Az idei választási kampány központi témájává vált Oroszország. De hogyan jutott el az elmúlt 16 évben Putyin irányítása alatt odáig, ahol most tart? Korszakértékelő sorozatunk egy sajátos világpolitikai kitekintéssel folytatódik.
A ma zajló háborúk és válságok nem a semmiből érkeztek: a 2010-es évek látszólagos nyugalma mögött már ott sorakoztak a globális törésvonalak. Egy rendkívül nyitott gazdaság számára - mint amilyen hazánk is - a blokkosodás és a háború a legrosszabb forgatókönyv. Magyarország a német tőke, az amerikai tech-cégek, az orosz energia és a kínai beruházások metszéspontján építette fel modelljét – ám ez a törékeny egyensúly most a globális viharok középpontjába került. Hol rontotta el a Nyugat a válaszadást az orosz és kínai közeledésre, és milyen mozgástere marad egy kis, tengerpart nélküli országnak a nagyhatalmi szembenállások korában?
A korszakértékelő sorozatunk rendhagyó részében Bendarzsevszkij Anton kül- és biztonságpolitikai szakértővel arról beszélgettünk, mit jelenthet mindez egy olyan kis és nyitott országnak, mint Magyarország.
— Úgy emlékszem, hogy 2010-ben, amikor elkezdődött ez a bizonyos 16 éves korszak, Magyarország körül, sőt Európában és a világban is viszonylag nyugodt helyzet volt. Nem gyülekeztek még igazán viharfelhők az égen, bár túl voltunk Putyin müncheni beszédén és a grúziai háborún is. Mondhatjuk, hogy egy kiegyensúlyozottabb külpolitikai helyzetben indult ez a 16 év?
— Igen is, meg nem is. A maihoz képest valóban nem volt ennyire súlyos a globális helyzet, de sok mai probléma gyökere éppen a 2011 és 2014–15 közötti időszakban keresendő. Ott volt a 2008-as világgazdasági válság, amelynek hatásai 2010-ben még erősen érezhetők voltak, és 2011-ben jött az arab tavasz is, amely destabilizálta a Közel-Keletet és Észak-Afrikát, később pedig hozzájárult az európai migrációs válsághoz. Obama és Merkel politikájának is nagy szerepe volt a későbbi problémák előzményeiben. Obama nevéhez kötődik a resetpolitika:
az Egyesült Államok a grúziai háború után nem reagált erőteljesebb fellépéssel Oroszországgal szemben, hanem újrakezdést hirdetett. Ennek később következménye lett a krími annexió és a mostani háború is.
2011-ben történt a fukusimai katasztrófa is, ami felgyorsította a német atomerőmű-bezárásokat. Ennek egyik későbbi következménye lett a 2022 utáni energiaválság, mert a zöld átállás még nem tartott ott, hogy kiváltsa a kieső olcsó energiát. Emellett a német migrációs politika is hibásnak bizonyult, és a krími annexió után Berlin nem visszafogta, hanem tovább mélyítette az orosz energetikai együttműködést az Északi Áramlat-projektekkel. Angela Merkel azt gondolta, hogy a kölcsönös gazdasági függés pacifikálja Oroszországot, de utólag látjuk, hogy ez nem működött.
A 2010-es években tehát olyan világpolitikai és világgazdasági környezet alakult ki, amely megalapozta a mai gazdasági, energetikai és biztonságpolitikai válságokat.
Ekkor indult el az orosz–kínai közeledés is, a BRICS ekkor kezdett geopolitikai jelentőséget kapni, és ekkor kezdődtek az orosz integrációs törekvések a posztszovjet térségben is: vámunió, Egységes Gazdasági Tér, majd 2015-től az Eurázsiai Gazdasági Unió. Mindezekre a Nyugat nem adott megfelelő választ.
— A migrációs válság, amely az első nagy megrázkódtatás volt, az arab tavaszt követte, az ottani destabilizáció miatt. Putyin szíriai beavatkozása a humanitárius katasztrófát mélyítette. Mennyiben járult hozzá az orosz katonai szerepvállalás a migráció elindulásához? Ez azért is fontos, mert 2015 elején, a Charlie Hebdo elleni merénylet idején Orbán Viktor már a migrációt nevezte meg a legnagyobb problémának.
