik munkahelyemen, a mai napig hasznát veszem ennek a tudásnak mind a zenei karrierem építésében, mind egyéb munkáimban.

A szüleim nem szerették volna, hogy zenész legyek, mondván, legyen egy “normális” szakmám, amiből fenn tudom tartani magam. Bár gyerekkoromtól kezdve zongoraórákra vittek, színitanodákba jártam és énekeltem, ennek ellenére mégsem akarták, hogy ezen a vonalon maradjak. Ettől függetlenül a színészet és a zene folyamatosan jelen volt az életemben. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról darabban játszottam a főszereplő Esztert öt éven keresztül Földessy Margit színitanodájában, emellett néhány jazz zenekart is összekovácsoltunk zenésztársaimmal a Postás Zeneiskolában töltött éveim alatt.

hirdetés

– Mi volt az előzménye annak, hogy külföldre költöztél, és miért pont New York mellett döntöttél?

– 1999-ben látogattunk ki először édesanyámmal Chicagóba, majd amerikai barátainkkal együtt New Yorkba.

Volt valami sejtelmes, titokzatos érzete a városnak, és elkezdett foglalkoztatni, milyen lehet nem turistaként itt lenni.

A színitanodás évek miatt vonzott a New York-i színház és musical világa, illetve szerettem volna felsőoktatásban zenét tanulni. Mindig is zavart, hogy az énekesek és a zenészek valahogy két külön kategóriába tartoznak. Valóban igaz, hogy sok olyan énekes van, aki nem feltétlenül tanult zenét, és emiatt nem kezelik őket egyenrangú zenészként.

Fotó: Maurice Loher

Fotó: Jaksa Tímea

– Egyedül, vagy többen indultatok útnak?

– 2008-ban jöttem ki először fél évre, egyedül. Az autóm ára volt a tét, néhány hónapig tartott ki, mert a város sokkal drágább volt, mint gondoltam. Egy szobát béreltem Manhattan legészakibb részén 900 dollárért. Fél év után visszamentem Budapestre.

2009-ben kijöttem New Yorkba egy esküvőre, ahol találkoztam a jövendőbeli párommal. Később meglátogatott Budapesten és egy év távkapcsolat és oda-vissza utazgatás után úgy döntöttem, hogy kijövök hozzá, kipróbáljuk milyen az együttélés és közben elkezdem jazz ének tanulmányaimat is, ami régóta dédelgetett álmom volt.

– Az itthon maradt családtagjaid hogyan élték meg, hogy elmész?

– Természetesen szomorúak voltak, de ismerik a természetemet. Mindig is kalandvágyó voltam, szerettem volna felfedezni a világot, de sosem terveztem, hogy külföldön éljem le az életemet. Ezt ma sem gondolom másként.

– Milyen volt a megérkezés utáni időszak? Várt odakint valaki, vagy a teljes ismeretlenbe érkeztél?

– A párom lakásába érkeztem, aki egyébként egy kiváló kolumbiai-venezuelai zenész. Megérkezésem másnapján elment hat hétre turnézni Chilébe, így a két venezuelai lakótársával töltöttem az első hónapokat és eközben kezdtem el jazz ének tanulmányaimat. Amikor 2008-ban hazaköltöztem, rövid időn belül ismét vettem egy autót, aminek az eladási ára ez alkalommal is fedezte a kezdeti New York-i költségeimet és az első félév tandíját, de gyorsan munkát kellett keresnem, hogy folytathassam az iskolát.

Két munkahelyem is volt az iskola mellett, ami itt relatíve normális dolog. Ha nem jómódú családból jössz, akik támogatják az igencsak drága amerikai tanulmányaidat, vagy nem ösztöndíjas vagy, fel kell találnod magad, megoldani a kihívásokat és pénzt keresni a megélhetésedre.

Az idő és a pénz egyensúlyozása a feladat.

New York-i életképek

– Hogy ment a beilleszkedés? Könnyen találtál új barátokat, közeli ismerősöket?

– Nehéz a beilleszkedés, mert New York egy individualista város, rengeteg a bevándorló és mindenki más indok miatt van itt. Van, aki elmenekült a hazájából, mert nem volt más választása, van, aki csak szerencsét próbál. Találtam barátokat, de nagyon sok kapcsolatról gyorsan kiderült, hogy csak felszínes érdekkapcsolat. Más bevándorlókra lehet a legjobban számítani, azokra, akik szintén átmentek a beilleszkedés folyamatán és tudják, hogy mindez milyen kihívásokkal jár.

– Mennyire különbözik az ottani kultúra a magyartól? Mit volt a legnehezebb megszokni?

– A legalapvetőbb különbség, ami szembetűnt nekem, az az önbizalom. Az amerikai mentalitás az, hogy “én vagyok a legjobb”.

Egy énekórán megkérdezte tőlem a tanár, hogy szerintem én vagyok-e a legjobb. Természetesen nemet mondtam. Azt mondta erre, hogy akkor gyere vissza, ha azt gondolod, hogy te vagy a legjobb. Nem mentem vissza hozzá, de a szavai más amerikaival való beszélgetéseim során is visszacsengtek.

Nehéz volt megszokni, hogy ha valakivel találkozol és megkérdezi, hogy „Szia, hogy vagy?”, az csak a köszönés része, tulajdonképpen senki sem kíváncsi a válaszra. Ami viszont tetszik New Yorkban, az a nyitottság. Van fekete, homoszexuális, zsidó barátom, és ez sajnos Magyarországon továbbra is egy érzékeny téma, illetve a bevándorlók kérdése, itt viszont szegről-végről mindenki bevándorló.

– A zenédre mennyire volt hatással az új közeg?

– Zeneileg New York egy kánaán és egy óriási tükör, hogy szembenézz magaddal, a képességeiddel, és hogy helyre rakd az egódat. Kis hal vagy a nagy vízben. Rengeteg tehetséges ember van és át kell gondolnod, te miben vagy különleges. Nem másokhoz kell hasonlítanod, hanem önmagaddal kell szembenézned. Nehéz feladat és magányos út, mert senki nem tud igazán segíteni ebben. Idő, tapasztalat, önkritika, türelem.

A másik dolog, amivel szembesültem: a honvágy, a gyökereim, a magyar zene. Szerintem minden embernek külföldre kellene mennie egy kicsit, hogy egy másik nézőpontból láthasson rá az életére, és megtanulja értékelni azt, amije van. A magyar népzene, amiben felnőttem és az életem része volt, sokkal jobban elkezdett érdekelni, mert rájöttem, hogy csak felületesen ismerem és még rengeteg benne a felfedezni való.

– Sok sztorit hallani arról, hogy az Amerikába érkező művészek először mosogatással, pultozással és hasonlókkal keresik a kenyerüket, miközben minden adandó alkalommal meghallgatásokra járnak. Neked volt ilyen időszakod?

– Volt, persze. Nem csak a bevándorlók, az amerikaiak is ezt teszik. Ha bemész egy kávézóba, a felszolgálók 90%-a zenész vagy színész.

– Voltak hullámvölgyek, amikor elbizonytalanodtál, megérte-e belevágni?

– Minden héten van ilyen.

Akár egy napon belül is előfordul, hogy az egyik pillanatban a világ legboldogabb emberének érzed magad, a másikban meg azt kérdezed magadtól, hogy miért is vagyok itt, mi a cél.

Nem bántam meg, hogy belevágtam, mert időközben szereztem egy jazz előadói diplomát a CUNY City Collegeban, kiadtam a Mágia című lemezemet, aminek a férjem volt a producere. Rengeteg új kultúrát, zenét és embert ismertem meg. Sokat köszönhetek a Magyar Kulturális Intézetnek, akik támogatják az itt élő magyar művészeket, illetve a New York-i Magyar Ház igazgatójának, Nagy Ildikónak, aki minden erejével próbál színvonalas kulturális eseményeket szervezni.

Boncz Ádám színművésszel két éve koncertezünk a Sad But True előadásunkkal, amiben magyar versekkel kötjük össze a lemezemen hallható dalokat. Tavaly felléptünk a híres Blue Note jazz klubban, a High Note Hungary rendezvénysorozat keretein belül a Lincoln Centerben, turnéztunk Spanyolországban, Svájcban, illetve május végén megyünk Erdélybe.

Az év nagy eseménye pedig május 20-án lesz: a Carnegie Hallban lépünk fel egy új projekttel: Nikolett Pankovits Sextet & The River Voices. Nyolc New Yorkban élő énekes, a jazz zenekarom és egy népi zenekar segítségével mutatjuk be az öt magyar népzenei tájegységet, kortárs egyedi hangszerelésekkel. Ádám angol nyelvű prózai összekötő szövegeinek köszönhetően az amerikai közönség is alaposabb betekintést nyerhet a magyar népzenébe.

– Mit gondolsz az "amerikai álomról" így lassan egy évtized kintlét után? Tényleg lehet a semmiből karriert építeni, ha valaki elég kitartó?

– Lehet, de szerintem nincs amerikai álom. Kitartás, szorgalom, céltudatosság, pénz, alázat és nagyon sok szerencse kérdése, hogy elérd a céljaidat, bárhol is élsz a világban.

Fotó: Éder Krisztián

– Hogy telik egy átlagos napod? Mennyire más az ottani bürokrácia, mindennapi ügyintézés, ilyesmi?

– Egy zenei szoftverfejlesztőnek dolgozom lassan hat éve magánvállalkozóként, ami egy álommunka. Főként otthonról dolgozom, heti néhány alkalommal találkozom csak a főnökömmel, aki egyébként szintén zenész, így nagyon flexibilis. Hol ő turnézik, hol én, és a munkából adódóan mindketten tudunk turné közben is dolgozni.