— Az biztos, hogy Oroszországnak minden kedvez, ami destabilizálja a Nyugatot. De nem látom azt, hogy a migrációs válság közvetlenül az oroszokhoz kapcsolódott volna. Oroszország 2015 szeptemberében avatkozott be Szíriában Aszad oldalán, és néhány évre stabilizálta a rezsimet, de a migrációs válság előzményei már korábban kialakultak. Aki figyelte a térséget, az az arab tavasz után is láthatta, hogy súlyos humanitárius válság körvonalazódik, nemcsak Szíriában, hanem Líbiában, Egyiptomban és másutt is. Először a menekültek a szomszédos országokba mentek, de ha a válságok elhúzódnak, előbb-utóbb Európa felé indultak tovább
.
Ebben nemcsak az oroszoknak, hanem az Egyesült Államoknak, Törökországnak és a térség más szereplőinek is volt szerepük.
Törökország például nem akadályozta meg a továbbhaladást, később ezért kellett az EU–Törökország-megállapodás. A nemzetközi jog szerint a háború elől menekülőknek az első biztonságos országnak kellene menedéket nyújtania. Ez az esetek többségében nem Magyarország vagy az Európai Unió, hanem Törökország vagy a válságrégió körüli államok lettek volna. Az oroszoknak nyilván érdekük volt a helyzet elhúzódása és Európa destabilizálása, de a válságot nem ők okozták.
— Mi tette Oroszországot évről évre kitapinthatóbban ellenségessé a Nyugattal szemben? Miért fordult el Putyin Oroszországa Európától, amikor a 90-es években, sőt még a 2010-es évek elején sem éreztünk ilyen fenyegetést?
— Szerintem az, hogy az orosz revanspolitika visszatér, csak idő kérdése volt. Oroszország évszázadok óta hasonló ciklusokat jár be. Van egy megerősödési szakasz, amikor gazdaságilag és politikailag megerősödik, majd ezt az állam nem az állampolgárok jólétére, hanem központosításra és katonai erősödésre fordítja. Ebből következik egy expanzív szakasz, amely végül összeomlásba torkollik, majd újraindul a ciklus. Ha a Szovjetunió összeomlását vesszük kiindulópontnak, akkor a 90-es évek a túlélésről, a 2000-es évek a megerősödésről, a 2010-es évek pedig már az orosz expanziós kísérletekről szóltak. Oroszország agresszívabb lett a környezetében és azon túl is: beavatkozott Szíriában, afrikai támaszpontokat épített ki, a Wagner-csoport is ekkor lett aktív. Ehhez korábban nem volt elég ereje. Ez azért is volt beleprogramozva a rendszerbe, mert az orosz elit jelentős része a Szovjetunió alatt szocializálódott, és a széthullását történelmi veszteségként élte meg.
Putyin és környezete számára a szovjet összeomlás nem lezárt múlt, hanem jóváteendő trauma.
Ezt sok ország pontosan látta, ezért akartak a közép- és kelet-európai államok minél gyorsabban belépni a NATO-ba. Úgy látták, hogy Oroszország egyszer vissza fog térni, és az egyetlen biztonsági garancia a nyugati katonai szövetség. Közben volt egy ellentétes folyamat is: miközben sokan felismerték ezt a veszélyt, túlságosan ráhagyatkoztunk az Egyesült Államokra és a NATO-ra, és közben leépítettük a saját fegyveres erőinket.
— Amit ma Oroszországban látunk, az csupán megkésett fejlődés, vagy mélyebb kulturális gyökerei vannak?
— A történelmi folyamatok egészen másképp alakultak Nyugat-Európában, mint Oroszországban. Nyugat-Európában évszázadok alatt kialakult a demokratikus kultúra és intézményrendszer. Oroszországban ez nem történt meg. A jobbágyfelszabadítás is későn jött, aztán a cári birodalom után következett a szovjet rendszer, amely újabb mély nyomot hagyott a társadalomban. A 90-es években volt kísérlet a demokrácia kiépítésére, de ez megbukott. Ebben nagy töréspont volt az 1996-os választás, amikor a kommunisták visszatérésétől tartó oligarchák és a Nyugat erősen beavatkoztak Jelcin újraválasztása érdekében. Ez az egyébként sem erős orosz demokrácia hitelességét tovább roncsolta.