Eddigi tapasztalataim szerint az ügyintézés Magyarországon, illetve bárhol Európában sokkal rendezettebb és gördülékenyebb, mint itt. A legnagyobb kihívás számomra az itteni egészségügyi rendszer megértése, illetve elfogadása.

Egy hétköznapi példa: a bőrgyógyász, aki 150 dollárt kért a magánrendelésén, felírt receptre egy kenőcsöt, ami 600 dollár. Édesapám elment otthon a patikába, és az ugyanazon hatóanyagokból álló krémet 300 forintért megvette.

Ezt sem elfogadni, sem megérteni nem tudom. Hasonlóan érthetetlen a megfizethetetlen oktatási rendszer is.

– Mennyire érzed kereknek az életedet most? Mi hiányzik a legjobban Magyarországról?

– Nagyon sokat tanultam magamról. A barátok, a család, az utcák, az emlékek. Itt nem tudják, kicsoda Pom Pom, nem lehet egy jó kis LGT dalt énekelni a barátaimmal autókázás közben, hacsak nem magyarok. (mosolyog)

– Tervezed, hogy valamikor hazaköltözöl?

– Igazából kétlaki életet próbálunk fenntartani Budapest és New York között. Mindkét helynek megvan a maga varázsa, és jelenleg jól kiegészítik egymást az életünkben.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Sokkoló volt” - elmondták a Direkt36 újságírói, hogy tudták meg, hogy valószínűleg lehallgatták őket az izraeli kémszoftverrel

Panyi Szabolcs és Szabó András tényfeltáró újságírók is a Pegasus magyarországi célpontjai között voltak. Videóban beszéltek arról, mikor törtek be megfigyelőik a telefonjukba, és hogyan jutottak hozzá bizalmas információkhoz.

Link másolása

hirdetés

Mint arról már beszámoltunk, vasárnap nyilvánosságra hozták a Forbidden Stories nevű tényfeltáró újságírói hálózat által vezetett nemzetközi ténylfeltáró projekt eredményeit, miszerint magyar célszemélyek ellen is használták az elmúlt években az NSO nevű izraeli kibercég okostelefonok feltörésére alkalmas kémprogramját, a Pegasust, a célpontként kiválasztott emberek között pedig voltak tényfeltáró újságírók, valamint médiacégeket is tulajdonló vagyonos üzletemberek, illetve az ő szűkebb környezetük is.

Az oknyomozásban részt vett a Direkt36 tényfeltáró központ két újságírója, Panyi Szabolcs és Szabó András is, akik arról számoltak be, hogy őket is megfigyelték az izraeli kémszoftver segítségével. Most egy videóban meséltek arról, hogy tudták ezt meg, illetve hogyan kerültek be a nemzetközi tényfeltáró csapatba.

Panyi elmondta, hogy néhány hónappal ezelőtt a Süddeutsche Zeitung, a legnagyobb német országos napilap újságírói keresték meg a Direkt36-ot azzal, hogy vegyék fel a kapcsolatot egy biztonságos kommunikációs csatornán keresztül. Már ekkor sejtették, hogy valószínűleg egy megfigyeléses lehallgatásos sztoriról van szó. Panyi április közepén hívta fel Szabó Andrást, akinek szokatlan volt, hogy kollégája még a megszokott kommunikációs csatornáikon keresztül sem volt hajlandó semmit elárulni arról, miért kell találkozniuk személyesen. Már aznap este találkoztak a Direkt36 irodájában, ahol a magyar munkatársak mellett külföldi lapok újságírói is jelen voltak.

"Szabolcs egy kémfilmbe illő történettel állt elő. Először elmondta, hogy az ő telefonját ismeretlenek, feltehetően még az is lehet, hogy egy titkosszolgálat feltörte. A nemzetközi újságírói csoport vizsgálata pedig arra jutott, hogy az én telefonomat is feltörték, ami elsőre teljesen hihetetlen volt"

- mesélte Szabó.

hirdetés

Panyi telefonját az Amnesty International jogvédő szervezet biztonsági munkatársai vizsgálták át, akik megállapították, hogy 2019. április 4. és november 7. között több mint fél éven keresztül kimutathatóak a Pegasus kémszoftver egyértelmű nyomai a mobilján. Szabó esetében pedig az derült ki, hogy 2019-ben két alkalommal, június 13-án és szeptember 24-én törtek be a telefonjába.

A kémprogram révén a megfigyelők hozzáférhettek az újságírók telefonján lévő képekhez, videókhoz, bekapcsolhatták a mikrofont, melynek révén felvehettek beszélgetéseket, sőt még a kamerát is be tudták kapcsolni. Panyi szerint azonban főként szöveges tartalmakat figyelhettek meg, tehát e-maileket, szignálon küldött üzeneteket.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Tisztelt fapados légitársaságok, meddig szórakoztok még a befizetett pénzünkkel?

Szerzőnk időben kinn volt a reptéren, minden szabályt betartott, mégsem szállhatott fel az egyik legismertebb fapados cég görögországi járatára.
Fotó: JESHOOTS-com/Pixabay - szmo.hu
2021. július 20.


Link másolása

hirdetés

Hajnalban azzal a naiv hittel szálltam taxiba, hogy ilyenkorra már a krétai tengerparton heverészek majd. Most mégis a reptéri kávézóban ülök egy túlárazott kapucsínó fölött, és azon töprengek: mégis hogy történhet meg olyasmi, mint ami velem történt ma reggel?

Az még hagyján, hogy az ismert fapados légitársaság össze-vissza variálta a járataim indulási idejét az elmúlt hetekben - pandémia van, vagy legalábbis a pandémia szünete két felvonás közt. Érthető, hogy sok helyen még akadozik a rendszer.

A becsekkolás mindig is sok apró részfeladatot vont maga után, a poszt-korona világban azonban további macerákkal is terhelik az utasokat. Így a szokottnál is nagyobb a kockázat, hogy valamit elveszít, elront, elnéz az ember.

Amíg korábban egy túlméretezett samponos flakon miatt lehetett jól megszívni, most kibővült az arzenál: oltási igazolvány, PCR-teszt, a célországba való belépéshez szükséges QR-kód, PDF-ek, na meg a szokásos papírhalom. És akkor még ki sem tértünk a kilókra, centikre, apró betűs, megcsillagozott, zárójeles feliratokra.

Megannyi buktató, aminek más szerepe sincs, mint hogy az egyszeri utas belezavarodjon. Aztán a gatyáját is ráfizesse a reptéren, ha még fel óhajt szállni az általa már egyszer kifizetett és lefoglalt járatra.

Én a magam részéről sprinteltem már eleget reptereken át az elmúlt 15 évben. Most a legkevésbé sem vágytam ilyen élményre, mielőtt végre kiszabadulnék az országból.

Éppen ezért két órával a gépem indulása előtt már egy rakás papírral, letöltött dokumentummal, alaposan bepakolt, lemért csomaggal álltam a megfelelő sorban. Csakhogy ez marhára nem érdekelt senkit.

hirdetés
Hamar egy kafkai per vádlottja lettem, akinek védekezni semmi joga, hiszen ő követett el… na de mit is?

Az elején úgy tűnt, minden rendben van. Elfogott a régről ismerős reptéri hangulat: szüttyögtem a végtelenbe hömpölygő sorban.

Közben konstatáltam, hogy az amúgy 7:50-re kiírt gépem azóta 7:10-re került át. Na és? Sebaj, hiszen időben vagyok. Igaz, békeidőben még nem telt utasonként 20 percbe a becsekkolás, ám ez láthatóan már a múlté. A kordonok még két kanyarra osztották a sort, ami alig moccant valamit előre.

“Ugye, nem lesz ebből gond?” - villant át az agyamon a gondolat, ami teljesen abszurdnak tűnt. Mégis hogy felelhetne érte az utas, ha túl lassú a becsekkolás? Csak nem mennek sehová, amíg nem győződtek meg róla, hogy mindenki a fedélzeten van - nyugtattam magam.

Az aggodalom azután mégis utat tört magának, és megszólítottam a mögöttem álló srácot:

“Bocsánat, te is Heraklionba mész?”

“Hát persze” - közölte nagy mosollyal -, “ne aggódj, még csomóan oda tartunk.”

Innentől nem aggódtam.

Amikor azonban végre a check in-pultig értem a dokumentumköteggel, az ügyintéző sajnálkozva végigmért:

“Ja, Heraklionba tíz perce bezárt a kapu.”

Éreztem, hogy a pulzusom enyhén megemelkedik, mégsem hittem el egyből, hogy ez megtörténhet.

“Dehát sorban állok, itt vagyok két órája, és nem csak én!” - érveltem. Erre a mögöttem álló srác és barátnője is előkerült, majd megjelent egy apuka négy kisgyerekkel.

“Mindannyian itt állunk órák óta” - magyaráztuk, mire az ügyintéző vállat vont:

“Ja, dehát mi kiabáltunk záráskor, kétszer is, hogy Heraklion!”

Tehát a zsibongó tömegben kellett volna meghallanunk, ahogyan a nő kétszer elkiáltja magát, és azzal a lendülettel átrepülni a többi sorbanálló feje fölött, akik mind ugyanúgy várakoznak előttünk.