Azóta beszélhetünk irányított demokráciáról: vannak választások és többpártrendszer, de a rendszer úgy van kialakítva, hogy a valódi hatalom ne kerüljön veszélybe.
A Nyugat gyakran azért nem érti Oroszországot, mert demokráciák logikájával próbál értelmezni egy nem demokratikus rendszert. Nem arról van szó, hogy az oroszok „másképp működnek”, hanem arról, hogy a történelem mély nyomot hagyott rajtuk. Egy ilyen hosszú történelmi pálya nem fordul át egyik napról a másikra.
— Volt-e olyan pont, amikor Ukrajna csatlakozhatott volna a NATO-hoz, és ezzel talán meg lehetett volna előzni a mostani katasztrófát?
— A probléma kétoldalú volt. A NATO-tagsághoz kellett volna az ukrán társadalom és politikai elit támogatása, valamint a NATO-tagállamok beleegyezése is. Szerintem nem volt olyan pillanat, amikor ez a két feltétel egyszerre teljesült volna. A 2000-es években a NATO részéről még lett volna nyitottság, de Ukrajnában a társadalom megosztott volt, és a többség elutasította a NATO-tagságot. Az ország egyszerre akart jó kapcsolatot a Nyugattal és Oroszországgal, és sokan attól féltek, hogy a csatlakozás konfliktust idézne elő.
Amikor később az ukrán társadalom többsége már a NATO-tagságot kezdte támogatni, addigra a NATO-tagállamok lettek óvatosabbak, mert Oroszország megerősödött, és világossá vált, hogy az ukrán csatlakozás komoly konfrontációt jelentene.
2008-ban, a bukaresti NATO-csúcson ez különösen élesen látszott. Putyin személyesen próbálta lebeszélni a NATO-tagállamokat Ukrajna, Grúzia és Moldova közeledésének támogatásáról. Akkor az amerikai adminisztráció még próbálta győzködni az európai partnereket, de Merkel és a francia vezetés ellenállt. Ma részben fordított a helyzet: Európában nagyobb lenne a hajlandóság, de az Egyesült Államok, sem Biden, sem Trump alatt nem látott reális utat az ukrán NATO-tagságra. Ehhez egy meggyengült Oroszország kellene, a jelenlegi geopolitikai helyzetben ez nem látszik lehetségesnek.
— Megérkeztünk a jelenbe: háború a szomszédban, háború Iránban, egy rendkívül instabil korszak. Ezek szerint mindennek megvoltak a látható jelei már a 2010-es években, sőt korábban is. Milyen reális hatások érték Magyarországot egy ilyen viharos korszakban?
— Magyarország rendkívül nyitott gazdaság. A különböző mutatók szerint a világ leginkább globalizált gazdaságai közé tartozunk. A GDP-nk nagyon jelentős része a külkereskedelemhez kötődik, vagyis különösen ki vagyunk téve a globális folyamatoknak.
Tehát a magyar gazdaság akkor működik jól, ha békés időszak van, ha nincsenek válságok, és a szereplők kereskednek egymással.
Mi kis gazdaság vagyunk, szemben például Lengyelországgal, amely nagy belső piaccal rendelkezik. Nálunk nincs ilyen belső tartalék, nincs tengerpart, nincsenek kikötők, jobban rá vagyunk utalva a környezetünkre és a globális folyamatokra.
A Covid-válság, majd a szomszédban zajló háború, most pedig az energiaválság és az iráni háború mind súlyos csapásokat mértek egy ilyen nyitott gazdaságra.
Az energiaárak mindenre hatnak: a szállításra, a műtrágyára, az élelmiszerárakra, az inflációra. Egy olyan ország számára, mint Magyarország, az lenne a legkedvezőbb, ha a konfliktusok mielőbb véget érnének, nem mélyülne tovább a blokkosodás, és fennmaradna a korábbi, nyitottabb világgazdasági környezet.