Nem járt jobban az a férfi sem, aki egy másik gépre várt, és akit sms-ben tájékoztattak róla, hogy a járata két órát késik - arról viszont már nem szóltak, hogy a becsekkolás az eredeti időben ér véget. Annak dacára tehát, hogy a felszállási időpontokat az utolsó percekig cserélgetik, a kaput az eredeti időpontban zárják. Nem tetszik érteni? Ja, hát tetszett volna elolvasni a szabályzatot!

Félreértés ne essék: az tök érthető, hogy a fapadosoknál nem hunynak szemet a szabályok tudatos kijátszása fölött. Az már kevésbé, hogy egyrészt direkt szívatósra alkotják meg őket, másrészt amikor maguk a dolgozók is belegabalyodnak, minden mulasztás vagy bénázás felelősségét az utasra terhelik.

Nem ecsetelném a húsz perces szenvedést, aminek során sikerült megértetnünk, hogy a pénzükért cserébe szeretnénk felszállni a repülőre.

Habár itt szerencsére nem (annyira) szabadultak el az indulatok, nekem egyből eszembe jutott a Black Mirror egyik részének jelenete: amikor a járatát törlik, a jobb sorsra érdemes főszereplő hiába akad ki teljes joggal, hiszen felemeli a hangját a reptéri alkalmazottal szemben. Aki csúnyán beszél, annak természetesen nem lehet igaza - mint azt egy szélesen vigyorgó biztonsági őr viselkedése is megerősíti. Nem a jelen írás keretei közt, de megérné töprengenünk a jelenségen: vajon mennyit von le egy ember személyes igazságából, ha kiakad és anyázni kezd, valamint mennyit ad hozzá, ha udvariasan mosolyogva védi a védhetetlent? Sokan a baltás gyilkosról sem feltételeznénk rosszat, amíg egyébként szépen köszön a szomszéd néninek. Ezt a műsort ajánlom a témában.

A személyzet végül lázas telefonálgatásba kezdett, azután közölték: a kapitány úr megvár bennünket, ha sprintelünk. Hát, akkor sprinteljünk - gondoltam. Mégsem úszhat meg minden kellemetlenséget az ember.

A sprint egészen az átvilágításig tartott, ahol egy biztonsági őr állta az utamat:

“Elnézést, de kinyomtatott beszállókártya nélkül nem engedhetem át” - közölte.

Az ügyintézőknek ugyanis húsz perc győzködés, telefonálgatás, iratellenőrzés során sem sikerült odaadniuk a beszállókártyámat. Innentől azonban hiába is bizonygattam, hogy a malőr nem az én hanyagságom következménye.

A biztonságis hölgy csak a vállát vonogatta, mondván, ők nem állnak a fapados cég alkalmazásában. A helpdesknél aztán megtudhattam: jogomban áll panaszt tenni, esetleg egy következő járatot foglalni magamnak - természetesen újabb súlyos összegért, ahelyett, hogy mondjuk ennek az árát visszakapnám.

Tragédia persze nem történt. Még most, helyben foglaltam egy másik gépre.

De mi van azokkal, akik az utolsó összekuporgatott filléreiket költik egy fapados járatra? Ők vajon miféle segítségre támaszkodhatnak egy ilyen helyzetben, és kinek a hanyagságából bukják a régóta halasztódó nyaralást?

A kisember számára csábító ajánlat, hogy néhányezer forintért járhatja be Európa legjobb helyeit - ezért cserébe viszont amit nyerünk a réven, azt általában elveszítjük a vámon.

A fapadosok a kapkodásunkon, az utazás előtti stresszes állapotunkon nyerészkednek. Ki vágyik erre, amikor szeretné maga mögött hagyni és kipihenni az év fáradalmait?

Ha ugyanis nyugodtan, kiszámíthatóan és biztonságosan szeretnénk utazni, akkor - tapasztalatom szerint - minimum másfélszer annyi pénzt kell rászámolnunk a fapados jegyünkre.

Nem óhajt két órán át sorban állni? Feladna értelmes méretű bőröndöt, amit nem kell egy rózsaszín keretbe szuszakolni? Harapna valamit az úton? Nem szeret leghátul zötykölődni a turbulenciában? Akkor legyen szíves perkálni! Így lesz a tízezerből ötvenezer forint.

Én legközelebb inkább egy megbízható nagy cég “all inclusive” ajánlatára szavazok, és ha már feltöltődni szeretnék, megspórolom a pánikot, a kapkodást és a ráfizetést.

A fapadosok károsultjainak pedig üzenném: remélem, senki nem mulaszt el panaszt tenni, aki önhibáján kívül hasonló helyzetbe került. Lehet, hogy egy cég belső szabályzata, vagy az abból fakadó visszásságok ellen szót emelni szélmalomharc, de ne becsüljük le a kritikus tömeg erejét.

 


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

A lakásom elől zuhant a halálba Magdi anyus – én pedig frászt kaptam

Holnap véget ér a Barátok Közt. Ennek kapcsán felidézzük Magdi néni végzetes esését, amelyet pont halálra rémült kollégánk ajtaja előtt forgattak le annak idején.

Link másolása

hirdetés

Történelmi fordulóponthoz érkezett a magyar televíziózás, készíthetjük a csipszes zacskókat és a zsepiket: 2021. július 17-én vetítik a Barátok közt utolsó, 10456. epizódját. A főváros egy ideje tele van plakátolva a 23 éve futó sorozat ikonikus jeleneteivel, ezért amikor megláttam a saját társasházam lépcsőházáról készült képet – amely egy ZS-kategóriás horrorfilm esetében azt a címet viselné, hogy Magdi anyus vs. gyilkos papírgalacsin –, rögtön elöntött a nosztalgia.

Történt ugyanis 2009-ben, egy szép nyári napon, amikor otthonról dolgoztam egyedül a terézvárosi lakásomban, hogy gyanús alakokra lettem figyelmes a bejárati ajtó előtt. A sziluettek és hangok alapján egyre idegesebb lettem, mert régebben voltak zűrös fazonok a házban, és attól tartottam, esetleg visszajöttek napközben betörni.

Annyira belehergeltem magam az elméletembe, hogy amikor megláttam az üvegen keresztül, hogy több arc nyújtogatja a nyakát és leskelődik befelé, felfújtam magam, és összeszedve a bátorságomat kiszaladtam a konyhába. Kivettem a nagykést, a hátam mögé tettem, és résnyire ajtót nyitottam, hogy a végére járjak, mit akarnak ezek itt.

A legnagyobb döbbenetemre azonban meglepően jóvágású srácok álltak az ajtóm előtt kamerafelszereléssel, és afelől érdeklődtek, hogy megyek-e valahová a közeljövőben, vagy maradok. Arra hivatkoztak, hogy most egy nagyobb lélegzetvételű jelenet forgatásába fognának, és addig nem akarták elkezdeni, amíg világosságot láttak a kiszemelt helyszín előtt. A pengét elfehéredő ujjakkal szorító kezem kissé elengedett, és jeleztem, hogy ez esetben leszaladok a ház elé venni magamnak ebédet, mert nincs mit ennem, és utána maradok bent a lakásomban.

Ahogy leszaladtam a lépcsőházban a második emeletről, láttam, hogy ott ül az első emeleti fordulóban Fodor Zsóka színésznő erősen kisminkelve, az ikonikus otthonkájában és fejkendőjében.

Illedelmesen köszöntem, és ekkor esett le, hogy a Barátok Köztöt forgatják a házunkban.

Igen ám, de itt még nem ért véget a stressz-faktora a napomnak, mert ahogy jöttem vissza a főzelékemmel, azt láttam, hogy a Magdi anyust játszó színművésznő mozdulatlanul fekszik a földön. Teljesen kiborultam, mert azt hittem, hogy szegény idős asszony tényleg elesett, és valami komoly baja lett.

Mivel nem tudhattam, hogy a halálát forgatják éppen, az igazi rémüldözésem akkor vette kezdetét, amikor Zsóka (vagy a kaszkadőre, erre nem vennék mérget) életerősen felpattant, mint egy keljfeljancsi.

hirdetés

Három a magyar igazság, úgyhogy én többet nem izgattam magamat feleslegesen, mert addigra összeraktam, hogy mi zajlik a lakásom előtt, főleg, hogy a lépcső aljához tett matrac is egyértelmű jel volt. A titkomat persze megőriztem a vetítés napjáig, hogy ne tegyek keresztbe a produkciónak, de utána évekig tisztelettel átléptem Magdi néni holttestének képzelt körvonalát a lépcsőházi fordulóban.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Kordos Szabolcs: Berki Krisztián sikere előtt kicsit értetlenül állok

A Showbusiness, Hungary című könyv szerzője szerint Győzike ösztönös marketingzseni, az influenszerek rajongói pedig gyakran fanatikusabbak, mint a hagyományos sztárokéi. Interjú.

Link másolása

hirdetés

Kordos Szabolcs legújabb sikerkönyve, a "Showbusiness, Hungary", ahogy a cím sejteti, a hazai sztárok világát mutatja be. Foglalkozik azzal, hogy mennyire gazdagok a hazai hírességek, a menedzserek munkájával, megtudhatjuk, hogy lehet elejét venni egy-egy botrány kitörésének, de külön fejezet szól a Barátok köztről és az influenszerekről is.

- A Showbusiness Hungary nem az első könyved, amely egy szubkultúra kulisszái mögé visz el. Írtál többek között luxusszállókról, taxisokról, légi közlekedésről. Hogy kezdődött ez a sorozat?

- Nagyon-nagyon régen Kecskeméti Dávid fotós kollégámmal megjelent egy könyvünk. Az volt a címe, hogy Tilos a belépés. Csupa olyan izgalmas helyre mentünk el, ahová átlagemberként nehéz besétálni. A miniszterelnök parlamenti dolgozószobájától kezdve a metró alagúton át a Four Seasons elnöki lakosztályáig sok helyre eljutottunk.

Engem rettentően érdekelt addigra a luxusszállodák világa. Kezdő újságíróként sokat jártam ilyen helyekre, vártam a Magyarországra érkező sztárokat a „lobbyban”. Sokszor elgondolkoztam a recepciósokkal szemben ülve, hogy nekik vajon milyen életük lehet?

Kicsit a magyar valóságban mozognak, kicsit azonban egy különleges nemzetközi miliőben.

Érdemes lenne őket kifaggatni.

hirdetés

Azt már tudtam, hogy ez egy zárt világ, nem könnyű megnyitni az érintetteket. Akkor találtam ki a módszeremet, hogy a szakmában jártas embereket környékezek meg és anonim interjúkat készítek velük. Ezt a módszer követem azóta is.

- És a jelek szerint az olvasókat is érdekli.

- Igen. Rögtön az első kötet, a Luxushotel, Hungary nagy siker lett, hazai viszonyokban mondhatni, hogy bestseller. Ez nemcsak abból látszik, hogy elkészült második része is, hanem a sokadik újranyomásból is. Kilenc évvel a megjelenése után még most is kint van a piacon új borítóval.

Azóta a Hungary sorozat kilenc kötetesre bővült, a lefrissebb darabja a Showbusiness, Hungary.

- Volt olyan téma, amin elkezdtél dolgozni, de utóbb elvetetted? Vagy a kiadó lebeszélt róla?

- Ilyen nem volt, az viszont állandó, hogy olvasók keresnek meg témaötletekkel. A könyvelők életétől kezdve a tanárokon át az egészségügyet feltáró riportkötetig sok minden felmerült. Szerencsére van még témám bőven, igazából az a nehézség, hogy kiválasszam, mi legyen a következő. Mindig törekszem arra, hogy a bemutatott világokban legyen valami elérhetetlenség, glamour.

- Sok könyv megjelent már a magyar celebvilágról. Mi az, amit úgy éreztél, nem írtak még meg?

- Szerintem kimondottan ilyet, mint a Showbusiness Hungary, nem írtak még. Legalábbis én nem találkoztam vele, márpedig eléggé közelről figyelem a könyvpiac és a sztárvilág történéseit.

Olyan könyv volt már szépszámmal, amit hírességek írtak a saját életükről, vagy egy újságíró az ő történeteiket gyúrta egybe. Rengeteg interjúkötet is megjelent már. Ám olyan riporttal, ami ezt az egész iparágat kívülről-belülről, a sztárokat körülvevő emberek, menedzserek, producerek, újságírók és persze maguk a hírességek szemszögéből mutatja meg, nem találkoztam még.

Számomra a Showbusiness annyiban eltér a sorozat korábbi darabjaitól, hogy a szórakoztatóipar/média világban én is otthonosan mozgok.

Évekig voltam sztáros újságíró, dolgoztam a kommunikációs szakmában, televíziók környékén, beleláttam ebbe a világba.

Rengeteg kérdést kaptam a pályám során, hogy hogyan működnek a dolgok valójában, miért ebből lett sztár és nem abból, mennyit lehet ezzel valójában keresni? Miért van ebből botrány, amikor abból nincs?

Ezekre a kérdésekre próbáltam választ adni.

- Azt mi alapján döntötted el, hogy kinek írod ki a nevét, és ki az, akire legfeljebb csak utalsz?

- Nagyon oda kellett figyelnem, hogy ne legyen a könyvből kibővített pletykamagazin, ami az egyes sztárok lejáratására szolgál. Az összes többi könyvemnél is szempont volt, hogy nem szabad senkit kipécézni, mert az egyéni sztorikon keresztül a világ működését akarom bemutatni.

Általában azokat említettem név szerint, akiket muszáj volt, mert esetükben minden körbeírás ellenére ordít, hogy ki a megszólaló. Ha például a Barátok köztről beszélünk, akkor mindenkinek Kalamár Tamás jut eszébe. Ő volt ennek a sorozatnak az atyja. Nincs értelme Istvánnak nevezni.

- Sztár, híresség, celeb. Ezek rokon fogalmak, de mégsem fedik le teljesen egymást. A könyved kikkel foglalkozik?

- Ebben a könyvben olyan emberekről írok, akiknek a nevét ha elkiáltjuk a 4-es 6-os villamoson, akkor 10-ből legalább 5 ember felkapja a fejét, azonnal tudja kiről van szó. Ez a sztárság egyik fokmérője.

A másik fokmérő talán az, hogy mennyire eladható a sztár, mert lehet, hogy ismernek valakit, de annyira rossz a megítélése, hogy például egyetlen cég, nagyvállalat se állna be mögé, nem szeretné, ha a termékeit az adott figura reklámozná. Ha ezt az osztályozást nézzük, akkor pénzben is jól kifejezhető, hogy mennyit ér egy sztár.

Sok ember lesz ugyanis híres anélkül, hogy igazi tartalom, vagy teljesítmény állna mögötte.

- Azért én úgy látom, igazán hosszútávon csak azok tudnak a toppon maradni, akik hajlandók munkát belefektetni.

- Ez pontosan így van. Egyrészt meg kell újulni, másrészt rettentő sok munkát kell beletenni. Harmadrészt nem árt valami tehetség. Azt is tehetségnek nevezem, ha valaki képes másokat bármilyen módon szórakoztatni, a figyelmüket fenntartani.

Elképzelhető, hogy valaki ideig-óráig híres lesz, és szakíthat ebből magának különböző előnyöket, de hogy 10-20 éven keresztül fenntartsa az érdeklődést maga körül, ahhoz azért nagyon sokat kell tenni.

 

- Ilyen szempontból érdekes volt számomra, amikor azt írod a könyvben, hogy Győzike ösztönös marketing zseni. Előszeretettel szoktam példálózni vele. Mert bár a Győzike jelenség nagyon távol áll tőlem, ahhoz, hogy valakit – ráadásul egy ilyen nehéz személyiséget - ilyen hosszú időn keresztül foglalkoztasson a média, és ennyi nézője legyen, ahhoz tudni kell valamit.

- Így van. Nyilván az ő imidzse, elismertsége nincs mondjuk Presser Gáborral egy súlyban, de folyamatosan fenntartja az emberek érdeklődését. A közönség nagy részét pont azzal szórakoztatja, hogy megosztó személyiség. Bőven vannak azonban, akik csak szeretnének ennyire megosztó személyiségek lenni és a kutyát sem érdeklik.

- Ez már nem kapcsolódik szorosan a könyvedhez, de érdekel a véleményed. Amit végképp nem tudok sehova tenni, az a Berki Krisztián jelenség. Még most, ennyi év távlatából sem látom, hogy mi volt az a tett, az a teljesítmény, amivel ő így ki tudott emelkedni, és ennyire ismertté vált.

- Ráadásul mellette ismertté vált Hódi Pamela is, aki mostanra teljesen levált róla, és saját, hatalmas online rajongótábort épített fel. Fogalmazzunk úgy, hogy Berki is inkább a megosztó figurát hozza mint az elismertet.

Megmondom őszintén, hogy az ő sikere előtt kicsit értetlenül állok.

- Nagyon sok témát érintesz a könyvben. Számodra melyik volt a legérdekesebb?

- Érdekelt az influenszerek világa. Magyarországon is kialakult egyfajta kettős celeb státusz. Vannak a hagyományos hírességek, akiket milliók ismernek. Sebestyén Balázs, Gálvölgyi János vagy Liptai Claudia neve mindenkinek mond valamit, aki nem szatyorban élte le az elmúlt évtizedeket. Régebben egyszerű volt a képlet: aki főműsoridőben szerepel a tévében, az híres.

Alapvetően ez még mindig így van, de azért közben kezd kialakulni egy alternatív, szubkulturális celebvilág is. Ezek az újfajta sztárok a széles közvélemény előtt kevésbé ismertek, azonban ők is több százezres vagy akár milliós eléréssel rendelkeznek és rajongóik gyakran sokkal fanatikusabbak mint a hagyományos sztároké.

Ugyanakkor, azt is sokan elmondták már, hogy hiába próbálják meg a televíziók a népszerű netes influenszereket átemelni abban a reményben, hogy majd kapnak velük egymillió új nézőt, ez nem feltétlenül járható út.

Az influenszerek a saját közegükben működnek jól, ahol maguk alakítják a szabályokat, annyiszor veszik fel a pár másodperces bevágást, ahányszor csak akarják, az otthoni forgószékükben ülnek és a saját közönségükhöz beszélnek.

- Talán az is benne van, hogy a követőik nem mennek velük a tévébe, mert nem hajlandóak megváltoztatni a médiafogyasztási szokásaikat.

- Nem, mert cikinek érzik, és azt is cikinek gondolják, hogy a kedvencük eladta magát.

- Már a beszélgetés elején céloztál rá, hogy bőven van még témád. Azt tudni, hogy konkrétan miről fog szólni a következő könyv?

- Sok mindenen gondolkozom. Szexipar, éjszakai élet, kamionosok… Nem tudom még pontosan. Amelyik legjobban megmozgatja a fantáziámat. Egyelőre ezt a kötetet pihenem ki, ilyenkor mindig van egy kis írásundorom, ami idővel remélhetőleg megint átfordul majd írásvággyá. De ahhoz kell néhány hét.

címfotó: Móricz Sabján Simon

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: